Tóháti Zsuzsa: Jancsi és a vadmalacok

Réges-régen történt, amit elmesélek. Az Elvarázsolt Királyság és a végtelen Smaragd-tenger között élt egy öregember. Nem volt se felesége, se gyermeke, de még macskája sem. Ősz szakálla a földet simogatta jártában, a ruhái pedig oly rongyosak voltak, mintha száz egér rágná őket napra nap. Egyszer aztán fölkerekedett és elindult a szomszéd faluba, ahol hét határra kihirdetett vásárt tartottak. Ment, mendegélt hegyen-völgyön át a poros úton. Mire aztán a falut elérte, úgy belepte az út pora a bocskorát, a köpenyét, de még a toldott-foldott kalapját is, mintha hat napja csak jönne. Ősz derekán járt az idő, a levelek mind lehullottak rég a fákról, de a nap még mindig oly tüzesen melegítette a földet, mint Szent Jakab havában. Nagyon megszomjazott az öreg. Odament hát egy kövér asszonysághoz, aki éppen almára alkudozott. – Nagyságos asszony, de gyönyörű almák vannak a kosarában! Legyen kedves, szánjon meg eggyel a nagy hőségben! – Kotródj innét! – legyintett az asszony – Nem látod, hogy dolgom van? – s azzal egyezkedett tovább. Nagyot sóhajtott az öreg s leült a közeli templom lépcsőjére. Egy ideje üldögélt a hűvös köveken, mikor megállt előtte egy szép szál legény. Magas, jóvágású ifjú volt, ám látszott őrajta is, hogy nem mostanában ült terített asztalnál. Egy garas, nem sok, annyi sem bújt meg az erszényében. – Adjon Isten, öregapám! Miért üldögél kend a templom előtt? Miért nem tart a többiekkel a vásárba? – kérdezte – Tudod, fiam, messziről jövök. A melegben megszomjaztam, de sehol egy lélek, aki megszánna egy korty friss vízzel. Ihol, a legény előkap gúnyája alól egy flaskát s az öreg felé nyújtja. – Igyon ebből, öregapám. Igaz, nem sok nyelet van ebben sem, de mégse szomjazzon kend! Az öreg fogta a flaskát, kiitta belőle a maradék vizet s így szólt. – Hallod-e, legény, hogy hívnak? – János a becsületes nevem. – Idehallgass, János. Adok hálából valamit, amiért jót cselekedtél velem. – Mi lenne az, öregapám? – Van a közeli dombon túl egy szántóföld, az bizony az enyém. Én azt a földet neked adom, legyen a tiéd, leld benne örömöd. – azzal feltápászkodott s ahogy jött, elballagott. Úgy eltűnt Jancsi szeme elől, mintha soha ott sem járt volna.
Vakargatta a fejét Jancsi, nem volt ugyan neki egy árva garasa sem, de mit kezdjen ő egy bevetetlen szántófölddel ősz derekán? Hitte is, meg nem is, amit az öreg mondott. No, gondolta, nincs veszíteni valóm semmi, megyek s megnézem magamnak azt a szántóföldet, ha ugyan igazat mondott az öreg. Ment-mendegélt, elhagyta a falu határát s lassan elért a dombhoz, amiről az apó beszélt. Megállt a tövében s látja, csakugyan igazat mondott az öreg, hatalmas szántóföld terül ott el ameddig a szem ellát. Közelebb ment s szétnézett. – No, ez a darab föld már az enyém, de mit kezdhetnék vele? Ha bevetem búzával, csak jövőre arathatok belőle, addig megvesz az Isten hidege egy garas nélkül. Gondolkodott, mitévő legyen. Szüksége volt nagyon az aranytallérokra, volt ugyanis egy szívszerelme, Viola, aki szép volt, gazdag volt, s volt egy fukar apja annyi földdel és erdővel, mint égen a csillag. Hiába, nem engedte a lányát egy olyan szegénylegényhez feleségül menni, mint amilyen Jancsi volt. Tudta ezt jól János, így hát, egyik szeme sírt, a másik nevetett. Örvendezett a vénember ajándékán, de tudta, hogy Viola apja ettől ugyan nem enyhül meg. Arany kell őneki, temérdek. Így mélázott, mikor a szeme sarkából látja, hogy egyszerre megindul felé a hatalmas szántóföld. Felkapja a fejét s csakugyan, mozog a föld mindenhol körülötte. Hisz’ nincs itt biza’ egy szemernyi szántóföld sem! Az a nagy feketeség, amit ő annak hitt, hát az ezer meg ezer vaddisznó s mind feléje közeledik. Megijedt erre a látványra s szaladt volna, amerre lát, de ekkorra már mind odaért hozzá az ezernyi vaddisznó. A legnagyobb Jancsi elé állt – Isten hozott, kedves gazdánk. Úgy hallottuk, ezentúl te viseled gondunkat. Jancsi nagyot nyelt erre, de nem szólt semmit, csak hevesen bólogatott a termetes vaddisznó felé. Az meg folytatta. – Tudd meg, hogy az öreg, aki minket neked adott, a leggazdagabb ember széles e vidéken. Mi tettük őt gazdaggá s ezután téged szolgálunk. Hüledezett Jancsi ezekre a szavakra, még a kalapját is levette az öreg vaddisznó előtt. – Merthogy ez a vidék, mind az erdők, mind a mezők telis tele vannak szarvasgombával s többet ér az a színaranynál is. Mi azt a sok szarvasgombát mind kitúrjuk neked. Eladod s lesz annyi aranytallérod, ahány hal ficánkol a Smaragd-tengerben. Megörült Jancsi, a levegőbe hajított a kalapját, nagyot kurjantott. – Itt a kezem, disznó komám, ígérem, a szolgálatért cserébe gondotokat viselem. Megalkudtak, kezet ráztak s azóta nincs Jancsitól boldogabb, gazdagabb se közel, se távol az Elvarázsolt Királyság és a végtelen Smaragd-tenger között. Violát feleségül vette s boldogan élnek ők ketten, no meg a sok ezer vadmalac, ha ugyan meg nem haltak.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: