Kovács Emese: A süni és a mókus erdei kalandja

Napsütéses, tavaszi nap köszöntött be az Állatbirodalom erdejébe, ahol Sanya, a kis süni élde-gélt a családjával egy terebélyes fa aljában. Úgy gondolta, hogy lehívja a barátját, Mogyillát, a kislány mókust a játszóparkba, hogy ott töltsék a szabadidejüket.  Miután Sanya elbúcsúzott a szüleitől, elindult a mókus lakhelye felé. Ment-mendegélt, találkozott a többi szomszéddal, és gyönyörködött a mellette magasodó fákban, aminek az ágai a feje fölé nyúltak, akár egy zöld esernyő. Nemsokára észrevett egy vastag törzsű tölgyfát, melynek tetejéről záporozva hullot-tak a makkok. Sanya tudta, hogy megérkezett. Megkopogtatta a fa kérgét, és azon nyomban egy mókusfej kandikált ki az odúból. Kétség sem fért hozzá, hogy ki volt az.
–    Szia Mogyilla! Lenne kedved eljönni velem a játszótérre?
–    Hát persze! Mindjárt megyek!
Kis idő elteltével már az ágakon ugrándozva jött le, hátizsákkal a hátán, amelybe uzsonnát csomagolt, ha megéheznének. Nem volt messze az úti cél, így hamar odaértek. Közben színes virágokat szedtek a tisztáson. A játszóteret tömzsi fenyőfák ölelték át, a farönköket egyensú-lyozónak és palincsnak, a göcsörtös fákat mászókának, az indákat hintának használták. A ki-vájt fatörzset csúszdának alakították ki. Még néhányan homokvárat építettek, egyébként csend honolt az erdő ezen területén. Mogyilla és Sanya letette a cuccát, majd végigmászott az akadálypályán. Ezután fogócskáztak, a sok futkározásban ki is melegedtek. Amikor a mókus volt a hunyó, Sanya lázasan keresett egy jó búvóhelyet. Emiatt levette a narancsszínű baseball-sapkáját, nehogy könnyen észrevehető legyen. Azonban hirtelen feltámadt a szél, és ezt kifújta a süni kezéből. De nem is akárhová, egyenesen a fenyvesben repült a fejfedő. Hirtelen Sanya szem elől tévesztette a sapkát, ezért magához hívta a pajtását. A mókuslány odafutott hozzá.
–    Képzeld, elfújta a szél a sapkám, és most nem tudom, hol van! – mondta szomorúan a sün.
–    Ó, az nem jó! Emlékszel rá, hol láttad utoljára?
–    A fenyveseknél, azt hiszem.
–    Akkor gyerünk arra!
A két erdőlakó elindult megkeresni Sanya sapkáját. Rátaláltak egy kitaposott útra, ami nem tudni hova vezetett. És az volt a legfurcsább, hogy ők erről mit sem tudtak. Így hát követték az utat, de közben kémlelték a területet, hátha meglelik a fejfedőt. Nézték a bokrok alatt, a fák tövénél, az ágakon, de még az odúkban is.
–    Ne búsulj, biztos megtaláljuk! Csak nem nyelte el a föld!
–    Remélem, igazad van Mogyilla! – felelte a süni az orrát lógatva.
Egy darabig az úton haladtak, majd a mókus valami furcsát látott meg a messzeségben. Nem a sapka volt az, hanem valami más. Valami csillogó. Mogyilla sietősre vette lépteit, Sanya meg loholt utána, bár nem tudta, miért. Amikor már a közelébe értek, tisztán lehetett látni, hogy egy fa magasodott az út végén. De nem akármilyen, a törzse és a tekervényes ágai ezüstösen csillogtak, a levelei pedig leginkább színes gyémántokhoz voltak hasonlíthatók.
–     Milyen gyönyörű! – ámuldoztak a csodálatos növényen.
–    És a sapkámat is megtaláltam! – tette hozzá Sanya, ugyanis fa mellett hevert. A süni, ahogy meglátta, odarohant, és feltette a buksijára.
A két kisállatnak fogalma sem volt arról, hogy ez hogy történhet meg. Mivel ezt nem tudták magukban tartani, boldogan szökelltek haza, hogy otthon megoszthassák az erdei kalandjukat. A családtagjaik és barátaik először el sem hitték. Később az egész erdőben híre járt a felfede-zésüknek, és a csodafa népszerű látványosság lett. Azonban máig titok övezi, hogy hogyan került oda.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s