Vizsy Ferenc: Hangyabarátok

Két pöttömnyi fekete fahangya üldögélt egymás mellett, és csodálkozó szemmel nézték a szamócalevélen csillogó harmatcseppeket. A vizes gömböcskékről visszaverődő napsugarak a szivárvány színeivel festették meg az öreg tölgyfa leveleit.

  • Szia, én vagyok Fekete Levél. Téged hogy hívnak? – kérdezte a nagyobbik.
  • Engeem?? – lepődött meg a másik. – Nekem Barna Kéreg a nevem. Éppen sütkérezek.
  • Én is azt csinálom, de már unom. Eljössz velem felfedezőútra?

Barna Kéreg beleegyezően hümmögött, majd üggyel-bajjal lekászálódott egy faszilánkról. Kicsit még tétován toporogtak, mintha nem tudták volna merre is induljanak, majd követték a többiek nyomát felfelé a fatörzsön. Nem láttak senkit sem, de a szúrágta járat olyan nyílegyesen tartott a lombkorona felé, hogy el sem téveszthették az irányt. Ám amikor az út kétfelé ágazott, megtorpantak.

  • Barna Kéreg, most merre menjünk?
  • Nem tudom, én csak nemrég születtem. Még te sem jártál erre?
  • Én is csak a múlt héten bújtam ki a tojásból, nem ismerem a járást.

Kicsit még tanakodtak, de egyszer csak édeskés illatot hozott a szél. A két kis fekete fahangya csápjai megrezdültek, és szinte egyszerre fordultak a helyes útra. Már vagy egy őrségváltásnyi időt araszolhattak a fakéreg repedéseiben, amikor ellenkező irányban nyolc felnőtt hangyát pillantottak meg. Zöld levéldarabkákat cipeltek, duzzadó potrohuk pedig édes nedvekkel volt tele. Erről aztán eszükbe jutott éhségük. Visszafordultak, és igyekeztek társaik nyomában maradni. Nagyon fáradtak voltak, meg-megálltak, így viszont hamarosan leszakadtak az elől haladóktól.

  • Mondd csak, messze vagyunk még? Nagyon fázom – pihegte Barna Kéreg.
  • Valahol biztosan letértünk a hangyacsapásról, mert most a fa északi oldalán járunk. Itt kevesebb a napfény és több a moha. Nézd csak! Ugye, milyen jó nekidőlni? Olyan selymes, olyan simogató. Na, ne félj semmit! Innen már tudom az utat – nyugtatgatta didergő kis társát Fekete Levél.

Alig indultak el, amikor árnyék suhant el felettük. A két csavargó rémülten bújt el egy szürkésbarna fakéreg alá. Fekete Levél odasúgta:

—   Maradj csöndben! Ez a harkály, a beteg fák doktora. Hernyót, kukacot keres az odvas fában. De ha útjába kerülünk, nem sokat teketóriázik, hanem bekap bennünket is!

Bármennyire is remegtek, kíváncsiságuk legyőzte a félelmüket. Kikandikáltak rejtekhelyükről, s szinte felkiáltottak a látványtól. A színes tollú madár éppen egy kövér pondrót húzott ki a fa odvából, s gyorsan bekebelezte a tekergő finomságot. Szinte beleborzongtak arra a gondolatra, hogy velük is megtörténhetett volna ugyanez, ha nem tudnak kellő időben elbújni. Nagyon veszélyes hely ez az erdő, de most az egyszer még szerencséjük volt.

Amikor látták tovarepülni a nagy fakopáncsot, előjöttek, s rohantak, rohantak, ahogy a lábaik bírták. Az egyik keresztútnál megálltak, és lihegve áldották szerencséjüket, hogy megmenekültek a nagy veszedelemtől.

  • Barátok leszünk? – kérdezte Barna Kéreg.
  • Már azok vagyunk. Örökre! – válaszolta mosolyogva Fekete Levél.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: