Szilágyi Fanni: Az árva kismacska

Ahogy kinéztem az iskola ablakán, láttam, hogy nagy pelyhekben hull a hó. A fák hajladoztak az erős szélben. Szinte már a látványtól is fáztam. Alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak, de valahogy mindig az utolsó óra telik el a legnehezebben. Nehéz volt a szívem is, és fájt a fejem. Nem volt jó nap, megint beszedtem egy hármast töriből, pedig anya már így is nagyon haragudott a múltkoriért. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy azóta büntiben vagyok, mert minden percemről be kell számolnom neki. Ezek után képes lesz, és még a leckémet is kikérdezi!
Az osztálytársaim nagyon iparkodtak kimenni, hogy minél hamarabb csúszkálhassanak és hógolyózhassanak. Én is kiléptem az iskola ajtaján, és kis híján fellökött egy erős szélroham. Megint eszembe jutott anyukám, és a figyelmeztetése, hogy:
–- Ne feledd a sapkát, sálat!
Soha nem szerettem hordani ezeket a ruhadarabokat, mindig csak addig voltak rajtam, amíg anya látta. Utána azonnal lekaptam őket magamról. Szerettem volna a többiekkel játszani, de sajnos, mennem kellett haza tanulni. A letaposott hótól fagyos járdán baktattam hazafelé, majd’ lefagyott a kezem és a lábam. Dideregve szaporáztam meg a lépteimet, mikor a járda mellett megpillantottam valami szürke gombócot. Ahogy jobban megnéztem, akkor láttam, hogy egy kis szürke macska kuporog ott reszketve a hóesésben. Nagyon megsajnáltam, s arra gondoltam, hogy hazaviszem, de tudtam, hogy nem örülnének a szüleim, ha beállítok egy macskával. Így hát sóhajtva összébb húztam magamon a kabátot, s gyorsan továbbmentem. Amint beléptem az ajtón, azonnal megéreztem, hogy a jó meleg átjárja a testem. Nagyon fáradt voltam, még enni sem volt kedvem. Leültem az íróasztalomhoz, még nem akartam tanulni, de a törikönyvet odavettem magam elé. Olyan jó volt, hogy lassan-lassan minden porcikámat átjárta a meleg! Szinte észrevétlenül csukódtak le a pilláim, és elszundikáltam.
Álmomban megint kint voltam az utcán, és nagyon fáztam, rettenetesen éhes voltam, és nem tudtam, merre kell hazamenni. Sokáig kerestem a szüleimet, de hiába hívtam őket egyre kétségbe esettebben, senki nem segített. Amikor már nem volt hangom, és annyira reszkettem, hogy jártányi erőm sem volt, összehúztam magam, amilyen kicsire csak tudtam, és ott kuporogtam a járda szélén. Vártam, hogy megtaláljanak a szüleim. De már annak is örültem volna, ha valaki segítő kezet nyújt. Elment mellettem sok diák és felnőtt, volt, aki szólt is hozzám, de senki nem segített. Mindenki otthagyott. Teljesen átáztam, és már majd’ lefagyott a lábam. Kezdett sötétedni.
¬ Mi lesz velem? Jaj, mi lesz velem?
Összeszedtem magam annyira, hogy átmenjek egy másik ház elé, hátha ott megtalálnak. Ott égett a villany, barátságosan hívogatott. De már kezdtem feladni a reményt. Összegömbölyödtem amilyen kicsire csak tudtam, ahogy tanított az anyukám, s ahogy rá gondoltam, egy kicsit jobban éreztem magam. Ekkor valaki egy hatalmasat rúgott belém…
Kis híján lefordultam a székről, de szerencsére az asztal megtartott, csak jól beütöttem a karomat.
– Jaj, de jó, hogy ezt csak álmodtam!
De ekkor eszembe jutott a kiscica, akit otthagytam az úton. Kiszaladtam a konyhába, és anyának elmeséltem, hogy mit láttam délután hazafelé jövet. Könyörögtem, hogy hadd hozhassam haza a kis szürke macskát. Anya először hallani sem akart a dologról, de végül beadta a derekát.
– De van egy feltételem! Te fogsz róla gondoskodni!
A végét már nem is hallottam! Kirohantam az ajtón, majd felbuktam a küszöbön, és kerestem a kiscicát. Nem találtam ott, ahol hagytam. Nagyon megijedtem, rohangáltam az utcán fel-alá, de aztán beláttam, hogy így sose találom meg. Visszamentem oda, ahol hagytam, és szépen lassan, minden kis buckát alaposan szemügyre véve végre megpillantottam! Akkorára összekucorodott, mint egy kislabda. Eszembe jutott az álmom, hogy milyen dolgokat éltem át. Azt gondoltam, hogy ez a kicsi jószág most pont ugyanazt érezheti. Óvatosan felvettem, kicsit megtörölgettem a pulóverem ujjába, és magamhoz szorítottam. A kabáton keresztül is éreztem, hogy a kiscica dideregve nyomja a fejét a mellkasomhoz.
Nagyokat lépve most már hamar hazaértem. Anya is megsajnálta a kis árvát, hozott neki langyos tejet, és megengedte, hogy a kályha előtt száríthassam meg a bundáját. Cirmi ott maradt az otthonunkban.
Az álmom megtanított arra, hogy mindig segítsek a bajba jutottakon.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: