Szabó Gitta: A Jó és a Gonosz boszorkák elérték Déva várát

(feldolgozása a Kőmíves Kelemen című Magyar népballadának)

Magos Déva vára a település fölé emelkedő meredek hegy tetején állt, vigyázva a Maros-völgyében élők nyugalmát, pedig a vár kerek bástyái régi szörnyű tettekről suttogtak. Sokszor hatalmas szélvihar keringett körülöttük, melyeket – úgy mesélték a régi öregek -, halott lelkek sóhajtásai tesznek félelmetessé. Még azt is rebesgették, hogy a vár építésekor a jó és a gonosz boszorkányok viaskodtak egymással, hogy vajon melyikük alkot marandóbbat? Ilyenkor a völgyben is hatalmas szélvihar támadt. Az emberek riadtan szaladgáltak, és rémült tekintetüket a magaslaton álló vár felé emelték.
Ezen a napon is szél szaladt az utcákon, veszedelmesen kavarva fel a port. Az ott lakókon úrrá lett a pánik, és eszükbe jutott a vár rémséges története. A riadalmat egy idős ember, talán a városka legidősebb lakója is fokozta. A településen bolondnak tartották, mert mindig, amikor a szél süvítve lecsapott a vár fokáról, eszelősen járta az utcákat, de a gyermekek szerették, mert ilyenkor, érdekes történeteket mesélt nekik.
Most is így történt. Reszketeg kezével, botjára támaszkodott és a köré sereglett apróságoknak egy nagyon régi történetet kezdett mesélni, amit még kisgyermekkorában hallott a dédnagyapjától: – Bizony, már idejét sem tudom, mikor történt ez az eset, de akkoriban sok-sok kincset ígértek annak, aki ott a magosban megépíti azt a várat. Jelentkezett is tizenkét vakmerő kőmíves erre a feladatra, mert bizony nagy szükségük volt a pénzre, a megélhetéshez…
Kis szünetet tartott a mesélésben, mert koránál fogva hamar elfáradt. A levegő vétel is sokszor nehezére esett, főleg a szélvihar közeledtére, mely félelmetes súlyként nehezedett mellkasára. A pipáját csöndben tömte meg, majd ismét beszélni kezdett: – Neki gyürkőztek az építésnek. Szépen haladtak vele, de valami baj lehetett, mert „amit raktak délig, leomlott estére, amit estig raktak, leomlott reggelre.” Hiába igyekeztek lelkiismeretesen, jó szívvel, becsülettel dolgozni. Csak a bosszúság érte őket, mintha valaki, csupa gonoszságból, ledöntötte volna a falakat. Végül nagy tanakodásba fogtak, hogy miként tudnák felépíteni a várat, hogy állva is maradjon, és megkaphassák a jutalmat. Egyiküknek borzasztó terv jutott az eszébe. Azt találta ki, hogy amelyik kőmíves felesége először megy hozzájuk elemózsiát hozva, azt szépen bedobják a tűzbe, és hamvaival majd sikerül tartóssá építeni a vár falait.
A gyermekek rémültem kiáltottak fel. Szemük kerekre nyílt, kezeiket a szájuk elé kapták. Az öreg látván a riadalmat, megkérdezte tőlük: – Hagyjam abba?
– Neeem! – válaszolt a gyerekkórus, de kezeiket még mindig a szájukon tartották.
Az öregember tovább mesélt: – Dédnagyapám úgy mesélte, hogy egy bizonyos Kőmíves Kelemen fiatal felesége ment először az urának ennivalót vinni. A férfiak megfogták, betették a tűzbe. Hamvait a mészbe keverték, és láss csodát, a fal többé nem omlott le, és végre megkaphatták jutalmukat. De sírt szegény Kelemen, mert hiába volt pénze, nem volt kedvese, akivel örülhetett volna neki. Ráadásul, odahaza, az árván maradt fiacskája egyfolytában csak édesanyját kereste. Az apját szörnyű bűntudat marcangolta. Egyszer aztán már nem bírta tovább, heves zokogásban tört ki, és elmondta fiának az egész történetet.
A fiú elindult megkeresni elvesztett édesanyját. A várhoz érve anyját szólongatta. Mikor az asszony meghallotta gyermeke hangját, szíve végleg meghasadt. Beleremegett az egész hegyoldal, megnyílt a föld is, és az árva gyermeket örökre elnyelte.
Csend lett. Csak a légy zümmögését lehetett hallani. Majd így szólt az öregember: – Ennyit mesélt a dédnagyapám! Hogy mennyi igaz belőle? Azt bizony én nem tudhatom! Szaladjatok! Elég volt a naplopásból!
Lassan, nagyokat nyögve ő maga is feltápászkodott a farönkről, és botjára nehezedve tovabicegett viskója felé. E közben a két boszorka, a jó és a gonosz megérkeztek a vár romos falai közé. Ott leszálltak söprűjükről, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat. Mire a fáradtságot elűzték, megérkezett a befalazott asszony, és kisfia szelleme is. Megkezdődött az eget rengető kacagás, sírás, sikoltozás, jajveszékelés, amitől a városkában az emberek reszketve menekültek vissza házaikba. Ott várták meg a vihar elcsendesedését. Csak az öreg maradt kívül. Mozdulatlanul nézte a várat, és arcáról csendesen patakzottak a könnyek.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: