Nyíri Eszter: Szerencse fia

Sham még csak nem is sejtette, mikor abból az apró, mikroszkopikusan látható magból megfogant, hogy valami nem stimmel vele, hogy hibás. Génhibás. Mondhatni úgy is: jól kibabrált vele a természet.
De ő ezt hosszú-hosszú ideig nem tudta. Nem érezte másnak magát, hisz mindig ilyen volt.
Sokáig a többieknek sem tűnt fel – parányi kis élőlényként még főleg csak saját magukkal törődtek, de aztán elkezdtek foglalkozni a rajtuk kívüli dolgokkal is. Egy darabig gond nélkül éltek együtt: ártatlanul és naivan elfogadták, hogy ő egy picit különbözik tőlük, akadt, aki észre sem vette azt a csöppnyi hibát. Sham azt gondolta, ez a kis plusz különlegessé teszi.
De ahogy nőttek, épp a kis plusz változtatta sokkal kevesebbé.
Eleinte nem csúfolták, nem gúnyolták, csak érezhetően elhúzódtak tőle. Akik eddig mellette álltak, eltávolodtak, mintha attól félnének, elkaphatják tőle ezt a betegséget, amit a génjeiben hordozott. Aztán jött a sugdolózás, a háta mögött elejtett, fél füllel meghallott gonoszkodás. Egykori barátai jó esetben csupán közömbösek lettek iránta, rossz esetben az ellenségeivé váltak.
Mire felnőttek, Sham egészen egyedül maradt. Mégsem volt magányos, új barátokat talált: a meleg napsugarakat, a simogató szelet, a hűs esőcseppeket, a fákon éneklő kismadarakat. Igyekezett elfogadni, hogy ő más, kevesebbet ér, mint a többiek, hiába nem az ő hibája – így született. És nem tud változtatni rajta, bármennyire szeretne; nem lehet átlagos, ugyanolyan.
Egy almaillatú délutánon aztán rendkívüli dolog történt vele. Ahogy élvezte a napfényt, a lágy, langyos szellőt, valami egészen puha simított végig rajta, amilyet még soha nem érzett.
– Anya, nézd! Ennek eggyel több van!
– Oh, találtál egy négylevelű lóherét?
– Azt hiszem.
Újabb ujjak érintették finoman.
– Igen, tényleg az.
– Miért van neki négy, és a többinek csak három?
– Nem tudom. De az biztos, hogy a miatt a plusz levélke miatt ő igen ritka és különleges. Nagy-nagy szerencsét hoz a megtalálójának.
– Tényleg?
Sham elcsodálkozott. Róla beszélgetnek? Tényleg ő az a „ritka” és „különleges” lény? Ő, aki eddig meg volt győződve róla, hogy nem ér annyit, mint a többiek? Lehet, hogy igazából sokkal több?
– Igen. Szedd le, aztán otthon lepréseljük!
– Muszáj leszedni? Akkor meghal.
– Van még milliónyi másik lóhere a parkban.
– De ilyen szép és érdekes csak ez az egy!
Shamet földöntúli béke öntötte el: ő nem sérült, nem beteg, nem hibás, hanem valami egészen más, gyönyörű, egyedi csoda. Újra érezte az ujjakat – mintha a lelkét simogatták volna.
Azt már nem érzékelte, ahogy a kislány finoman kitépi a földből, majd nagyon óvatosan, két kis tenyere között tartva hazáig viszi, ahol az anyukája gondosan egy vaskos könyv régi lapjai közé helyezi, hogy pár nap múlva, miután az élet utolsó nyoma is kiszáradt belőle, nagy-nagy szerencsét hozzon.

Advertisements

Nyíri Eszter: Szerencse fia” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s