Kiss Boglárka: Vízilótanoda

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis víziló, akit Szeminek hívtak. Rengeteg jó tulajdonsága ellenére is alig volt barátja. Sőt, mindenki csúfolta, mert kicsi volt és tömzsi. Ami még ennél is nagyobb baj volt, hogy nem szürke volt, mint a többiek, hanem rózsaszín.
Egyetlen igazi barátjának, Tihamérnak, a kis süninek minden áldott nap elpanaszolta a bánatát. Mígnem a kis süni beleunt Szemi panaszkodásába, és elhatározta, hogy valahogyan segít neki. Sokáig gondolkodott, míg a végén egy jó ötlete támadt.
– Mi lenne, ha este, amikor alszanak, befestenénk málnaszörppel Fogit, és az összes többi vízilovat, aki téged megbántott? Olyan rózsaszínűek lennének, mint te, és akkor már nem volna okuk gúnyolódni!
– Ez nem is rossz ötlet! – kiáltotta boldogan Szemi.
Délután első dolguk volt, hogy beszerezzenek Zekitől, a zebrától egy csomó szörpöt. Közben úgy döntöttek, hogy nem csak málnaszörpöt használnak, hanem áfonyaszörppel kékre, mentalével zöldre is festenek. Miközben pancsoltak, már azt tervezgették, hogy ki milyen színű legyen.
– Fogit fessük kékre az áfonyalével!
– Rózi legyen rózsaszín, legalább illik rá a neve!
– Guppit és Zozit fessük zöldre!
Miután ezt ilyen gondosan eldöntötték, este eljátszották, hogy alszanak. Megvárták, míg a csorda nyugovóra tér, s amikor mindenki elaludt, elővették a málnaszörpöt, áfonyaszörpöt és mentalevet. Tihamér kezdte Rózival, Szemi pedig Fogival. Ezután együtt kenték be Guppit és Zozit.  Türelmetlenül várták a reggelt, hogy jót kacagjanak a színes vízilovakon.
Amikor felkelt a nap, és eljött a gyülekező ideje, a négy csirkefogó csodálatos színekben pompázott. Mindenki csak ámult- bámult, de aztán hahotázni kezdett az egész csorda. A kárvallottak először nem értették a dolgot. Rózi leszaladt a tóhoz, hogy megnézze, mi a baj a külsejével. Sikítva rohant vissza. Most már értette, mit nevettek a többiek. A négy víziló azonnal fürdéshez látott. Guppi és Zozi járt a legrosszabbul, mert a mentalé nem jött le. Anyukájuk elküldte őket az elefántmosóba, de hiába, a két fiúról csak nem jött le a mentalé. Tihamér és Szemi szakadtak meg a nevetéstől, valahányszor rájuk néztek.
Pár nap múlva azonban Guppin kiütések jelentek meg. Egyre több, úgy hogy lassan már az egész vízilovon csak a piros pöttyök látszódtak.
– Anyu, anyu! Olyan vagyok, mint egy Túró Rudi! Vigyél el Améliához!
Amélia, a bőrgyógyász nyuszi a tótól nem messzire, a bozótosban élt.
– Ez nem is rossz ötlet, kisfiam! – válaszolta a mamája.
Amélia egész délelőtt nézegette a pöttyöket, míg a végén kiderítette, hogy Guppit mentalével kenték be.
– Semmi kétség, elárulja az illata, ez menta! – mondta örömmel, hogy végre megfejtette a rejtélyt.
– És te, barátocskám, allergiás vagy a mentára, attól lettél ilyen szép pöttyös!
Guppi mamája azonnal összetrombitáltatta az elefántokkal az egész csordát.
– Ki tette ezt? – vonta kérdőre a megszeppent fiatalságot.
Szemi búsan, lehajtott fejjel előbattyogott a sorból, és bevallotta, hogy ő volt. Kérdés nélkül is mindenki megértette, hogy miért tette ezt a kis víziló.
Az anyukák összedugták a fejüket, hogy megoldást találjanak a problémára.
– Megvan! Vízilótanoda! Csináljunk a csemetéknek tanodát, ahol együtt játszhatnak!
– Briliáns ötlet! Valaki mindig vigyáz rájuk, és így elkerülhetjük a további veszekedéseket.
Úgy is lett. A tanodában nagyszerű játékokat játszottak, új barátokat szereztek a vízilógyerekek, és Szemi meg Tihamér sem maradt egyedül. Ha a vízilómama a tanodát ki nem találta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s