Hum Attila: Kard, lándzsa és íj

Élt egyszer régen három fegyverkészítő, akik mind nagyon büszkék voltak a saját mesterségükre. Az egyik csak kardokat készített, a másik csak lándzsákat, a harmadik meg íjakat és nyilakat, de a legjobbakat ám, amit csak emberfia láthatott széles e világon.
Ezek hárman mindig vetekedtek egymás között, melyikük mestersége a jobb:
– Az enyém a legjobb, mert kardom fürge és éles. Egyetlen suhintással kidönthetek vele egy nagy bikkfát is ha kell!- kérkedett a kardkészítő, s csakugyan felapríthatott volna egy száz esztendős fát, ha kedve szottyan hozzá.
– Az enyém jobb, mert lándzsám olyan hosszú, olyan erős, hogy bármelyik sziklát arrább görgethetném vele, akár még az üveghegyet is!- berzenkedett a lándzsakészítő, s ebben is volt némi igazság.
– Ej-ej!- csóválta meg fejét a harmadik mesterember.
– Lehet fürge, lehet éles, lehet hosszú, lehet erős, de az én közelembe ugyan nem jutnátok egyikkel se, ha nálam van az íjam.- csak ennyit mondott sejtelmesen, de amazok kinevettek, mert azért mindketten lenézték az íj készítőt.
– Vadászok fegyvere az, nem harcba való!- mondogatták.
Egyszer aztán híre kerekedett, hogy az országot óriások dúlják fel, s a király összehívat minden harcra fogható férfit. Mentek hát a három kovácsok is, mert gyávák ugyan nem voltak és bíztak is saját mesterségükben.
Ahogy meggyűltek a hadak a király már vezette is vitézeit északra, egyenest az óriások elé.
Azoknak is volt egy vezére, akit Vasöklű Mógnak hívtak, s a legnagyobb behemót volt mind közül. Feje búbja a felhőket súrolta, lába meg akkora volt, hogy egy egész lovascsapatot eltaposhatott egyetlen lépéssel.
Meg is riadtak a vitézek, mikor meglátták, és a király sorra magához hívatta őket tanácsukat kérve, hogy miként győzhetnék le a rettentő óriást.
– Elvágom a lábaszárát!- mondta a kardkészítő.
– Én meg le is döntöm a lábáról!- tódította erre a lándzsás.
Az íjkészítő azonban nem szólt semmit, csupán mosolygott a bajsza alatt.
Másnap a vitézek mind kilovagoltak Móg elé. Elébb a kardkészítő rontott az óriásnak. Ütötte, vágta a behemót bokáját, de annak olyan kemény volt a bőre, hogy meg sem érezte igazán, de bezzeg a kard éle hamar kicsorbult.
A lándzsakészítő se járt több szerencsével, Móg ugyanis nehezebb volt mint egy egész hegy, s a lándzsa nyele egyszeriben elpattant az erőlködéstől.
Hanem az íjkészítő sem volt rest, egyszeriben felállt a nyeregben, megfeszítette az íjat, s egyetlen nyílvesszőt röptetett az óriás felé. De az az egy is elég volt hozzá hogy bevégezze, mert épp a szeme közt találta el a bestiát, az meg úgy összerogyott mint a rongybábú, s nem is mozdult többé. Haj de látták ám ezt a többi óriások is, s úgy menekültek hanyatt-homlok, hogy se hírüket se hamvukat nem látták többé Szittyaföldön.
A királynak nagyon megtetszett az íjkészítő mestersége, s gyorsan hívatta is magához, hogy kellőképpen megjutalmazza. Emígy szólott a fegyverkovácshoz:
– A kard lehet éles, a lándzsa lehet hegyes, de a jó íjnak nincsen párja. Mától fogva minden harcosomnak parancsba adom, hogy tanulja ki az íjhasználat mesterségét, téged pedig megteszlek főíjászommá!- fordult végül az íjkészítőmesterhez, aki eztán is csak somolygott a bajusza alatt, mert ő bizony mindig is tudta, hogy az íj a leghasznosabb fegyver mind közül.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s