Demkó Petra: A kíváncsi bagoly

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bagolyfióka, aki Magasfa szárnyasai közé tartozott.
Még csak öt éves volt, szülei nem engedték, hogy kirepüljön, de tiltásuk ellenére elindult világot látni. Apja eleségért ment, anyja pedig délutáni szundítását tartotta: tökéletes alkalom volt a szökésre. Kiállt odújuk nyílásához, csapkodott szárnyaival, de csak nem tudott repülni. Nekirugaszkodott hát, s szökkent egy nagyot. Behunyta szemét, a levegőben is csak óvatosan, résnyire nyitotta ki. Örömmel látta, hogy száll, de nem figyelt előre és nekirepült egy fának. Lezuhant a földre. Nem esett nagyot, de nagyon fájt az egyik szárnya. Megnézte, nincs-e vele valami baj, de a jobb szárnya csúnyán elgörbült. Ha akart se tudott volna repülni, de el is ment tőle a kedve. Pityeregni kezdett. Elég halk volt, de Vakond uraság kibújt a föld alól, hogy megtalálja a zaj okozóját.
– Nem lehetne egy kicsit csendesebben?!- kérdezte, először mogorván. A hang nem szűnt meg, s választ sem kapott.
„Ennek utána kell járni!”- gondolta magában és körbepillantott. Észrevette a baglyocskát és lágyabban szólt hozzá: – Mi a baj, kicsi?
A fióka bal szárnyával a jobbra mutatott.
–Ó, te szegény! Hol vannak a szüleid?- tudakolta aggódóan a vakond.
A baglyocska felfelé intett. Rengeteg odú volt az erdőben, még arra is lehetett vagy száz, amerre a bagoly mutatta. A vakond megsajnálta a baglyot, s behívta hajlékába a kicsit. Felkapcsolta a villanyt, de mivel nem volt hozzászokva a fényhez, egy pillanatra megszédült.
– Baj van, bácsi? – döntötte kicsit oldalra fejét a bagolyfióka csodálkozásában.
– Jaj, dehogy van baj, teljesen jól vagyok!- mosolyodott el Vakond uraság.
A bagoly helyet foglalt a kanapén, amíg a vakond hozott neki italt. Megköszönte neki és körbenézett a lakásban.
–Szép!- dicsérte meg illedelmesen, mire a vakond megint mosolyt festett fel arcára. Aranyosnak és elesettnek gondolta a baglyocskát. Kérdezgetni kezdte, hogy mielőbb hazamehessen.
–Hogy hívják a szüleidet? Nem tudod pontosan, melyik odú a tietek? Nem tudod a számát?
– Tollas Barnabás és Tollas Barnabásné a szüleim neve és a tizenkettes odúban lakunk, azt hiszem. Nem! A huszonnégyesben. Vagy az a barátomé? Talán a hetesben? Nem is tudom.
A vakond nagyot sóhajtott. Annyi reménye maradt, hogy majd keresik a baglyot. Kimentek az erdőbe, a friss levegőre és vártak. Várta és vártak egy hosszú órán át, amikor is kétségbeesett kiáltás hallatszott: – Kisfiam! Fiacskám! Merre kószálsz?
– De hát ez anyukám!- csillant fel a kicsike szeme. A vakond a szülő tudtára adta, hogy vele van a kisfiú. Az anya nem győzte megköszönni, hogy vigyázott gyermekére, majd hazavitte a bagolyfiókát.
A baglyocska megtanulta, hogy mindennek eljön a maga ideje. Később a szülei meg is tanították repülni és jobbnál jobb dolgokat fedezhetett fel a nagyvilágban. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s