Beer Miksa: Fontos Feri esete a manóval, daliával és az angyallal

Hol volt, hol nem volt, volt bizony egyszer a terebélyes nagy rónaságon egy kis város. Kisváros, mert hát hogyan is hívhatták volna másképpen olyan volt mint a vidék többi kis városa. Sziget volt a szemnek az ég kékjébe szökő mezők zöldjében, ahogy piros tetős házaival csendben meghúzta magát a szél korbácsolta hullámokban ringó mezőség közepén. Az emberek itt is szorgalmasan dolgoztak. Ki a mezőn, ki az állatok körül, ki a város valamelyik kis műhelyében vagy a kereskedésében tevékenykedett. A gyerekek iskolába, a kisebbek óvodába jártak, a még kisebbek meg a nagymamák, nagytaták figyelő szemeinek simogatásában a játszótéren ugráltak, futkároztak. Ha sütött a nap, a virágok ontották illatukat a téren, meg a házak falainak simuló virágoskertekben. Ha vihar volt, az utcákon az utat övező fák ágaikkal készségesen hajlongtak az erejét fitogtató szél úrfi előtt. Ha meg esett az eső, a nagyra dagadt vízcseppek mosták tisztára a kéményeket, tetőket, házak falait.

Szóval Kisváros olyan volt, mint minden másik kis város szerte a nagy rónaságon. Azaz, hogy két dologban különbözött. Az egyik egy kis üzlet volt a főtér egyik mellékutcájában. Ebben a boltban nem kenyeret, kiflit, túrósbuktát árúsítottak, nem cukorka, csokoládé, kekszek, szörpök várták a gyerekeket, de még csak nem is szines kelmék, ruhák, csipkék, cérnák és gombok kellették magukat a kirakatban, vagy cipők, csizmák vártak a vásárlókra. Ebben az üzletben tulajdonságokat és más felettéb furcsa dolgokat árultak. Lehetett kapni szépséget, bátorságot, erőt, de gazdagság, szegénység, szeretet, düh és félelem is volt a polcokon. Volt ami drága volt, de olyan is, amit aprópénzért, majdnem ingyen megvehettek az emberek. A szépségért sokat kellett fizetni. Az eladósorban levő lányok vasárnaponként, békés délelőttökön mind ott csüngtek lelkes szemeikkel a kirakaton és nézték a díszes kis csomagokban vevőre váró szépséget. Drága volt a gazdagság is. A jómódban, de nem túl nagy gazdagságban élő falubeliek között nem is igen volt vásárlója. Voltak azonban olcsó dolgok is. A becsületért csak kevéske rézpénzt kért a boltos. Sok volt még a raktáron és az embereknek sem igen kellett. A legtöbb ember inkább a gazdagságra és a hatalomra, a lányok meg a szépségre és a boldogságra áhitottak…

A másik dolog, amiben Kisváros eltért a többi kis várostól az a főtér volt. Pontosabban a főtér majdnem ugyanolyan volt mint más városokban. Egy gyönyörű park, kőrben tenyérnyi kis teraszok az éttermek, kocsmák, cukrázdák előtt, ahol a békés helybeliek szabad idejüket múlatták. A parkban szökőkút. Annak vizében nézegette magát a nap, fürödtek a felüdülésre vágyó verebek, sebes röptükkel villogó fecskék. A fellövelt vízsugár lehulló apró gyöngyei magábazárták a fényt és ahogy belepottyantak a szökőkút víztükrébe finom, sejmes, csobogó hangot susogtak. Az emberek szerették ezt a hangot. Szép, napos vasárnapokon órákat üldögéltek a téren valamelyik vendéglő teraszán, vagy sétáltak beszélgetve, kőrbe-kőrbe. És itt a téren, a szökőkút szomszédságában volt Kisváros másik furcsasága: Itt állt egy szobortalpazat. A már elhunyt városbeliek azt tervezték, hogy ha majd egyszer él egy olyan ember a városban, akire méltán lehet büszke a város, ide helyezik majd a szobrát…

Sok más ember mellett élt ebben a városban egy gazdag ember. Fontos Feri a város leggazdagabb embere volt. Még a cipőhúzóját is aranyból csináltatta, felesége csak gyáménthegyű tűvel hímzett, a lányai még a szomszédba is lovas hintóval mentek. Be is volt fogva mindig 4 gyönyörű paripa abból a százból, ami Fontos Feri három utcán végigfutó hatalmas udvarának végén büszkélkedő istálóban volt. Fontos Feri szép szál ember volt. Hetyke bajuszával, kevélyen ha végigment az utcán, vagy sétált egyet a téren, a fehérnép meg-meg fordult utánna. Fontos Feri mindig is a legtöbbet és a legszebbet szerezte meg magának a városban. Elvégre illik tudni Kisvárosban, hogy ki az a Fontos Feri. Nos ez a Fontos Feri úgy tervezte, hogy ott a főtéren egyszer majd az ő szobra áll. Mert ki más kerülhetne oda. Van-e valaki olyan férfias mint ő? Van-e valaki olyan gazdag, mint ő? Hát persze, hogy nincs. Neki tehát ott a helye a főtéren, azon a szoboralapzaton.

Mint ahogy a többi helybeli, úgy Fontos Feri is megfordult időről időre a furcsa kis boltban. Akár csak a legtöbb ember, ő is nézegette az árut, számolgatta a pénzét. Olykor-olykor vett is valamit a kis bolt fura árusaitól.

Egy nap, amikor Fontos Feri betért a kereskedésbe nagy volt a sürgés-forgás. Valamennyi eladó foglalt volt, vevőnek mutogatta a portékáját. Csak a kis manó volt szabad, így hát ő fogadta a szép szál városlakót.

– Mit parancsolsz, jó uram? Mivel szolgálhatok? – kérdezte a manó.

– Nem is tudom pontosan, inkább csak szét szeretnék nézni, mielőtt vásárolnák valamit … – felelte egy kicsit zavartan Fontos Feri.

– Kedves uram, rendkívüli ajánlatom van. Akciós áron, olcsón, leárazva kínáljuk a szorgalmat. Sőt, aki kettőt vesz, egy harmadikat ajándékba kap. Tisztelt uram, ez valóban egy kihagyhatatlan ajánlat. És gondoljon csak bele, magam tudom garantálni, hogy azok testében, erejében, akik most vásárolnak a szorgalomból, saját magam fogok dolgozni éjjel-nappal, hogy a vásárló a szorgalom tiszteletre méltó példaképe legyen. Nem is sok az ára. Csak egy rézpénz a szorgalom…

Fontos Feri zsebe tele volt rézpénzzel, de volt ott ezüst meg arany is. Zsebébe tette a kezét, újjai közt kicsit megforgatta a tallérokat. Imádta azt az érzést, ahogy a pénzérmék peregnek az újjai között. Majd mintha elgondolkozna így felelt a manónak:

– Tudja kedves elárusító uram, nem igazán szeretem az olcsó portékát. Hogy őszinte legyek, mindig arra gondolok, azért adják olyan olcsón, nehogy a nyakukon maradjon…

– Hát szó ami szó, manapság nem kapkodnak érte az emberek – vallota be a manó.

– Na ugye. A legszivessebben én sem kérnék belőle. Látom viszont, hogy gazdagságuk is érkezett jócskán, a legutóbbi szállítmánnyal. Egy kicsit drága portéka, azt hiszem most nincs is nálam annyi pénz, de majd a napokban visszatérek és veszek egy kiadósabb mennyiséget – mondta, azzal sarkon fordult és kiballagot az üzletből.

A kellemes meleg idő meghozta az emberek sétálni vágyó kedvét. Pár nap mulva, amikor Fontos Feri ismét betért az üzletbe, ismét csak sokadalom volt a tenyérnyi kis boltban. A manó szeretett volna elébe menni, gondolván, hogy most rábeszéli, vegye meg az ő portékáját, de éppen egy fiatal diákkal tárgyalt, miközben a termékét mutogatta. A dalia viszont szabad volt, így hát ő fogadta a városka leggazdagabb emberét.

– Mit parancsol, tisztel uram, mit adhatok? – kérdezte.

– Gazdagságot vennék néhány kosárral. Itt van a fiákerem a mellékutcában, csak odáig kellene elvinni.

– Szivessen adnák mellé egy kis bátorságot. Csak egy rézpénz az ára. Sohasem volt még ilyen olcsó. És most azt is megigérhetem, hogy aki ma vesz, azt személyesen én teszem rettenhetetlenné és bátorrá – kínálta újabb termékekkel a gazdag embert a dalia.

– Ugyan kérem, mire mennék vele? Ha kell száz vagy kétszáz embert fizetek meg, hogy megvédjenek. Minek kellene nekem a bátorság? – mondta hetykén Fontos Feri és már nyújtotta is a marék aranyat az eladónak -. Öt láda gazdagságot kérek. Fogja és hozza utánam. Itt áll a fiákerem a mellékutcában.

Elmúlt vagy egy hónap, amikor Fontos Feri ismét betoppant az üzletben. A boltban most nem volt vásárló és az eladók közül is csak egy angyali tünemény várta a vevőket.

– Mit adhatok tisztelt uram? Ajálnhatok valami különlegeset? – kérdezte az angyal.

– A mult hónapban vettem egy tisztes rakomány gazdagságot, és hát nagyon meg vagyok vele elégedve. Gondoltam, benézek ismét…

– Tegnap kaptunk friss árut, szinte minden van. Tessék csak kérni, bátran – kínálta a portékáját az angyal -. Talán egy kis szeretet venne az uraság. Friss árú és nagyon olcsó. Csak egy rézpénzbe kerül egy csomag, de nagyon hatásos. És most én személyesen fakasztom ki a szeretet virágát mindenki szivében azok iránt, akik ma vesznek ebből az áruból.

– A szeretet nem nekem való, hölgyem. Azt a szegény emberek vásárolják. Én, amikor végig megyek a főtéren, mindenki a kalapját emeli, a nők meg mosolyognak, integetnek. Én gazdag ember vagyok, engem mindenki szeret. Inkább még egy kis gazdagságot vennék, de majd visszatérek, amikor az erősebb kollégái is itt lesznek, hogy kivigyék a vásárolt árut a fiákeremhez, ide a mellékutcába -. Mondta Fontos Feri, azzal kiballagot az üzletből.

Teltek, múltak a hónapok. Egy nap azután még az ősz beálta előtt eljött a kaszás Fontos Feriért. Nem várta még a halált sem ő, sem a családja, de a halál hajthatatlan volt. Mondta, hogy neki bizony a listéjén ott szerepel Fontos Feri neve és nélküle ő egy tapottat se megy.

Nem volt mit tenni, Fontos Feri elment a kaszással. Mig menten, mendegéltek, Fontos Feri nézte a körülötte változó tájat. Lassan elvesztek a szinek, elhalgatott a hang. Nem lebegtette a levelekt szellő, nem volt sem meleg, sem hideg… Lassan már semmi sem volt. Bántotta Fontos Ferit a táj és arra gondolt, mégiscsak szörnyű lesz, ha ilyen vidéken kell majd tovább élnie. Azután eszébe jutott a város főterén a talpzat és egyszeriben jó kedve lett. Igen. Az a talapzat őrá vár. Ott fog állni és nézegeti majd az előtte sétálókat, akik időről időre feltekintenek majd a magas bronz szoborra és elmondják:

– Lám, a Fontos Feri. Nem volt tőle gazdagabb embere sem itt, sem más városban…

Ahogy így elmerenget, a kaszás egy terembe vezette. A teremben közepén egy szék volt, oda ültette le a Fontos Ferit. Előtte egy fehér asztalterítővel letakart hosszú asztal állt, a másik oldalon meg sorra ott ült a manó, a dalia és az angyal.

– Tudjuk Fontos Feri, hogy arra gondolsz, neked jár a szobortalpazat a főtéren. Éppen ezért kértünk mindenekelőtt ide, hogy megbeszéljük a dolgot – mondta az angyal. Fontos Ferinek eszébe jutott, hogy mindháromuk áruját elutasította a kis boltban. Éppen ezért arra gondolt, mindjárt a szeretetre, bátorságra és a szorgalomra tereli a szót.

– Amikor nagy árvíz volt, jött az ár, az én embereim bátran helytálltak a városért. Ha ők nincsenek, mindent elvitt volna a folyó.

– Ez így igaz Fontos Feri – válaszolta a dalia-. De ez nem a te bátorságod volt, hanem az a kétszáz emberé, akinek fizettél, hogy kimenjenek a gátra. Mentek volna azok pénz nélkül is, mert bátor és eltökélt fiatalemberek és lányok voltak. Te csak azért fizettél, hogy a nagylelkű adakozó személyében tetszelegj. A háborúban is azok, akik a történelmet írják, a hadvezérekről, királyokról, császárokról írnak. Pedig nem ők a bátrak, hisz a legtöbbjük a csatatértől biztos távolban várja a híreket, hogy hogyan haltak hősi halált azok, akiket ők küldtek harcolni. Az igazi hősök a kis emberek, az ismeretlen katonák, azok, akiket eltalál egy-egy golyó, akik menetelnek hóban, jégben, akik ha megfeszülnek is, de nem engednek az ellenségnek…

Fontos Feri érezte, hogy a dalliának igaza van. Hogyan is beszélhetne hősiességről ő, aki még a veszély közelében se volt…

– De a szorgalmamat azt nem vonhatjátok kétségbe. Igaz, apámtól tisztes birtokot örököltem, de amikor meghaltam kétszer akkora vagyont hagytam a családomra… – fordult a manóhoz.

– Fontos Feri, te is nagyon jól tudod, hogy abban a gazdagságban száz meg száz munkás verejtéke dagad. Emberek dolgoztak szegényes bérükért, hogy családjukat eltarthassák, ne halljonak éhen. A munkájuk gyümölcsét pedig te szedted le. Attól növekedett napról napra a vagyonod… – válaszolta a manó. Fontos Feri meg akarta magyarázni a manónak, hogy az emberek világában ezt tartják igazságosnak. De valahogy ő is úgy eltávolodott már attól a világtól, hogy más léptékekkel, más szemmel kezdte nézni a valamikori földi életét… Inkább az angyalhozfordult, hátha a női lélek engedékenyebb lesz vele.

– Nézd Angyal, nem volt ember Kisvárosban akit úgy szerettek volna mint engem. Szeretett az egész családom, szerettek a munkásaim, szerettek a jószágaim…

– Nem egészen úgy van az, Fontos Feri – válaszolta az angyal -. A jószágaid vártak, amikor az istálóba mentél, mert tudták, hogy utánnad jön az élelmet hozó munkás. De nem téged szerettek, hanem azokat a munkásokat, akik enni adtak nekik, lecsutakolták a lovak szőrét, megfejték a teheneket, akik minden este megsímogatták őket. A munkások sem szerettek, csak örültek, amikor kemény munkájukért megkapták a szűkös bérüket, amit kiosztottál nekik. Ők annak örültek, hogy pénzt vihetnek haza, ételt, ajándékot vehetnek azoknak, akiket szeretnek. A családod sem önzetlenül szeretet. A lányok örültek a zsebpénznek, amiért tortát vagy fagylaltot vehettek a cukrázdában, örültek a szép díszes ruháknak. A feleséged meg örült, hogy beszélgetőtársnőt, felolvasóasszonyt, saját fiákert tarthat. Örült, hogy amikor a kocsissal a bakon végighajtottak az utcán, az emberek lelkesen köszöntek neki, mert hát ő volt a nagyságos asszony, Fontos Feri felesége. De a szeretet az nem ez, ettől sokkal mélyeb dolog. Ott lakik valahol az ember szivében és nem a szavaiban él.

Az angyal létta, hogy Fontos Ferit nem győzték meg a szavai. Ezért azt ajánlotta Fontos Ferinek, menjen vissza a lelke egy napra a városba és nézzen szét. Ő mindenkit lát majd, mindenkit hallhat, de őtet senki sem látja és senkihez sem tud majd szólni. Fontos Feri örült az ajánlatnak, mert arra gondolt, látni fogja majd, hogy mennyire fáj az embereknek, hogy meghalt.

Közben Kisvárosban elmúlt egy év és ismét nyári pompába öltözött a természet. Fontos Feri szempillantás alatt ott volt valamikori városában, a széles kikövezett főutcán, valamikori háza előtt. A kis kastély szerű kúria falait bemeszelték, szikrázó fehéren ült a körülötte alacsonyra növekedett egyszerű parasztházak között. A szárazkapubejáratán átfestették már a feliratot. Ott ahol valamikor az állt: Fontos Feri és Neje, most öles betűk hirdették: Özvegy Fontos Szabina. Özvegye a nappaliban utasításokat osztogatott. A társalkodónővel éppen azt beszélték meg, milyen díszes ruhát csomagoljon be az asszony, amiben majd a fővárosi bálba megy a nagyságos asszony. Hol, milyen előkelő férfiak fogadásán jelenik majd meg. A lányok most az annyukat ugrálták kőrbe egy-egy ezüstpénzért, mondogatva, hogy kimennek a térre a cukrázdába és nézegetik egy kicsit a sétálókat. Az istállóban a szomszéd ment elől, a lovak, marhák őt üdvözölték. Ő volt az intéző. Utánna a munkások vitték az abrakot, szénát, kukoricát.

A Főtéren zajlott az élet. A rikkancs a Déli Magazin legújabb számát hirdette érdes hangján, de már nem Fontos Feri korai halála volt a hír, hanem az, hogy 16-t fialt a Nagyné kocája, meg hogy a Szabó lányok eladósorba kerültek és anyjukkal, meg egy–egy alkalmilag a közeli nagyvárosból fogadott hivatásos úri gardedám társaságában megjelennek majd a szombati iparos bálon mint elsőbálozók.

Fontos Feri, amikor lelke visszatért a városból, csak leült a székre. Semmit sem mondott. Sem a manónak, sem a többieknek. Érezte, hogy igazuk van, de a saját multját már nem tudja megváltoztatni. Ami megtörtént, ami volt, az elmúlt nem lehet már sem kijavítani, sem megmásítani…

 

Kisváros ma is éli csendes életét. Az emberek szorgalmasak, dolgoznak, ünnepnapon meg sétálnak, pihennek. Fontos Feri családja már rég elköltözött a nagyvárosba, a házat bezárták, az istálókban, földeken munkások dolgoznak, intéző irányítja őket.

A központi téren még mindig üresen áll a szobortalpazat, várja, hogy olyan szülöttje legyen a városnak, aki máltó lesz arra, hogy örökön-örökké óvja tekintete a várost. Esténként a hordóhasú polgármester hatalmas csibakjával kiül a kocsma teraszára egy jó poha sör mellé hatalmasat püfékelni. A szomszéd asztalnál a jegyző át-át pislant titkos szerelmére, az egyik képviselő feleségére, aki családjával iszogat és mig a gyerekre figyel, csak alkalmanként pislant vissza a jegyzőre, miközben szája szeglete éppen csak mosolyra ugrik. A jegyző a tudálékos iskolaigazgatóval beszélget, mig az utca tuloldalán az orvos tart előadást a nevetgélő csitriknek a cukrázdában. Közben valamennyien arra gondolnak, hogy az a talpazat őket várja.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: