Nyisztor Angéla: A próbababa

Az életem mindig is monotonon zajlott. Minden nap más-más ruhákba öltöztettek, majd megcsodáltak az emberek a kirakatból, néha leszedték rólam a ruhát és eladták. Igen, nagyjából ilyen egy próbababa élete.
Egy különös napon, egy gyönyörű szép fekete estélyi ruhába öltöztettek fel. A szoknyarésze leért teljesen a földig, pedig egy kis emelvényen álltam. Egy lány megállt a kirakat előtt, és megszámolta mennyi pénze van, s mikor a végére ért, boldogan elvigyorodott. Nagyon megijedtem, és azt kívántam bárcsak senki se venné meg ezt a ruhát soha, és örökké rajtam maradna! Amint ezt én magamban kívántam, a lány kezéből a szél kifújta a sok papírpénzt, egyenesen bele a csatornába.
Duzzogva ment el a kirakat elől, én pedig megkönnyebbülten elmosolyodtam. Teltek a napok, hetek, hónapok, és azóta sem öltöztettek át más ruhába. Annyi, de annyi lány állt meg előttem a ruhámat nézve közben, hogy teljesen megteltem boldogsággal az elmúlt időben. A ruhaboltban dolgozó eladók is mindig büszke arckifejezéssel sétáltak el mellettem, mikor bezárták a boltot estére, vagy csak átöltöztették a többi próbababát a boltban. Egy nyári napon néhány kisgyerek sétált el mosolyogva a kirakat előtt. Mentek az emberek előttem, de senki nem állt meg megcsodálni engem, vagy a ruhámat. Mindenki boldog volt anélkül is, én pedig szomorú voltam. Nem azért, amiért nem csodáltak meg, hanem azért, mert nem lehettem ember. Nem élhettem normális életet. Nem lehettek barátaim, családom, szerelmem, példaképem, olyan ember, akire felnézhettem volna. Senkim sem volt.
Még az üzletben lévő más próbababákra sem számíthattam akármi történt, ők csak magukkal, esetleg egymással foglalkoztak. Egy magas, fekete hajú fiú lépett be az üzletbe, és rám mutatott. Az eladóval mosolyogva odajöttek hozzám és beszélgetni kezdtek.
– Ez egy gyönyörű ruha. –jelentette ki az eladó. –Milyen alkalomra lesz? Gondolom nem magának… – kérdezgette az eladó a férfit.
– Tudja, a barátnőmmel holnap lesz egy éve, hogy együtt vagyunk, és mindig is egy ilyen ruhára vágyott. –mondta a férfi, az eladó pedig sitty-sutty, le is vette rólam a gyönyörű estélyi ruhát. Akkor egy kisebb világ omlott össze bennem. A ruha teljesen háttérbe szorult, csak néhány fontos kulcsszó maradt meg bennem: „barátnőmmel”
„egy éve együtt vagyunk”. A férfi nevetett valamin az eladóval, de a szívem annyira zakatolt, hogy nem értettem mit beszélnek. Mintha egy zongorát tettek volna a mellkasomra. Még soha nem éreztem magam olyan rosszul. Egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon, és az állam vonalánál megállt, majd lepottyant a földre. Az elsőt persze száz is követte, így már kész pocsolya állt alattam.
– Ó a fene egye meg! Beázott a tető! – mondta bosszankodva az eladó, majd a kasszához mentek a férfival, a férfi kifizette a ruhát, és már el is tűnt az ajtóban. Nem maradt se ruhám, se semmim. A férfi boldogan sétált el a kirakat előtt, én pedig a felém közeledő egyik eladót figyeltem. Nem volt a kezében táska, vagy doboz, se ruha. A vérnyomásom az egekbe szökhetett. Most vajon mit fog csinálni?
–kérdeztem saját magamtól, ami nem segített egy kicsit sem, mert persze a legrosszabbak jutottak az eszembe.
– Nem vagy te itt jó helyen aranyoskám! –mormolta az öreg eladó, és megpödörte a szürke bajszát. Egy pillanat alatt történt az egész: a föld eltűnt a lábam alól, és éreztem, ahogy valaki megfogja a derekamat. Az eladó vitt engem a raktár felé.
Néztem a többi próbababa körött hemzsegő ember tömeget, de a magas vérnyomásomtól semmit sem hallottam. A raktár ajtaja nyikorogva nyílt ki előttem, és egy másodperc alatt már ott is voltam a falnak nekitámasztva, és teljesen összetörtem.
– Nem értem miért kell mindennek velem történnie! –kiabáltam kétségbeesetten, de senki nem hallotta meg. Vagyis, csak azt hittem.
– Jaj, drágám, ne búsulj! –hallottam egy különös hangot a raktár másik részében. –
Én már régóta itt vagyok, és már sok mindent láttam. Majdnem mindenkit, akit behoztak vissza is vittek. –mondta ki a másik próbababa, és rendesen érzetem, ahogy egy hatalmas kő leesik a szívemről. Ahogy a másik próbababa mondta, úgy is lett. Igaz, eléggé sok idő telt el, hetek, sőt hónapok, de ugyanaz az eladó, aki behozott, jött is értem. A másik próbababával elég jó kapcsoltam lett. Elmeséltem neki, milyen volt az életem, mielőtt behoztak, mennyi, de mennyi sorba állót láttam, hogy megvehessék a legfrissebb divatos ruhákat, mennyi divatkatasztrófát is éltem át. Ő is elmesélte mely divatokat élte meg, melyik ruhákat vehette fel, és hogy melyik divatévben élt. Mikor az eladó jött, őszintén reméltem, hogy őt fogja ki vinni, mert megérdemelte volna, hogy lássa a mai divatot is. De akkor az én időm jött el újra, és nem volt okom se boldogságra, se szomorúságra. A bolt szinte alig változott.
Nem volt egy új eladó sem,  a ruhák viszont változtak. Sokkal divatosabbak lettek.
Visszaraktak engem a régi helyemre, és újra felöltöztettek, mint régen. Egy egyszerű farmernadrágot kaptam, egy lila pólót, egy divatos fodros sálat, és egy sötétbarna csizmát. Elérkezett a tél. Szinte észre sem vettem az idő múlását az utóbbi időben. A
napjaim továbbra is monotonon teltek, míg egy nap egy ismerős ember lépett be a boltba. A férfi kezében a fekete estélyi ruhám volt. A szemem megtelt könnyel, és csak rá tudtam figyelni.
– Nem volt jó a méret? –kérdezte az egyik eladó felvont szemöldökkel a férfit.
– Rájöttem, hogy nem is szeretem igazán, és erre ő is rájött. –mondta a férfi, és szomorúan elmosolyodott. Visszaadta az eladónak a ruhát, aki pedig visszaadta a pénzét, és félrerakta a ruhát. A férfi felém közeledett. A szívem vadul dobogott, amit ha leütöttek volna se lehetett volna leállítani. Mosolyogva indult felém, amitől erős vágyat éreztem az iránt, hogy elinduljak felé, és a nyakába ugorjak. Egy pillanat alatt furcsa érzés töltött el, és valamit éreztem a lábaimban. Amik mozogni kezdtek!
Hirtelen lerogytam a földre, a férfi pedig egy pillanat alatt rántott fel onnan.
– De hiszen én élek! –csodálkoztam el magamon, a férfi pedig csak mosolygott.
– Mindig is éltél. Csak eddig nem akartál. –mondta boldogan, én pedig megöleltem.
Azt a pillanatot semmivel sem cserélném el az életemben.
Ami velem történt megtanított élni, igazán. Megtanultam, hogy a boldogság nem a megcsodálásban van, a hírnévben, vagy akármi másban, hanem a való életemben. Sokan szeretnék elcserélni az életüket bármire, de én meg mindent akartam elcserélni, azért, hogy élhessek. A fiúval azóta is boldogan élünk, míg egyszer meg nem halunk.

Reklámok

Nyisztor Angéla: A próbababa” bejegyzéshez egy hozzászólás

Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: