Rátkay Edit: Betartod anyukád intelmeit?

Princike, a pár hete született kiskacsa nem félt senkitől, és semmitől. Bukfencezett, ugrált, a közelébe repülő sasnak hátsóját mutatta, incselkedett a kert fekete kandúrjával, nem törődve a rá leselkedő veszélyekkel, pedig édesanyja egy-egy igaz történeten keresztül próbálta felhívni kicsinyei figyelmét az élet nehéz pillanataira. Amíg testvérei figyelmesen hallgatták édesanyjuk történeteit a kis Princikénk csendesen kilopódzott anyja mellől, és egyedül elindult a tóra.
– Nem fogom minden nap hallgatni, ezt az unalmas „mit miért ne tegyünk” szöveget! Élvezte a napsütést, a madarak énekére ringatta kis testét, és velük énekelte trillárom, trillárom haj. Közben tipp-topp, tipp-topp hallotta saját lépteit. De nemcsak ő, hanem az éhes rókafi, Bendegúz is felfigyelt a szokatlan énekhangra, és az apró  kis tappogásokra.
– Óh, milyen finom reggeli sétálgat itt előttem, – és hatalmas nyelvével körbenyalta hosszú pofáját. Settenkedve lassan Princike után lopakodott.
Princike arra lett figyelmes, hogy a tipp-topp, tipp-topp léptei után tap-tap-tap-tap következett, amikor viszont megállt, minden elcsendesedett. Még a madarak énekét sem hallotta. Két alkalommal próbaként elindult, majd megállt, így rájött, hogy valaki követi. Hírtelen elrugaszkodott a földről, nagyot pördült a levegőben s a földre érve szembe találta magát a hozzá képest hatalmas testű rókával.
Mivel nem tudta kivel került szembe, bátran megkérdezte:
– Miért követsz engem, Te akárki?
– Én nem akárki vagyok, – mondta sértődötten a róka. Én egy kacsaevő, félelmetes rókafi vagyok, és most reggelire megeszlek. Hatalmasra nyitotta száját, és már majdnem bekapta Princikét, amikor megrezzent a mellettük lévő bokor és egybánatosan merengő kislány, Liza lépett elő. Nagy fehér gipszkötés éktelenkedett karján. Gondolatai, amelyek az eltört csuklója körül forogtak hirtelen eltűntek, mivel a két mereven szembe álló állatka helyzetéből azonnal megértette mi zajlik az orra előtt. Végig se gondolta, hogy mit tesz, nagy bátran felkapta Princikét, blúzába rejtette, és begipszelt karját, a rókafi pofája elé nyomta.
– Na! Velem próbálkozzál! Most mutasd meg, milyen bátor vagy!  A kisebbel persze könnyű kikezdeni.
Bendegúz egy lépést hátrált, majd összeszedve bátorságát, fennhéjázó hangon megszólalt.
– Ki vagy Te, aki fegyverrel támadsz egy védtelen állatra? Arról nem is beszélve, hogy sokkal nagyobb vagy, mint én.
– Erre gondolsz? – s Liza maga felé emelte begipszelt karját.
– Ühümmm!
– Nem fegyver ez, Te okos tojás. Ezt a két ballábamnak köszönhetem. Kora reggel megbotlottam és eltört a csuklóm. Ez a gipsz tartja az eltört csontokat, hogy összeforrjanak. Fegyverről szó sincs.
– Ühümmm! Nem hiszem el! Inkább neked adom a reggelimet. Lemondok erről a tippi- topogós apró tollzacskóról. Légy boldog vele! – s egy szempillantás alatt eltűnt a bokrok között.
A kis Liza remegő testének megnyugtatására leült a fűbe, mert bizony nagyon félt a rókától. Édesapja sokat mesélt erről az alattomos, ravasz állatról. Csak most gondolta végig, milyen veszélynek tette ki magát. Hiába nagyobb, mint a róka, az egy pillanat alatt beleharaphatott volna vékony kis lábába. Princikét kivette blúza rejtekéből, ráültette begipszelt karjára, és mutatóujjával simogatta apró kis fejecskéjét.
– Ha nem töröm el a csuklómat, nincs gipsz a kezemen, bizony akkor Te már a róka hasában lennél, mert én félelmemben elfutottam volna, bölcselkedett Liza.
Mivel nem látom a családodat, magammal viszlek. A kis kerti tavunkban jól fogod érezni magad, ahol társakra is találsz – és egy csókot lehelt Princike búbjára.
Liza észre se vette, hogy testi és lelki fájdalma, mely csuklótörése miatt hívatlan vendégként reá telepedett, egy pillanat alatt eltűnt. Princike többé nem csavargott el, mert visszagondolt édesanyja intelmeire, és a rókával való találkozáskor rájött minden igaz, amit figyelmeztetésként mesélt nekik. Nemsokára, legnagyobb örömére ő is anyuka lett. A tizenkét apróság között akadt egy igen szófogadatlan, semmi félelmet nem érző kicsinye. Mivel nagyon izgult érte, hogy bármelyik pillanatban butaságot tesz, egyik nap, amikor a kis tavon a többiek úszkáltak, maga mellé hívta Fricikét, és saját történetét elmesélte, hogyan járt a rókafival és, hogy életét csak Lizának köszönheti. Fricike végighallgatta, majd amikor anyja nem figyelt rá, vállát rángatva a közeli erdő felé vette útját.
– Nem fogom minden nap hallgatni ezt az unalmas „mit miért ne tegyünk” szöveget!
Egy óra is eltelt, de nem tért haza. Princike aggódva oda tipegett Lizához, és csőrével megkopogtatta a kislány cipőjét.
– Na, most ne piszkálj! Nagyon jó könyvet olvasok, – de Princike egyre erőteljesebben ütögette most már nem csak cipőjét, hanem csupasz lábát, így Liza kénytelen volt ránézni. Princike abban a pillanatban széttárta szárnyát és elindult a kapu felé.
– Jaj! Itt valami baj lehet, – gondolta Liza, és a székre dobva könyvét követte szeretett kis kacsáját.
Kiérve az erdőbe Liza már tudta, hogy valami rossz dolog zajlik, mert minden csendes volt, a madarak hangját sem lehetett hallani. Felkapta Princikét és lábujjhegyen folytatta útját. A tisztásra érve a kivágott farönkök legtetején megpillantotta Fricikét. Valószínű, hogy anyja is észrevette, mert majdnem kiugrott Liza kezéből. A magas fűtől nem lehetett látni ki rejtőzködik a fa tövében, így közelebb kellett menni. Liza nem hitt a szemének. Egy hatalmas róka várta, hogy Fricit elkapva megebédeljen.
– Most mit tegyek? – tette fel a kérdést saját magának Liza, de ahogy kimondta már cselekedett is. Édesapja játékosan sok-sok állathangra megtanította. Liza állát leszorítva, mély medve hangot adott. Egy kicsit halkra sikerült, így nagyobb levegőt véve megismételte. Ez már olyan jól sikerült, hogy a fa mellett megrezzent a fű, és a róka felemelkedve körülnézett. Liza félelmében olyan erősen megszorította Princikét, hogy az majdnem megfulladt. Leküzdve félelmét még erőteljesebb hangot adott ki, amitől már a róka elbátortalanodott, és egy pillanat alatt az erdőbe futott. Frici a farakás tetején félelmében mozdulni sem mert, bár ismeretlen volt számára ez az üvöltés, de azt érezte, hogy ez csak egy hatalmas állat hangja lehet. Még akkor sem lazultak megfeszült izmai, amikor megpillantotta Lizát.
A kislány leemelte a rönkökről, és ölében a két kacsával elindult hazafelé. Frici, anyja nyakába borulva bocsánatot kért. Édesanyja megbocsátóan szárnyával betakarta, és Liza kezét köszönetképen csőrével kedvesen megkopogtatta.

Frici megígérte, hogy ezután betartja anyukája intelmeit… és Te?

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: