Nagy Attila: A katona lelke

…deres tekintettel lesett vissza a hulló levelek havára. Állát belefúrta gyapjúnyakú kabátjába, kezeit marokba szorítva várta az első hópelyhek nászát. Szemét szélesre húzta a decemberi zsarnok. Lelkét utcai gázlámpás fényében megülő árusok sült tök és gesztenye illata járta át…közel az otthon. A ház felé lépdelve megtorpant. Hosszan nézte a mélyen barázdált olajjal lekent faajtót. Becsukta szemét és még utoljára elmerült saját képei között.  Halott csönd volt, a levelek nem zörögtek a fákon. A villamos sem csengetett lent a körúton. Csak a hópelyheket hallotta amint azok selyembe burkolt apró kavicsként peregtek végig arcán. Csak ő volt ott és az ajtó. Köztük a végtelennek tűnő pár lépés.
Erős lábai megremegtek a fagyos északi szélben. Felemelte a földről lassan fehérré temetett táskáját, szövetkesztyűjével  leseperte vállait és elindult. Ólommá dermedt lépések voltak ezek. A tornác lépcsői  tompán felsóhajtottak  alatta, már nem emlékezett hová kell lépni, ha lopakodva akar érkezni.  Régen nagyobb volt ez a tornác…vagy én voltam kisebb- mormogta magában.  Kopott nyersbőr  cekkerének tetejét félrehajtotta és lassú mozdulattal mélyen beletúrt.
– Nahát mondta. Megfagyott a tekintete egy pillanatra. Egy megbarnult, szalvétányi papír göngyöleget tartott a kezében.  Maga sem akarta elhinni , hogy az a kulcs amit évekkel ezelőtt beletekert abba a papírba és amit utána sehol sem talált minden évben pont ezen az estén a táskája gyomrából felbüffen.  Talán mégis inkább kopogok…ki tudja?!  gondolta.
Acélkék  takarót  húzott magára az udvar, egyedül az ablak ontott magából hívogató tiszta  naracs  Fler – t.  Benézett volna . De akárhogy kereste a jégvirágok buja cirádái között nem jutott át tekintete. Visszalépett az ajtó elé. Még  egy kétségbeesett mozdulattal végigseperte magát, kissé megnyúlt bokáig érő kabátján szorosabbra húzta fémcsatos övét.  Bakancsával óvatosan megrugdosta a küszöb magasan kitülemkedő fenyőgerendáját. Közben azon gondolkodott mit fog mondani ha kinyílik az ajtó. Ki áll majd előtte? Katonaalkatú szikár édesapja?  És úgy tesz mint ha semmi nem történt volna? Vesz majd egy mély lélegzetet mint ha mondani akarna valamit, aztán inkább némán megtűrő tekintettel félre áll a bejárattól?  Vagy a harmonikalelkű édesanyja áll majd vele szemben? Ünnepi ruhájában, felette mézeskalácsillatú kötényével és sietve beinvitálja majd hiszen még figyelni kell az ételre a kályhánál.
Már emelte volna kezét az öreg faajtó felé mikor megmozdult a kilincs. Mély fagyott kordulással résre nyílt. Édesapja félszemmel kitekintett a résen majd kijjebb tárta  a bejáratot. Ki az? kérdezte édesanyja a konyhából.
– Csak a huzat lesz! Mondta és visszazárta a házat. Édesanyja párás tekintettel kavarta tovább a diófinom krémjét a kályha melletti kisszéken görnyedve. Egész évben szikla szíve ilyenkor minden kavarásba belesajdult.
-Tudod, hogy nem jön haza! Amúgy sem szeretett itt lenni.  Sóhajtott fel édesapja miközben egy jókora dohányt gyújtott be hosszú faragott pipája kelyhébe.  Édesanyja nem válaszolt. Némán  kavarta tovább a krémet néha fel-fel nézett a reteszes ablakra  mintha azt várta volna fia sziluettje kirajzolódik a kiszűrődő fényben.

– Nem persze… válaszolt édesanyja vontatottan. Nem ment be…soha nem ment be. A katona mint annyi más bajtársa aki értelmetlenül ment el szembeszállni valakikkel akikkel nem akart, valamiért amit nem ismert csak állt az ajtó előtt. Állt, észrevétlenül ahogy minden évben szenteste. Várta, hogy majd rozsdás kulcsát elfordítja a zárban és az olajjal kent ajtó hazaengedi őt végre. Vagy csak még egyszer…

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s