Székely Virág: A tücsök és a kérész

Élt egyszer egy kis tücsök, aki nem akart ciripelni. Családja messze földön híres volt muzsikájáról, így nagy szomorúságot okozott számukra az, hogy legkisebb csemetéjük nem szeret velük játszani. Kérdezték, mi baja, próbáltak a lelkére beszélni, testvérei és barátai is igyekeztek föléleszteni benne a zene iránti szeretetet, de nem mentek semmire, bárhogy is próbálták meggyőzni. A kis tücsök egy este úgy döntött, inkább a családjától messze hajtja álomra fejét, hogy nyugodtan pihenhessen, így a rét egy távoli pontjához cammogott.
Reggel, mikor szokás szerint az egész rokonság rázendített, ő csak céltalanul bóklászott a réten. A folyóparthoz érve leült egy kőre és bámulta a vizet. Ekkor hirtelen megmozdult mellette valami. Ijedtében nagyott ugrott hátra, de azért csak kilesett egy fűszál mögül.
Elcsodálkozott. Sosem látott még ilyen különös szerzetet.
–    Te ki vagy? – kérdezte kissé reszkető hanggal. A lény ásított egy nagyot.
–    Én a kérész vagyok – felelte.
–    Értem – mondta  a tücsök, pedig dehogy értette. Sosem hallott még ilyen állatról.
–    De van, ahol tiszavirágnak hívnak.
–    Szép neved van – jegyezte meg a tücsök.
A kis kérész kinyújtóztatta lábait, megrebegtette szárnyát, és repült egy kis kört próbaképpen. A tücsök elámult.
–    Te tudsz repülni?
–    Igen, tudok. Miért, te talán nem tudsz?
–    Nem, én sajnos nem – válaszolt a tücsök.
A kérész érezte a szomorúságot hangjában, ezért hirtelen a tücsök felé vette útját, s fölkapta őt, úgy szállt tovább a levegőben. A tücsök levegőt venni sem mert félelmében, pedig legszívesebben teljes hangerőből kiabált volna. Két fa között tettek így pár kört. A tücsök dermedten figyelte az alatta elsuhanó tájat, a kérész pedig önfeledten repkedett a szél szárnyán. Mikor azonban észrevette, hogy újdonsült barátja szinte megbénult a karjaiban, úgy döntött, inkább leszáll.
–    Na, milyen volt? – kérdezte.
–    J-jó. Szép volt. De nem tücsköknek való.
A kérész fölnevetett, majd ismét a levegőbe emelkedett és a rét felé vette az irányt.
–    Hát te hová mész?
–    Megyek, felfedezem a világot!
–    De hát arra nincs semmi érdekes – vetette ellen a tücsök.
–    Azt te csak hiszed!
A tücsök elgondolkodott.
–    Mehetek veled? – kérdezte végül.
–    Persze! – felelte a kérész, és máris a tücsök felé vette az irányt, mire az fölkiáltott:
–    Ne kapj föl! Ha lehet, ezúttal gyalog mennék.
–    Hát jó – válaszolt a kérész, és elindultak a rét felé.
A tücsök olyan lassan kullogott, hogy míg ő kettőt lépett, addig repkedő barátja több kört is megtett a feje fölött, s így alaposan szemügyre tudta venni a tájat. Látta a hegyeket a távolban, körbenézett a rét minden kis zugában, fűszálak közt szlalomozott, fák levelei alatt cikázott. Nem tudott betelni a látvánnyal. Szippantotta a virágok, a fák, az avar illatát, megtapogatta a levelek erezetét, hallgatta a madarak énekét és a szél fütyülését.
–    Nagyon szép! – kiáltotta mindig, ha valami újat látott.
Lelkesedése apránként átragadt a tücsökre is. Többé már ő sem látta egyhangúnak a rétet. Most már ő is kezdte élvezni a nap melegét, az eső hűsítő cseppjét, s ő is kihúzta magát minden nagyobb széllökésnél, mert akkor úgy érezte, mintha szabadon repülne – csak épp biztonságban maradt a talajon. Csillogó szemmel figyelte a hangyák vonulását és rácsodálkozott minden színes virágszálra. Még a méhek döngicsélésének új hangja lett számára: többé nem üres morajlásnak hallotta, hanem most már volt dallama, jelentése, értelme. Mindent gondosan szemügyre vettek, a kis kérész és ő, s végül ismét a vízparton kötöttek ki.
–    Látnod kell a naplementét! – vetette fel lelkesen a tücsök – Gyere, menjünk a folyóhoz, hidd el, ezt érdemes megnézni!
–    Persze, menjünk!
A tücsök boldogan szökdécselve indult a parton heverő kövekhez, ám egy óvatlan pillanatban rossz helyre ugrott és egyenesen a vízbe pottyant. Riadtan kezdett kapálózni, de nem maradt fent a víz felszínén. Nem tudott úszni.
A kérész azonnal a segítségére sietett. A lábánál fogva húzta ki szegény kis tücsköt, aki ezúttal nem ellenkezett, hogy repülni kényszerült. Végül leültek egy kőre, hogy kipihenjék a kalandot.
–    Jól vagy? – kérdezte aggódva a kérész.
–    Igen – sóhajtott a tücsök. – De ha lehet, többé tényleg nem szeretnék repülni! – tette hozzá. Nagyot nevettek ezen.
Ekkor észrevették, hogy megy le a nap. Az ég a szivárvány minden színében pompázott, a folyó pedig különleges fényjátékkal adta vissza a látványt. A tücsök még soha nem látott ilyen szép naplementét. A kérész örömében ismét a föld fölött röpködött, de hamar elfáradt és megpihent egy kövön. Még érezni lehetett rajta a nap melegét.
S egyszer csak ciripelni kezdett a tücsök. Eleinte nagyon halkan, később már egyre magabiztosabban. A kis kérész elcsodálkozott, milyen tehetséges a barátja. Örömmel hallgatta őt, s közben már kezdett leragadni a szeme. Hosszú nap volt ez.
–    Milyen szép! – gondolta magában. A tücsök muzsikájára aludt el.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Működteti a WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: