Vásárhelyi Petra: Falusi fiú a városról beszél

Nyári este volt. A falu halkan szunnyadt, néha birka bégetett, ló nyerített. A távoli mocsárból hallatszott a béka kuruttyolása, de alapvetően csend volt. A szalmaágyon feküdtem. Néztem ki az ablakon. A távolban hegedű sikoltott, kis templomunkban harang zúgott. Az ablakon besütött a Hold. Sokáig vizsgáltam. Vártam, hát hogyha rám mosolyog. Szemem lecsukódott, de a Hold mosolygott, s ami furcsább volt: hozzám szólt.

– Gyere, utazzunk!- hívott. Felriadtam. Utazni? Éjjel? Beleegyeztem. A Hold benyúlt értem. Repültem. Elhagytuk a mocsarat, a békák egyre távolabbról brekegtek, a hegedű is messziről törte meg az éjszaka csendjét. Végül minden megszűnt. A tér és idő is. Éreztem, én is megszűnök a magam számára.

Az utazásom nem tudom, mennyi ideig tartott. Este volt, de nappali világosságot láttam, mikor lenéztem az égről. Sok holdat vettem észre alant. Ismeretlen holdakat, nem mosolyogtak vissza rám. Ismeretséget szerettem volna velük kötni, így lassan leereszkedtem a földre. Mellettem nagy kirakatok, ablakok suhantak el. Az üveg mögött majmokat láttam. Másik oldalamon villamos csörömpölt, a gépkocsi mérgesen morgott vissza valamit, mintha valami zenét akarnának képezni közösen. Nutturno, éjjeli zene. Fény a távoli sötétség után.

De valami, valami, mintha hiányzott volna ebből a zenéből, a fénynek áradatából. Utca utca után, sarok sarok után. Egy egyenruhás bácsi lépkedett fel-s alá. Nem engedte a zenét megzavarni. Asszony aludt a lépcsőn, de arcán nem láttam az alvás örömét. Nem is néztem sokáig, mert hívott a liget. Szaladtam. Csokrot viszek Édesanyának!- ez volt az első gondolatom, előre élveztem mosolyát, ölelését. De kedvem lelohadt, mihelyt a rózsák felé nyúltam. Szépek voltak, nem is ez volt a baj, hanem egy táblára piros betűkkel az volt kiírva: tilos. Tilos virágot szedni! Tilos a gyepre lépni! Tilos játszani! Tilos, minden csak tilos. Fejemhez kaptam, sapkám nem volt meg, tán a nagy rohanásban vesztettem el. Fejemet lehajtva bandukoltam visszafelé. Szemem könnyel volt tele. Lassan felnéztem az égre. Kerestem a Holdat, önkéntelen felkiáltottam:

– Vigyél haza! Haza, a szalmaágyba! El innen!

Az egyenruhás odalépett hozzám, s kérdezett valamit.

Én nem figyeltem rá. Kerestem a sapkám, a Holdam, s legvégül önmagam.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s