Juhász Pál: JÓKEDV ÉS SZOMORÚSÁG

Félhomály lepte el a kórházi szobát, ahol Palkó egyedül feküdt egy nagy, kényelmetlen vaságyon . Vékony, bal lába be volt gipszelve a bokájától a combjáig. Szinte meg sem tudott mozdulni, mert a gipsz nagyon nehéz volt. Gondolatai egy kis mátrai faluban jártak, ahol együtt élt anyukájával, apukájával, és párhetes kis testvérével, Petikével. Maga elé idézte édesanyja vékony alakját, ahogy süti a palacsintát. Édesapját, ahogy együtt szerelik össze az imádott villanyvasutat, és könnybe lábadt a szeme.
Ekkor lépett be az ajtón a mosolygós arcú nővérke, akinek vidám nevetése gyógyszerként hatott a beteg gyermekekre.
– Nocsak, nocsak, vajon miért itatja a szomjas kis egérkéket az én egyetlen Pityi Palkóm? – kérdezte az ágyhoz lépve. Gyengéden megtörölte egy zsebkendővel a nedves arcocskáját, majd leült melléje az ágyra.
– Rossz itt feküdni egyedül – felelte szipogva.
– Megértelek drága kis Pityi Palkóm, de most már itt vagyok veled, és azon nyomban elmesélek neked egy igaz mesét, hogy a Jókedv, és a Szomorúság, hogy lettek jó barátok – mosolyodott el. Palkó kicsit feljebb ült, és várakozón nézett a csillogó, barna szemekbe.
– Történt egyszer nagyon régen, talán még ennyi csillag sem volt az égen, még a lovak is vadon éltek és az emberek esténként meséket meséltek. Malmok fakerekeit hajtották a csobogó patakok, az emberek szegények voltak, de mégis gazdagok. Volt egy kis tisztás az öreg tölgyes kellős közepén, csak nyári délutánonként lopakodott be oda némi fény. Akkor is inkább csak Jókedv házát sütötte, Szomorúság jól érezte magát hűvös, árnyas kertjében.
Történt egy szép napon, hogy Jókedv szép leány testbe költözött, és Szomorúság ajtaján bezörgött. Szomorúság azon nyomban az ajtónál termet, és egy kis lyukon kikukucskált, vajon ki a manó lehet.  A szíve hatalmasat dobbant, amikor meglátta a gyönyörű lányt. Még szomorúbb lett egy pillanat alatt, hisz ő egy ilyen szép, jókedvű lánynak nem udvarolhat.
– Menj el kérlek, hagyj magamra, a jókedvet nem engedhetem be az otthonomba.
– Ugyan már szomorúság, ne butáskodj, nyisd ki az ajtót, és legyünk jó barátok – kérlelte kedvesen.
– Nem lehet, mert rád ragasztom az átkot, és te is szomorúnak látod majd a világot.
– Milyen átokról beszélsz Szomorúság? Kérlek mondd el nekem – könyörgött Jóság.
– Egyszer régen a Betegség, és a Magány összeházasodtak és egy esős éjszakán engem világra hoztak, bánatukban útra keltek, sok embernél otthonra leltek. Jó barátjuk lett a fájdalom, teherként hordom vállamon. Ránc vagyok az öreg nénik arcán, árnyék a gyermekek kórházi ágyán. Rajtam már senki sem segíthet, kérlek, hagy békén engemet! – kérlelte.
– Nem hagylak békén Szomorúság, mert azt szeretném, hogy mindenhol a világon jókedvűek legyenek az emberek, betegségtől, magánytól ne szenvedjenek. Nyisd ki az ajtód, ne váras tovább, szerelmes csókomtól, jókedvű leszel Szomorúság – kérlelte lelkesen újra, de nem hiába, mert résnyire  nyílt az ajtó szárnya, és ott állt előtte egy délceg férfi, szépségét magában nem győzte dicsérni.
Félénken, de vágyakozón elcsattan a csók is, Szomorúság ablakán besütött a Nap is. Szomorúság arcán felragyogott  a jókedv, a világon minden ember mosolygós lett. Jókedv, és Szomorúság egy pár lettek, szerelmükből milliárdnyi mosolykák születtek. Látok egyet itt a szád szegletében, merülj el gyorsan az álom langyos tengerében.
Palkó megfogta Zsombi kezét, és lehunyta csillogó szemét. A Jókedv csodálatos álmot küldött szemére,, vele volt anyukája, apukája, és testvére.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s