Szabó Hildegarda: Pamacs

Élt egy szőke, copfos kislány Vica, aki nagyon szerette az állatokat. Születésnapjára Pamacs nevű kutyája mellé kapott egy vörös színű kiscicát, akinek a Vili nevet adta.
Vica rettenetesen megörült, mikor édesapja átadta neki a kék masnis cirmost. A család apraja-nagyja örült az állatkának, csak Pamacs volt az, aki rossz szemmel nézett a jövevényre. Nem örült neki, hiszen féltette a rejtegetett csontjait.
– Menj Innen!- ugatott rá Pamacs.
– Ugyan! Ugyan!- nyávogta Vili. – Nagy ez a lakás Pamacs barátom, megférünk mi egymás mellett!
Hízelegve odaosont a kutyushoz és mézesmázos hangokkal próbálta megkedveltetni magát, de mindezt hiába. Pamacs azonban mérges lett a behízelgő modorra és csak ugatta és ugatta.
– Menj innen! Vúú! Vagy megharaplak!- kapott Vili felé, aki újdonsült gazdájához futott menedékért.
Vica azon nyomban leteremtette az ebed, aki nagyon féltette pocakját. Pamacs ugyanis fejébe vette, hogy ez a hízelgő vörösfarkú csakis az ő csontjáért jött. Hálaként, hogy újdonsült gazdija megvédte cirmosunkat, lábához lépdelt és hangos dorombolásba kezdett. Az eb rettentően megharagudott Vicára. „Hogy egy buta macskát így megvédeni! Ki hallott már ekkora badarságot!”- morogta maga elé.
Egy napon Vili békét akart kötni a még mindig morgó ebbel, de mindhiába. Pamacs hallani sem akart semmilyen békekötésről. Szó nélkül kiment az udvarra galambok után futkosni, hiszen ez volt az egyik fő szórakozása a csontok gyűjtése mellett.
Vica észrevette nagy baja van a kis cicájának, aki egész nap kedvtelenül járkál a lakásban. Minden vágya az volt, hogy barátságot kössön a mindig morgó kutyussal. A kis gazdinak nem tetszett Pamacs viselkedése így cselhez folyamodott.
Épp eljött a vacsora ideje, így jó gazdi lévén vitte is a vacsorát kedvenceinek.
– No hát- csodálkozott Pamacs – hiszen itt csak egy tál van!
– Nem baj Barátom! Egy család vagyunk, így hát osztozunk!- ajánlotta Vili.
Pamacsnak egyáltalán nem tetszett az osztozkodás gondolata. Mindennél jobban szerette a hasát, s ahogy ránézett az íncsiklandozó ételre rögvest összefutott a nyál a szájában. Hiába figyelmeztette Vili a barátját, hogy nem lesz annak jó vége, ha az egész vacsorát befalja. Pamacs azonban nem hallgatott a szép szóra. Otthagyta hát a mi Pamacsunkat, hadd tanuljon a maga kárára, s nagyokat ásítozva bebújt a pihe-puha meleg takaró alá.
– Beteg leszel!- figyelmeztette másnap is. – Megfájdul a hasad, ha ilyen mohón falsz!
Pamacs azonban csak evett, s a vacsora után teli hassal elnyújtózkodott a heverőjén. Sajnos harmadnapra, sőt negyednapra sem enyhült mohósága. Nem hallgatott a jó szóra most sem. Szinte egészbe nyelte le a kirakott ételt, míg egyik este meg nem történt a baj. Vonyítva vánszorgott be a sarokba
– Ó a pocakom! De fáj!- nyüszítette.
– Látod barátom! Igazam volt és te most beteg lettél! Ahelyett, hogy osztoztál volna a vacsorán mohóságodban befaltad az egészet.
– Soha többé nem viselkedem így!- ígérte. – Ezentúl hallgatok rád!  Nem leszek mohó eb!
Mikor meghallotta a kis Vica a síró Pamacsot azon nyomban a segítségére sietett. Szerencsére nagyobb volt az ijedség, mint a baj. A hasfájás amilyen gyorsan jött úgy abba is maradt. Pamacs a történtek után megtanulta a leckét. Egy jó ideig nem nyúlt az ételhez, mohósága is alábbhagyott. Vilivel is barátságot kötött, sőt féltve őrzött csontját is megosztotta a mi kis vörös cirmosunkkal.
Vica nagyon megörült, hogy két kedves barátja végül egymásra talált. Azóta békességben élnek és mindenen testvériesen megosztoznak.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s