Salamon Krisztina: Egy balul elsült napom

  1. november 17-e, 07. óra 17. perc: megszólalt az ébresztő órám.

Olyan jó meleg tud lenni a paplan alatt, olyan nehéz kinyitni a szemet, olyan gyorsan múlik az idő… felkiáltottam: „Jaj, elaludtam, el fogok késni az iskolából!”

Kiugrom az ágyból, rögtön nagyot botlok valami eldobott ruhában (ki az, aki nem képes rendet tartani?), felöltözöm, konyha, asztal, a teát magamra borítom. „Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?” Vissza a szobába, nagyot botlok valami eldobott ruhában, átöltözöm, irány a fürdőszoba. Nyúlok a fogkeféért, elejtem. És utánakapok. Sikeresen belököm a mosógép mögé. „Jó nap lesz ez a mai!”

„Légyszi, vigyél el, mert elkésem!”- kiabálok apunak, 2014. november 17-én 07. óra 40. perckor. Az udvaron áll az autó, akarom nyitni az ajtaját, nem sikerül. Még egyszer próbálom, nem sikerül, s amikor apukám éppen azt mondja „Várj, segítek!”, egy határozott rántással próbálkozom, amitől az ajtó ugyan továbbra sem nyílik, én viszont hanyatt vágódom. Apukám felsegít, látja, egész jól vagyok, és 07. óra 53. perckor már el is tudunk indulni. A lámpáknál szerencsénk van, így 07. óra 59. perckor, a portás néni csodálkozó tekintetétől kísérve, nagyot botolva a bejárati ajtó küszöbében sikeresen megérkezem az iskolába.

Sajnos a történelem terem az emeleten van, és még inkább sajnos, hogy a történelmet Igazgató Úr tanítja, aki rendkívül pontos. Mikor csengetnek, már a teremben van. Mikor én átlépem a küszöböt, már jelentenek, és mivel a hátsó padban ülök, ez kiváló indok arra, hogy lesodorjam néhány iskolatársam padjáról a tankönyvet, írószert, hol mit sikerül éppen. „Végre, megnyugodhatok!” – gondoltam, mivel az óra közepéig nem történt semmi említésre méltó esemény. Abban a pillanatban azonban megszólalt a telefonom, mert a nagy rohanásban természetesen elfelejtettem elnémítani. Néhány perces izgatott keresgélés után (ilyenkor természetesen egyfolytában szól, és természetesen a lehető legelérhetetlenebb helyre bújik el), sikerült lenémítanom. Igazgató Úr kénytelen félbeszakítani az órát, biztonság okáért elveszi telefonomat. Természetesen óra végén visszaadja. „Legközelebb ilyen ne legyen!” Bocsánatot kérek, nagyot sóhajtok, és elrakom a lázadó-rikoltozó telefont.

Második óra fizika. A terembe lépve első, amit meglátok az asztalomon, a múltkori dolgozat. Kettes! Kettes? Ez hogy történhetett? Annyit, de annyit készültem. Most meg arra készülhetek, hogy otthon hogy fogom ezt elmondani a szüleimnek.

Tízórai szünetre csöngetnek. Ekkor már a földrajzteremben vagyunk. Keresem a tízóraimat, nem találom. Hol lehet a szendvicsem? Hamarosan rájövök a szomorú igazságra: otthon. Reggel a nagy kapkodásban elfelejtettem elpakolni. Nem baj, nem is vagyok éhes.

Kezdődik a földrajzóra. Keresem a felszerelésem, azt is sikeresen otthon hagytam. Jó hír, hogy csak az atlaszra lesz szükség. Rossz hír, hogy csak az atlaszra lesz szükség, mert dolgozatot írunk egész órán.

Tesióra előtt mindig birkóznom kell a szekrénnyel, most könnyen kinyílik – talán vége az izgalmaknak? Természetesen nem találom a tesi pólómat. Tanáromat ez nem izgatja, a hat kört nekem is le kell futnom. A második kör közepe tájékán esem el a cipőfűzőmben. Edzett vagyok, nem történik semmi bajom, mehetek angolórára.

Csoda! Nem történik semmi különös. Még egy kémiaórát kell megúsznom. Egy kémiaórát, ami kísérlettel kezdődik. A tanárnő beleönt valamit a vízbe, fehér por keletkezik, mindenki csodálkozik és tüsszög. Nem történik robbanás, nem fulladok meg, nem vakulok meg, most már biztos, hogy minden rendben van. Elülnek a kísérlet izgalmai, mindenki leül a helyére. „Hol van a kiselőadás?” – hallom a tanárnő hangját. És mindenki engem néz, meredten, kikerekedett szemmel bámulnak rám. Elég hamar rájövök, hogy az én kiselőadásomról van szó, ami ott van a földrajzkönyvem mellett. Otthon, biztonságban, a fiókomban…

A tanárnő szerencsére jó hangulatban van, lehetőséget kapok, hogy majd a következő órán pótoljam.

Végre, irány haza! Zöld lámpa, napsütés, egész úton vidám beszélgetés a barátnőkkel, minden, de minden rendben!

Igazából akkor nyugszom meg, amikor már este, odahaza együtt van a család, és anyukám megkérdezi: „Milyen napod volt?”

Nagy levegőt veszek, és elkezdek mesélni…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s