Szabó Gitta: Szőlőfürtöcske

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy árva kislány. Nem tudni kicsoda, micsoda, honnét és mikor érkezett, de az biztos, hogy ott éldegélt egymagában a falu szélénél álló gémeskút mellett nőt vadszőlő árnyékában, egy ágakból, száraz levelekből összekötözött viskóban. A gémeskút, mintha emlékezett volna arra, hogy szőlőmaggal együtt érkezett, de öreg volt már nagyon, nem merte bizton állítani. Ez a szőlő olyan nagy volt, olyan terebélyes, hogy vesszőin madárfészkek ringatóztak, és annyi szőlőt termett, hogy a leányka mindig jól lakhatott belőle. A maradékot a napon megszárította, és amikor nem volt érett szőlő, akkor ebből szemezgetett.

Az első tavaszi eső nyomán, egy csodálatos tavacska született, amely körülölelte a szőlőtőkét, és táplálta egész évben. Vízében fürödtek a nyári melegben a vadkacsák, abból ittak a madarak, esténként békák kuruttyoltak a partján. Illatos petúnia futotta körbe a tavacskát, fehér virágai késő őszig csalogatták a méheket, melyek boldogan döngicséltek. Az árva lány benne mosta meg szépséges arcocskáját és hosszú, aranyszőke fürtjeit. Ha fürödni támadt kedve, kecses lábait óvatosan belemártotta a vízbe, majd óvatosan, nyakig merült benne. Ilyenkor dalra fakadt. Hangja a szellő szárnyán eljutott egészen a közeli faluba. Ott a főutcán végig libbent, majd nekiütközött a templomtoronynak, ott megkongatta a harangot, amely vízhangként verte vissza az éneket.

Élt a faluban egy legény. Nem is akármilyen! Hegedűkészítő volt a mestersége. Füle különösen érzékeny a hangokra, a zenére. Ilyenkor, mikor a harang dalolt, kiült a lócára, és megbabonázva hallgatta azt. El is határozta, a következő évben felkerekedik, és megkeresi a hang gazdáját. És, ha megtalálta, bizony Isten, feleségül veszi. Ám, addig még kell egy olyan hegedűt készítenie, melynek húrjai, mint a harang, csak a lány hangjától szólal meg.

Az árva lány mit sem sejtett abból, hogy van egy legény a világon, akinek szívét akaratlanul rabul ejtette. Csak élte egyszerű életét abban a csodálatos és békés világban.

Telt, múlt az idő. A szőlőtőke körül minden a megszokott mederben zajlott, csak a kislány nőtt fel. Gyönyörűséges ifjú hölgy lett belőle. Ajkai meggyszínűek voltak, bőre hamvas, mint a barack, haja akár az érett búza kalásza, szeme olyan kék, ha belenézett a tavacskába, nem is látta magát benne, hanem eggyé vált vele. Beleolvadt teljesen. Ilyenkor a víz beszippantotta a leányt, aki egy pillanatra elmerült a habok között. A víz alatt csodálatos világ fogadta. Apró, szárnyas tündérek táncolták körbe, örvendtek jöttének. Buborékgyöngysort tekertek nyaka köré, amely segítette a víz alatt lélegezni. Ám nem maradhatott sokáig, bármennyire is szeretett volna. Még mielőtt a Nap aludni tért, vissza kellett térnie a vadszőlő mellé. Ez volt az ő nagy, nagy titka, melyet csak egy legény tudott megfejteni, és akkor végre örökre visszatérhet a tó mélyére.

Egy nap, mikor a tavacskában hűsölt, és egy szőlőlevéllel a fején védte magát a napégés ellen, a háta mögül vidám danolászás ütötte meg a fülét. Ijedten fordult meg. Szeme megakadt egy legényen, aki rabul ejtette, fogva tartotta.

– Fordulj el! – kérte a legényt. – Hadd öltözzem fel!

Az ifjú engedelmesen megfordult, a lány egy szemvillanás alatt magára kapta könnyű ruháját.

Míg öltözött a hegedű húrjai csendben rezegni kezdtek a lány hangját felismerve, majd halkan megszólalt. Hangja egyre erősebb, csilingelőbb lett, majd felismerhetővé vált az árva lány dala, mintha csak Ő maga énekelt volna! A lány is dalra fakadt. Dala megzengette a falu harangját, mely vízhangként verte vissza a tóra. A tó vize hullámozni kezdett, és csodák csodájára a vízből táncoló tündérek emelkedte ki. Kórusban, mind ahányan voltak, kapcsolódtak az árva lány énekéhez. Ettől a közös énektől Árva lány lassan átváltozott, tündérszárnyai nőttek és a víz fölé libbent. A legény megijedt, hogy elveszti ezt a csodás teremtményt, aki a hangjával megigézte őt, ezért utánakapott, megfogta a kezét, és soha többé nem eresztette. Így, kéz a kézben alámerültek a vízbe. Árva lány, immár örökre hazatért tündércsaládjához, és vele tartott szabadítója, élete szerelme, a hegedűkészítő mester. Ettől a naptól kezdve, minden évben ugyanezen a napon a tavacska vize felett két fürt szőlő ölelkezett. Egy fehér és egy piros szőlőfürt táncolt a víztükrében, miközben sosem hallott csodás hegedűszó hallatszott.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: