Gábor Eszter: A váratlan barát

Utazuuunk! Jajj, még be sem mutatkoztam, a nevem Moha. Egy kis nyomott orrú mopsz vagyok, pontosabban Lilla gazdám mopsza. Azt mondta sok embernek, hogy azért nevezett igy, mert mindenhol ott voltam, és mindenhol elterültem. Sokan azt hiszik, hogy mi, kutyák, nem tudjuk, mit mondanak az emberek, pedig a legtöbb dolgot megértjük. Hol is tartottam? Ja, igen, ott, hogy utazunk. Imádom az olyan meleg augusztusi  naplementéket, amikor egy kevésbé forgalmas autópályán kocsikázunk. Éppen mint a mai nap, tökéletes. Kihajolok az ablakon, és a meleg menetszél szárítja a nyelvemet, és felém sodorja az összes illatot. Nahát, mi ez? Lassítunk. Ugatok, ahogy csak tudok. Életemben nem éreztem ilyet.
-Ssssh, nem ugass már! – mondja Lilla. -Értem én, csak nem feltétlenül engedelmeskedem.
Megállunk, és egy kutyát pillantunk meg, a lábán látszik, hogy sérült meg koszos, nyüszít is szegény. Erre természetesen a gazdám szeméből egy könnycsepp csordul.  Kiszáll Lilla, és beemeli a kiskutyát, kibont egyet a kedvenc félretett konzervjeim közül, és ad az új utasnak. Egy kicsit megéheztem azt látva, hogy milyen jóízűen eszik. Kap még vizet,  és  már alszik is. Nos, én az első ülésről kíváncsian a hátsó ülésre ugrok, már amennyire ezt az én tömzsi testalkatommal meg lehet valósítani. Odaülök az új kutya elé, szagolgatva várom felébredését. Közepes kiskutya, barna színű, fekete lelógó fülekkel. Már majdnem én is alszom, amikor hirtelen, majdnem a fejemnél hosszabb nyelv szánt keresztül az arcomon.
-Én is üdvözöllek. Honnan jöttél? Mit csináltál, hogy ide kerültél? Hajlandó vagy nekem hagyni a finomabb falatokat? Mennyi papucsot rágtál el eddig?- bombázom a kérdésekkel.
Ő csak aranyosan pislog, és tovább szaglássza a kocsit, aztán…
NEEH! – sipít a gazdám. De már megtörtént. Az ártatlan a területének kívánta jelölni az autót, és most mindenhol a kutyapisi  érezhető. Lehúzott ablakokkal tartunk tovább. Először haza szerettünk volna menni, de most az állatorvos  az első. Őszintén nem szerettem azt az embert. Úgy értem, ki szeret olyan személyt, aki a rettentő hideg kezével nyomkod, meg különféle tűt nyom belénk. Mindenesetre, most az ismeretlen ebet kell megvizsgáltatni. Oda is érünk az orvoshoz. Kicsit morgok. Milyen kedvenc lenne nyugodt az orvoshoz menet? Mikor beérkeztünk a rendelő várójába, engem itt leültetnek. Gondolom azért, mert legutóbb elintéztem a szőnyeget…
Nem hallok túl sokat: csak egy kis csipogást, amit a doktor  műszere szokott kiadni, és emberi mormogást. Mikor kijönnek az orvosi szobából, az újonc kiskutya nyűszít egy kicsit, és Lilla szomorú volt. Hallom az orvost:
-El kell altatni, ne haragudjon, hölgyem, túl előrehaladott a betegség. – Tehát beteg. Biztos ezért dobták ki. Nem akarták a felelősséget magukra vállalni.
-Nah, rendben, Ed. Így foglak hívni. A következő héten nálunk fogsz lakni- mondja remegő hanggal a gazdám.
Csöndben megyünk haza. Nem is akarok ezúttal kihajolni. Az úton egyszer csak két mancsot érzek magamon. Jajj, ezek a fiatalok, hát nem tán játszani szeretne? Az aranyos pislogás helyett most egy nagyot ugrik. Elkezdünk fetrengeni.
-Vigyázzatok már, majd otthon játszhattok!
A következő egy hét remekül telt. Ed rengeteget evett. Néha beleevett az én tálkámba is…
Játszottunk, de sokszor kifáradt. Pedig én voltam az öregebb. Mégis csak szeretetteljes és boldog kiskutya, néha együtt aludtunk. Igazán megkedveltem. Aztán eljött a nap.
Engem otthon hagyott Lilla. Izgultam, és a kanapé egy rejtett részét rágcsáltam, csodálkoztam, hogy senki nem vette észre. Lilla hamar hazaért.
-Hát, Moha, úgy látszik ketten maradtunk. – Remegett a hangja, mint az a macska, akit a múlt héten megkergettem.
-Otthagytam az orvossal Edet, nem bírnám végignézni. Úgy próbálkozott, szegény! Olyan halk volt. Odamentem, és elkezdtem nyalogatni, ettől sokszor jobb kedve lesz. Nevet, és így én is jobban érzem magam. Már majdnem felborítom.
-Hagyd abba, hagyd ab..!- Hirtelen csörög a telefon. Én is hallom.
-Hölgyem -hallatszik az orvos hangja-, kivételes dolog történt..
-Mondja, mondja csak! – Lilla türelmetlenül izgatott lett.
-A kiskutya szervezete nem reagált az altatóra. Úgy látszik, az ön házában töltött idő megerősítette a szervezetét. – Még én is össze-vissza rohangáltam a házban. Leírhatatlan volt az az érzés.
-É-és érte mehetünk?- dadog Lilla.
-Még kell pár vizsgálat, és a gyógyszerét is megrendeljük! – Így hát visszajön Ed, aki mindig felvidít, és játszik, de nem erőszakos.
Miután kiengedték a kórházból, sokat foglalkoztunk vele, gyorsan gyógyult, és már én is szívesebben odaadtam neki az ételt. Láttam Lilla örömét, és sokszor megfogalmazódott bennem: soha nem dobjunk ki valamit, mert már nem tökéletes, hiszen így is boldoggá tehet minket.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s