Dr. Balogné Dévai Katalin: Galagonya

Hát, hogy az elején kezdjem, az úgy volt, ahogy még sosem volt, én meg még az először el sem hittem, hogy így lesz, de addig csavartam a szót, cifráztam az igazságot, hogy hogy is volt, míg a végén én is elhittem, hogy bizony úgy volt, ahogy mondom, hogy volt.
Hogy szavam ne felejtsem, már mondom is hogy volt! Miért is ne mondanám el néktek, csak füleljetek ide, hallgassátok a csodát, s repüljetek a mesével hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön által, fel a csillagos égig. Fel a napocska házába, a holdacska pitvarába, az égi angyalok világába.
Hallgassátok csukott szemmel, nyitott szívvel a színtiszta kacagást, a szertelen bolondozást, a hebehurgya álmélkodást.
Hát az úgy volt, hogy amikor én még kisleány voltam, olyan kis göröngyönbotló, hogy kapaskodva is alig látszottam ki a szép zöld lucernából, olyan kicsi, hogy a mocskos mezítelen lábacskáim nem érték el a földet, ha a kissámlira ültetett nagyanyám, no akkortájt élt a mi falunkban egy legény.
Galagonya, – mert, hogy így hívták a keservest, – amolyan együgyű jószága volt a magasságos Úristennek.
A mi Galagonyánk egész naphoszt lopta az időt, és amolyan mihasznaságokon járatta azt a varjú taréj méretű eszét, minthogy hogyan lehet dologtalanul elütni az időt, s csak azért nem hallottatok eleddig ezen, nemes siheder balgaságiról, merthogy ám, ahol ez történt úgy hahotázik még a nép a mái napig is, hogy az ilyetén nagy elfoglaltságuktól nem bírják elsorolni ezen, híres eseteket.
Na, hogy szavaim ne szaporázzam most már túl sokáig, és akik velem tartanak, ebben a nagy elmesélésben haza ne találjanak menni, szövöm is rögvest a nagy fonalát, Galagonya ama esetének, ami bizony mondom megtörtént egy amolyan fuss-ide, fuss-oda reggelen.
Egy igen szép nyári napon, már alig délidőben megébredt a mi Galagonyánk. Törölgeti a szemeit igen nagy kínkeservek közepett, s hallja, hogy az emberek már javában dolgoznak a pitvarba. Nagy a jövés-menés, sikítozik a kiskapu, ahogy az emberek lenyomják a nyikorgó kilincset.
-Jajj, Teremtőm! Belé betegszem ebbe a lármába! –kurjantott ki a veranda ablakán.
– Ó, te hétalvó! Te világ lustája! Nem szégyelled magad dologidőben henyélni, és még a szád is elégedetlenségtől hangzik, mint a visítós napos malacnak? – pörölte egy arra járó cseléd, amiként egy jó csupor, jéghideg kútvizet hozott serényen a konyhára.
-Ne te, ne!-szájalt vissza az együgyű.-Már a gondtalan szundikálás sem jár az embernek? Igen belefáradtam a minap a fényesgombos kabátkám gombjainak számlálásába! -panaszkodott tovább az álmos legény.
– Hijj, az apád hétszázát! –csattant fel a kiscseléd. Majd adok én neked fényesgomb számlálást! ..és zutty, hirtelen nyakon lódította a mi Galagonyánkat a jéghideg vízzel.
Na, azt láttátok volna! Volt nagy ijedelem, riadalom, az aznapi békesség igencsak odalett. Ugrált a legény, mint a bakkecske, prüszkölt mint a kehes ló, s szaladt az ólajtóig mint egy sánta szamár visítva.
Nevettek az emberek igencsak a pitvarban, kacagtak az asszonyok, szaladtak a hírrel a szomszédba:
– Megfürdött a hideg vízben a Galagonya, tán még az álom is kiment a szeméből!-hahotázták hangosan.
Ha a Galagonya meg nem ázott volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s