Szabó Eszter: Mese a gyűjtésről

Fenn a hegyekben állt egy ház, melyben egy bácsi élt, aki madarakat gyűjtött. Mindenféle madarat. Színeset, egyszerűt, egzotikust, a lényeg, hogy énekeljem, mert a bácsi mindig nagyon szomorú volt, kivéve, amikor a madarak énekeltek.
Lenn az óceánparton állt egy világítótorony, melynek a legeslegtetejében élt egy kislány, aki halakat gyűjtött. Mindenféle halat. Színeset, kevésbé színeset, egyszerűt, mesebelit, és különféle színű és formájú üvegekbe rakta őket. Naphosszat csak ült boldogan, és figyelte, ahogy a halai úsznak.
Amikor egy madár meghalt, a bácsi mindig levitte az óceán partjára, hajtogatott neki egy csónakot, a vízre tette, és nézte, ahogy messzire úszik a végtelen óceánon.
Amikor egy hal meghalt, a kislány mindig felvitte a hegy tetejére, és hajtogatott neki egy repülőt, eldobta, és nézte, ahogy messzire száll a végtelenbe.
Így a halál nem is olyan szomorú, mert valami olyan dolog történik, ami azelőtt sosem. A madár, aki nem tud úszni, úszhat, és a hal, aki nem tud repülni, repülhet.
Egyszer találkoztak. Félúton. A kislány látta, hogy a bácsi kezében ott volt a csónak, abban pedig egy madár, a bácsi pedig látta, hogy a kislány kezében ott a repülő, és abban egy apró hal. Akkor megértették egymást, és örültek, mert tudták, hogy lelki társak.
A kislány és a bácsi közt nagyon sok különbség volt. Érették is egymást, meg nem is, de azért gyakran találkoztak, hol a hegyen, hol pedig az óceánparton.
–    Én nem értem, hogy lehet ennyi madár közt élni- mondta a kislány – a saját gondolataimat sem hallom
–    Tudod, régen a katonaságban mindig őket hallgattam, és akkor boldog voltam, mert nem éreztem a magányt, ami egész életemben végigkísért. Amikor leszereltem, tudtam, hogy csak a madarak társaságában fognak engem megérteni, és csak az éneküktől fogom szabadnak érezni magam..És te nem érzed magányosnak magad a sok hal között?
–    Ó, hát én kifejezettem szeretem a magányt. Nem szeretem, amikor az emberek felesleges információkkal fárasztanak mindenféle felesleges dologról.  Már megtelt a fejem üres locsogásokkal és fecsegésekkel. A halak viszont csendesek, és mindig meghallgatnak. Néha még fel is olvasok nekik. Azt hiszem, élvezik, mert olyankor sosem úszkálnak, hanem engem figyelnek.
A kislány gyakran meglátogatta a bácsit, hogy meséljen a madaraknak, a bácsi pedig mindig meglátogatta a kislányt egy madárral, hogy az énekeljen a halaknak. Olyankor mindenki nagyon boldog volt. A halak táncoltak az üvegekben, a madarak pedig csendesen hallgatták a kislány meséit.
Aztán egyszer, egy hűvös tavaszi reggelen a bácsi nem jött le a hegyről. Sőt, még a házából sem nézett ki, és a madarakat sem hallgatta. Az ég sírt, és szomorú volt, ahogy a hegy, az óceán, és a ház is. Ezen a szürke napon az összes madár elrepült.
A kislány éppen a tengerparton várta a bácsit, és amikor felnézett a hegyre, látta a sok madarat repülni, és énekelni.
Nem érezte szomorúnak magát. Hajtogatott egy kis csónakot, a vízre eresztette, és a bácsira gondolt.
A madarak pedig egy darabig kísérték a hajót a végtelenségbe, és énekeltek.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s