Burghardt Klára: Rudi manó vándorútja

Egy délután nyuszika, és manócska a teraszon üldögélve, egy pohárka víz mellett arról beszélgettek, hogy vándorutat kellene tenni. Hamar beköszönt idén a tél, és jó lenne kihasználni még ezt a szép őszi hétvégét.

Merre menjenek? Mit vigyenek magukkal? Egy napra induljanak, vagy több napra-e? Ezen töprengtek.

-„ Tudod mit, nyuszika? Menjünk 3 napra a hegyekbe! Első nap a hegy alján aludnánk, a második nap a hegyen! Már aludtam ott kecske komával!”-

-„De akkor egy sátrat is kell magunkkal vinnünk, meg élelmet, italt is! Mi lenne, ha csak a hegy közepéig mennénk fel, s a második nap vissza is fordulnánk? Akkor két éjjel a hegy alján aludnánk. Ott sok pajtásom van, nem félnék éjszaka! ”- gondolkodott el nyuszika.

-„Rendben, akkor a hegy alján alszunk.”- egyezett bele manócska.

Nem vallotta be, ő is félne a hegyen. Kecske koma bátrabb volt, mint nyuszika.

Nyuszi – muszi biztosan nem tudná megvédeni, ha baj közelegne.

 

Egy szép őszi hétvégén Rudi manó nyuszikával útra kelt.

Előtte nap együtt készültek a kirándulásra. Sátrat hajtogattak össze, élelmet csomagoltak, vizet hoztak a patakról, meleg ruhát pakoltak be a hátizsákba.

„- Valami fontosat elfelejtettünk! Vándorbot nélkül nem tudunk vándorolni!”- kiáltott

manócska!

„- Az erdő közepén biztosan találunk elfekvő botot!”- szólt erre nyuszika.

Eljött hát a kirándulás napja. Manócska keveset aludt, hiszen ilyen úton még nem volt életében.

Reggel korán ugrott ki ágyacskájából, mosakodott, rendbe tette szobácskáját, köszönt a pacsirtának, és a teraszon ülve, reggelizett keveset, s izgatottan várta nyuszi barátját.

Nyuszika meg is érkezett, vidáman, felpakolva!

„Nos, indulhatunk?”- kérdezte.

„- Igen, azonnal!”- válaszolta manócska.

Becsukta házacskája ablakait, ajtaját. Zárt nem használt, hisz senki nem jön be, míg haza nem ér! Tisztelik, szeretik öt az állatok! Bizonyosan vigyáznak házára!

A patak mentén indultak el. Nyuszika ivott még hűs vizéből, a tovább bandukoltak. Gyönyörű volt a napsütés! A sugarak fürdőztek a kék, gyorsan folyó patakocskában!

Hangyák szorgoskodtak a bolyban, szitakötők táncoltak a víz tetején. Vígan integetett a két barát nekik.

Útjuk lassan emelkedett. Egyre több fenyő sötétítette be az utat, a levegő kissé lehűlt. Majd tölgyek, nyárfák, juharfák sűrű lombja takarta őket. Nem volt könnyű a hátizsák, manócska egyre nehezebbnek érezte.

„- Itt megpihenhetnénk!”- mondta nyuszikának, aki fürge lábbakkal ugrándozott előre.

„- Nem csoda, hogy ilyen fürge, hiszen négy lábbal jár, nekem csak kettő van!”- gondolta magában Rudi manó.

Az erdő talaját sűrű sárgás – barna lomb takarta. Szinte belesüppedtek a barátok.

Levették hátizsákjukat, és letelepedtek. Az avar puha volt.

„- Megéheztem!”- mondta nyuszika. Jókora répát húzott ki a hátizsákjából.

„- Én ettem otthon, most csak kicsit csipegetek a szőlőfürtömből.”- szólt erre manócska. Egy-két szem szőlő után elindult, hogy vándorbotot keressen magának.

Kidőlt fák, faágak feküdtek az erdőben. De mindegyik túl nagy volt Rudi manónak. Végre talált egy erős, vastag ágacskát, ami pont az ő méretéhez igazodott.

„- Ez jó lesz! Azonnal ki is próbálom!”- és már el is indult körbe-körbe a botocskával.

„- Nagyon könnyű lesz így a menetelés!”- örült manócska, s megmutatta nyuszikának.

„Add csak ide! Meglátod, milyen szép vándorbotod lesz mindjárt!”- s már neki is állt, fogaival lehántolni a bot külső héját. S lám, szinte fehér lett az akácág!

„- Gyönyörű!”- kiáltott fel örömmel manócska.

Fel is pattant, kézbe vette botját, s indult volna is!

„- Csak lassan, mert hamar elfáradsz kis barátom”- szólt nyuszika. Erdei virágok, ágak, kanyargó utakon lassan elértek a hegy aljára. Igazából egy magasabb dombocska előtt állt a két barát. De a két kis „törpének” a domb hegynek tűnt!

„- Hű, de magas!”- kiáltott fel nyuszi.

„- Engem kecske koma oda vitt fel a szülinapomon!”- dicsekedett Rudi manó.

„- Nos, most felépítjük a sátrunkat”- parancsolta nyuszi, s neki is állott a vázat összerakni. Mire alkonyodott, már a sátor belsejében tanyáztak.

A vacsora után, még egy-két szó elhangzott, aztán lepihent a két barát. .

Hosszú volt az erdei út, sok akadályt kellett leküzdeniük. De az idő gyönyörű volt, a nap melegen sütött, szellő simogatta őket, s a fák árnyékot adtak.

Feljöttek a csillagok, kisütött a Hold. z esti szél megtáncoltatta a falevelek árnyékát a sátortetőn.

Mélyen elaludt Rudi manó és nyuszika.

Hajnalban éktelen fognyikorgásra ébredt a manócska! Csikorgott – nyikorgott az egész sátor! Rémülten rázta meg nyuszikát, aki hirtelen ébredve azt kérdezte:”-

Nyamm – nyamm! Ki vagy te, és én hol vagyok?”-

„- Nyuszi koma, kelj fel kérlek! Valaki vicsorog a sátorunkban!”- reszketett manócska.

Nyuszi most horkantott egyet, aztán körülnézett: „- Vicsorgott, manócska? „-

„- Igen, igen! Vicsorgott a fogaival! De ilyen szörnyűségeset még nem hallottam!”- reszketett manócska.

„- Én voltam te butus! Ha nagyon fáradt vagyok, akkor bizony csikorgok a fogaimmal. Kicsi korom óta.”- nyugtatta nyuszika.

„- Ó, bizony, nagyon megijedtem! „- didergett manócska.

„- De te sem alszol ám csendben! Olyan horkolást rendeztél, hogy alig hunytam le a szemem az éjjel!” – perlekedett nyuszika.

Fáradt volt mindkettő az éjszakai lármától, nem volt erejük a hegyre mászni.

Összecsomagoltak, hazaballagtak.

Amikor a szitakötőkhöz értek, azok ugrándozva megkérdezték őket: „- Hát ti gyorsan hazaértetek! Szép volt a hegy?”- kíváncsiskodtak.

„- Persze, nagyon szép!”- válaszolták, szinte egyszerre.

Azt már senkinek nem mesélték el, hogy csupán alulról látták, milyen szép a hegy!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s