FÁY BLANKA: Vacak otthonra talál

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis városban élt egy kislány, Emma. Mindig is vágyott egy háziállatra, a szülei azonban ezt mindeddig nem engedték meg neki. Közeledett viszont a lány születésnapja…
– Engedjenek  ki! – nyávogtam. Mi ez a borzalmas, sötét hely? Aztán rájöttem: egy szűk dobozba voltam bezárva egy teljesen ismeretlen helyen. Hol van a mamám és a másik három testvérem? Egyáltalán, hol vagyok? Remegve bújtam el a sarokba, a félelem teljesen letaglózott.
Hirtelen kinyílt a doboz rácsos ajtaja és egy 11-12 éves forma kislány nézett be rajta. Egy kicsit hátrébb húzódott, hogy kijöhessek a dobozból. Gyanakodva léptem át az ajtón, majd miután kiértem, óvatosan megszimatoltam a lány kezét. Ő erre gyengéden megsimogatott és hagyta, hogy tovább szaglásszam. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem fog bántani, bizonytalanul rátámaszkodtam a térdére a két mellső mancsommal és halkan nyávogni kezdtem. A kislány elmosolyodott és lassan, óvatosan felemelt, majd szeretettel magához ölelt. Boldogan dorombolni kezdtem, a lány pedig ezt suttogta a fülembe: – Vacak, szeretlek!
Hát ez lenne a nevem? Vacak? Nem is olyan rossz! Közben a kislány lassan elindult velem a konyha felé, ahol lerakott egy macskaeledellel és egy vízzel teli tál elé. Amikor megéreztem az étel illatát, azonnal habzsolni kezdtem, de úgy, hogy majdnem megfulladtam.
– Vacak, ne olyan gyorsan, még a végén félrenyeled! – figyelmeztetett nevetve a lány.
– Vacak? Így nevezted el? – kérdezte ekkor a kislány édesanyja, aki éppen az edényeket törölgette a mosogatónál.
A lány bólintott, majd néhány pillanat múlva így szólt az anyukájához:
– Anya, Vacak aludhat az én ágyamon? Nem fog semmi rosszat csinálni!
– Rendben, de tényleg jók legyetek!
Emma bólintott, felemelt és elindult velem fel a lépcsőn. Benyitott egy tágas, lila falú szobába, majd leült velem az ágyra és addig vakargatott, simogatott, amíg el nem aludtam.
Másnap reggel Emma egy furcsa, undorító szagú csíkot tekert a nyakam köré.
– Ez egy bolhairtó nyakörv, megvéd a kullancsoktól és a bolháktól – mondta a kislány. Eleinte még
kellemetlen volt, de hamar megszoktam.
Reggeli után Emma egy különös dolgot rakott rám, amihez egy hosszú vezetőszár kapcsolódott. Azt hiszem, póráznak hívják. Emma kinyitotta a bejárati ajtót és kisétáltunk rajta. A levegő szinte megfagyott, a kerítéseken, fákon, bokrokon és háztetőkön megült a dér. Az égből fehér, pehelyszerű, hideg darabkák hullottak. Boldogan kapkodni kezdtem utánuk, sebesen száguldva rohantunk végig a lánnyal az utcán, majd befordultunk a sarkon. Soha nem látott kép tárult a szemem elé: fehér, hófödte mezők, szántóföldek, és egy erdő. Hirtelen azt sem tudtam, merre induljunk. Minden olyan érdekesnek tűnt és én egyszerre akartam felfedezni az egész világot. Végül hosszas tépelődés után az erdőt választottam. Elindultunk a mély, süppedős hóban. Majdnem teljesen eltűntem benne, hiszen még annyira picike vagyok! Amikor végre odaértünk és besétáltunk a hóval behintett fák lomboronája alá, hirtelen ötlettől vezérelve megnyújtottam a lépteim és futni, rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt, hogy mi elől menekülök, igazából nem is menekültem. Egyszerűen csak vágytam arra, hogy a lábaim kellemesen elzsibbadjanak a száguldástól, hogy aztán lihegve megállhassunk pihenni, kifújni magunkat. A szél orkánként süvített el a fülem mellett, de én, dacolva a szembefújó hóval, a hideggel, csak rohantam tovább. Amikor már végleg kimerültem, lassítottam a tempón, hogy Emma is levegőhöz juthasson. Egy szép, vastag törzsű, néhai terebélyes lombkoronájú tölgy alatt álltunk meg. A fa széles törzsén mélyen barázdált, repedezett kéreg húzódott végig, erős, a föld alól néhány helyen kibukkanó gyökérzetét a hó ellenére is érezni lehetett. Mikor már kellően kipihentük magunkat, újra elindultunk, hogy megtegyük az út hátralevő részét is. Ezúttal végig Emma mellett lépkedtem, csak akkor futottam el mellőle, amikor megláttam egy-egy madarat, vagy éppen a szállingózó hópelyheket kergettem. Még egy fára is felmásztam! Odafentről a kilátás gyönyörű volt. Szinte az egész erdőt beláttam.
Mielőtt hazaértünk volna, futottunk még egy nagyot, hogy aztán kimerülten, holtfáradtan essünk be a házba.
Aznap éjjel az elmúlt napok eseményeiről álmodtam, és döntöttem: soha, de soha nem akarok innen elmenni!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s