Kéki András: Karácsony Fénye

 

A város főterén igazi Adventi vásár volt. Ünnepi zsibongásával vonzotta magához a karácsonyi lázban égő embereket, akik boldogan hagyták, hogy magával ragadja őket az ünnep igazinak vélt hangulata. Oly szívesen vetették le a hétköznapok terheit, és mámorral merültek e kétes kábulatba. Pedig azok a bizonyos terhek nem mentek szabadságra, csak felvették az ünnepi köntösüket, s ebben az elviselhetőbb formájukban nyomorgatták foglyaikat, s mindent meg is tettek az illúzió fenntartásáért. Andalító karácsonyi dallamok diktálták a tempót. Jellegzetes fűszeres ízek és illatok vonták magukhoz az érzékeket. De a fények, a fények azok mindennél csábítóbak voltak. Sárga, piros, zöld, lila, és ki tudná felsorolni milyen színekben villództak. Ezüst és aranyban pompázó csecsebecsék tükrözték tova. Ebben a kavalkádban, egy fiatal anyuka sietett utat törni. Egyik kezével két apró lábon sietősen botladozó ruhacsomót húzott maga után. A vaskos sapka és sál mögül, két csillogó szempár pásztázta a gyönyörű őrületet, fel-feltekintve édesanyjára. Nem sok karácsonyt élt még meg, de ahhoz jól ismerte anyut, hogy jelenlegi nyugtalan állapotában ne is próbálkozzon panaszkodni zsibbadó kezecskéjéről, fázó lábacskáiról. Sietősen cikáztak a bőségesen megpakolt standok között. Mindenhol egy-egy lélegzetvételnyi szünet, melyben gyors, érzelemmentes párbeszédek zajlanak. Ahogy haladnak előre a feszültség lassan elviselhetetlen mértéket ölt. Egyik oldalról a bevásárlókosár, másikról a gyermek, mintha láthatatlan láncokon húznák vissza. Mégis elkeseredetten küzdi magát előre, fűti megfelelési kényszere. Végül e két ellentétes erő legyőzi, s egyik bódénál megkönnyebbülve adja át magát a kacatokban való turkálásnak. Amíg lelkesen válogatott kisfia nézte, úgy ahogy erre csak egy gyermek képes. Sóvárgó tekintettel kereset kapaszkodót, hogy áthidalja azt a szakadékot, ami közöttük tátongott. Lélekben az arcát csókolgatta, simogatta. Képzetébe egy lágy harmónia tört be, elnyomva a vásár kellemetlen zaját. Ha valakitől halott is volna angyalokról, biztos azt gondolta volna, hogy ezek a mennyei lények megunva a hisztériát, kezdtek énekükbe. A dallam nem volt tolakodó, vagy sürgető, de kiragadta a bizonytalanság érzéséből, és abba a nyugalomba vitte, melyre minden ember szíve mélyén vágyik. Mint mikor a lélek hajója beér a rég áhított kikötőbe. Ott állt a tömegben, mégis az a képzete volt, mintha világok választották volna el tőlük. Egy csendes hang ellenállhatatlanul szólította. Engedelmesen megfordult. A sor végén egy fából összeeszkábált rongyos betlehem állt. Nem volt éppenséggel a legjobban kidolgozott, élethűvé formált alkotás, de az biztos, hogy sehol nem találni ehhez foghatót. A jászolból tiszta fény áradt nem is akárhogy, felülmúlta e hamis miliő csillogását. Ragyogása betöltötte az egész teret, de az emberek vakon mentek el mellette. Azon kapta magát, hogy közvetlen előtte áll. Áhítattal bámulta a rongyos kis bábut.                                                                                                                                                                  –Tetszik?- kérdezte egy idegen, aki mellette termett. Felnézett rá. Arca békét, és megnyugvást keltett. Ő bólintott.                                                                                                                                                                        –Mitől ilyen szép a baba?                                                                                                                                              – A szíve miatt. Látni akarod? – Újabb bólintás következett. Az Idegen úgy nyúlt a baba mellkasába, mintha a fa nem lett volna több légüres térnél. Egy ragyogó kövecskét vett ki belőle. A fiúcska kezébe adta. A kis kezecskék, mintha az univerzum legfényesebb csillagát tartották volna. Jó ideig még nézte, majd kinyújtotta kezét, hogy visszaadja.                                                                                                                       – Neked adom.                                                                                                                                                            – Nem kell neked?                                                                                                                                                         – Maradt elég. El sem tudod képzelni mennyire sok van még belőle nekem. Minden embernek elég lenne a földön, s akkor teljesedne be az örömöm, ha mindenkivel megoszthatnám.                                   – Nem tetszik kérni cserébe semmit?                                                                                                                           –Tudod, nincs ember, aki ki tudná fizetni, ezért ingyen adom mindenkinek.                                                      – Ha ez így van, miért nem itt állnak sorba az emberek?                                                                                 – Mert, nem hallják hívó szavam. Szüntelen szólítom őket, de el vannak a terheikkel foglalva. Nézd!- s megfordította. A fényben az egész forgatag másképp festett, mint az előbb. A pompás, meleg színek hideg szürkévé fakultak. Az értékes holmik, amik úgy csábították a szemet, nem voltak mások, mint sáros kavicsok, és értéktelen széna-szalma. De az emberek voltak a legijesztőbbek. Ami az előbb magabiztosság volt, az most reszkető félelem, ami tündöklő szépség, az most ráncos valóság, ami gyönyörű, divatos ruha, az most foszladozó rongy, ami egészség, az most bűzlő kórság. S mindenki mázsás köveket vonszolt, hatalmas láncokon. A nyomorúságos jajgatáshoz húsba vágó ostorszó szolgáltatta a kíséretet. Majd megint magához vonta.                                                                                       – Tudod, pedig mindezektől megtudnám szabadítani őket, s fáj, hogy nem hallják meg a hangom. De azt mindig is tudtam, hogy a hozzád hasonló egyszerű, gyermeki lelkek meghallanak.                                     S megsimogatta az arcát.                                                                                                                                          – S most vidd, magaddal a fényt tudd, hogy senki nem veheti el tőled. De vigyáznod kell, el ne hagyd. Mert Ő lesz, veled mikor egyedül leszel, megvigasztal mikor bánat ér, veled örül, ha örömöd lesz, megmutatja az utat, ha sötét borul köréd, és felfedi az igazságokat, ha azokat homály fedi. S mindig visszavezet majd hozzám. De most indulnod kell, mert várnak rád. – s ismét meg fordította. Anyát látta rémülten maga felé szaladni az újra lármás tömegben.                                                                           – Hol voltál kedvesem? Annyira megijesztettél.                                                                                                       Ő válasz helyett a kezében lévő követ nyújtotta felé.                                                                                       – Nézd mit kaptam. – mondta boldogan. De a fényes csillag helyett egy színes kavics volt a kezében.   –Ó! Mi lett vele? – kérdezte fájdalmasan.                                                                                                                 – Kitől kaptad?                                                                                                                                                      Megfordult és némán előre mutatott, de a jászol nem volt ott. Kérdőn nézett maga elé.                                                                                                                                                                  – Teljesen rémületbe ejtesz ezzel a viselkedéssel! – majd egy hirtelen mozdulattal kitépte a kezéből a követ és elhajította. Mikor földet ért, könnycseppként pattant szét, de ezt csak ő látta, és az Isten, aki ejtette. Sokáig nem figyelhette a helyet ahol semmivé lett, mert a szülői kéz megragadta, és újból arra, vitte amerre ő gondolta helyesnek. Neki könnyek borították el arcát. De mielőtt a keserűség a szívéig ért volna egy ismerős harmóniát halott. Reménykedve fordította fejét a hang irányába, és öröme ismét teljes lett. A Kedves Idegen ott volt ahol az imént, és mosolyogva integetett neki. S a kis szemek megteltek csillogással, s túlragyogta az egész hivalkodó vásárt, mert annyira őszinte, és tiszta volt.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: