Fedák Anita: Felelés az űrben

Az egész osztályt betöltötte a felhangzó csengő éles berregése. Mindenki izgatott volt. Tudták, hogy ma felelés lesz. Egyesek fel-alá szaladgáltak a tanteremben, mások a padon ülve próbálták átismételni a tananyagot. Néhányan megpróbálták Pukkancs Pannát, az osztály apróra nőtt nebulóját belepréselni egy iskolai hátizsákba, majd miután ez sikerült felakasztották a fogasra. Pukkancs Panna annyira belemerült az e-tankönyvébe, hogy észre sem vette a helyváltozást. Szundi Kende az osztály mókamestere az e-térképek közzé bújt reménykedve, hogy Europi bácsi a földrajztanár nem veszi majd észre és remélhetőleg megússza a mai órát.

A mikopter, amiben a felelés zajlott már útra készen állt. A naposok még egyszer ellenőrizték, hogy minden a legnagyobb rendben van-e. És ekkor betoppant Europi bácsi három furcsa figurával.

– Ezek az új cserediákok, egy Földközi+ projekt keretében vannak nálunk négy hétig – mutatott rájuk a tanár bácsi. – Ő JuPéterke Jupiterországból, ez a csinos kislány VéNusika Vénuszországból és a kedves arcú szomszédja UránuSzandra, az Uránuszról. Mindnyájan beszélik a földi nyelvet és remélem míg nálunk tartózkodnak sok mindent megtanulnak és sok barátot is szereznek a Földünkön.

Europi bácsi egy gyors mozdulattal kirántotta Szundi Kendét az e-térképek közül és egy flega mozdulattal az első padba billentette. Az osztályon halk moraj futott végig. A tanár szó nélkül leporolta szkafanderét és a mikopter felé vette az irányt. A cserediákok szó nélkül követték és beültek a hátsó ülésekre.

Dundi Bandi, az osztály legkövérebb tanulója abban a reményben, hogy a mai órát megússza, megkönnyebbülten vette elő a tízóraira hozott 32 szilvás gombócot és azonnal fogadni akart Mamlasz Karesszel, hogy egy ültében megeszi, amikor eldördült Europi bácsi hangja:

– Bandi fiam, gyere ki. Ma te felelsz Magyarországból. Tudom, hogy a legnehezebb téma, de remélem tanultál.

Dundit olyan váratlanul érte a felszólítás, hogy az éppen bekapott szilvás gombócot egészbe nyelte le. Olyan képet vágott, hogy az egész osztályt a padlón hempergett a nevetéstől. A cserediákok csak nyihogtak egy aprót, mert még sem viselkedhettek úgy, mint a földi gyerekek. Illedelmesen ültek tovább, mégis csak a bolygójukat képviselték.

– Ta…ta… tanár bácsi kérem, izé… én otthon hagytam az űrtávcsövemet.

– Nem baj fiam, akkor kérd kölcsön valamelyik társadét.

Többen is felugrottak, hogy eleget tegyenek a felkérésnek. Senki sem sajnálta az űrtávcsovét, ha így megússza a felelést. Dundi Bandi nagyon lassan és kelletlenül átvette Hárpi Árpitól a felé nyújtott tárgyat és még lassúbb léptekkel indult a mikopter felé. Bármennyire is el volt keseredve, arra volt esze, hogy odasúgja Kópé Péternek:

– Légyszi’ add kölcsön a súgó-kütyüdet.

– Jó, de nehogy lebukjál vele. – nyújtotta a pad alatt a ketyerét a barátjának.

Míg a tanár beírta a hiányzókat, Dundi a fülére szerelte a szerkezetet és már sokkal magabiztosabban ült a tanár mellé az űrhajó vezetőfülkéjébe.

– Nocsak írd fel az űrtáblára krétával mi volt a házi feladat, hogy a cserediákjaink is lássák – szólt a diákra a tanár. Europi bácsi valamiért még mindig ehhez a már száz éve alig használt régi eszközhöz ragaszkodott, pedig a digitális táblák ott sorakoztak az űrhajó hátsó részében.

– Magyarország hegy- és vízrajza – írta szorgalmasan Dundi a témát.

– Jól van. Innen a Holdról kitűnő a rálátás akár el is kezdheted fiam. 384.700 km-re vagyunk a Földtől, mutasd meg nekem a Balatont.

– Tanár az a kék izé ott jobbra azt hiszem – kezdte a feleletét bizonytalanul Dundi Bandi. –

– Ejnye fiam, te bizony nem készültél mára. Amit te a magyarok tengerének néztél az a Ceres bolygóról ajándékba kapott iskolai uszodánk. Ennél valamivel kisebb az a tó. Na de nézzük, meg tudod-e mutatni hol van a Kékestető?

– Tanár úr azt tudom, azt a Mátrában kell keresni. – lelkesedett a nebuló, aki barátja súgását hallgatta a súgó-kütyüben.

A cserediákok éppen megtapsolták a jó feleletet, amikor a tanár gyanút fogott.

– Add csak ide az űrtávcsöved, hadd nézzem mivel foglalkozik az osztály többi tagja. Aha, jól sejtettem. A Kópé gyerek súg neked. Na, akkor meg is kapja érte a magáét. Téged pedig büntetésből kiteszlek a Marson és ott maradsz uzsonnáig. Addig is fényesre tisztítod a kémiai labor minden markőzetét a holnapi vegytanórára. De a gyémántokkal nagyon vigyázz nekem, nehogy ismét gyémánpor felhő kerüljön a cipődre, mint a múltkor.

– Jaj, ne, csak azt ne – rémüldözött a nebuló. – A múltkor is teljesen beborította ruhámat a brill-por és az osztály azon gúnyolódott, hogy sugárzom, mint egy atombomba. Ígérem a következő órára mindent megtanulok.

Europi bácsi hátra fordult és megkérdezte a csere-diákokat mit tegyen? Hagyják a Marson vagy vigyék vissza az osztályba a csibészt. Mivel a gyerekek minden bolygón gyerekek és összetartanak, kérték a tanárt, hogy Dundit vigyék haza és kapjon még egy esélyt a felkészülésre.

Dundi nagyon hálás volt az új barátainak, hogy kiálltak érte, és szünetben már együtt lakmároztak a finom szilvás-gombócból, amit a más bolygóról érkezettek két pofára ettek.

És a következő órára valóban megtanulta a tananyagot, mert rájött: jó dolog a súgó-kütyű, de a tudás még nagyobb sikerélmény. Meg aztán a legközelebb a felelésnél már nem biztos, hogy ott lesznek a cserediák barátai más bolygóországokból…

Fedák Anita: Eszter

Hol volt, hol nem volt, a Mátrától innen, a karácsondi második letérőtől számított első épület harmadik szintjének utolsó szobájában élt Eszter. Huszonhat pajtásával nagy boldogságban élt az Autista Központban. Különleges kislány volt Eszter. No nem azért, mert ő a többi gyerektől eltérően már négy éves kora óta a szociális intézmény lakója volt és soha nem látogatta meg sem anyuka, sem apuka. Nem. Eszter a maga nyolc évével arról beszélt és álmodozott folyton, hogy egyszer repüljön. Én, az ügyeletes éjszakai ápolónője, egyik este bementem hozzá kicsit beszélgetni:

Tudtad, hogy a Boeing 747, beceneve a „Jumbo Jet”? – szögezte nekem aznap este a kérdést.

  • Nem tudtam, Eszter – vallottam be őszintén.
  • Két 747-est módosítottak a Space Shuttle űrsikló légi szállításához és légköri teszteléséhez, mindkettő neve Shuttle Carrier Aircraft.
  • .. Érdes… – motyogtam, miközben a ruháit próbáltam elrendezni a szekrényében.
  • Az egyik a N905NA lajstromjelű 747–100, amelyet az American Airlines-tól vettek meg 1974-ben. Áramlástani tesztjeit a NASA Dryden Repüléskutató Központjában végezték 1976-ban. A Challenger-katasztrófát követően készítették elő a második gépet, amely 1990-ben kapta meg az FAA-tól a típusalkalmasságit, N911NA lajstrommal és állt szolgálatba a NASA-nál. A 747–100SR a Japan Airlines tulajdonában volt 1988-ig.
  • Ez igazán érdekes. Szereted a repülőgépeket? – kérdeztem az autista kislányt.
  • Meg a reptéri tűzoltókat. De most a Boeing 747-ről beszélek veled. Az első siklószállítás 1991-ben történt, mikor az új Endeavour űrrepülőgépet emelte át a kaliforniai Palmdalebeli gyárból a floridai Cape Canaveralbe. Már van vagy háromszáz képem róla.
  • Gyűjtöd?
  • Meg a reptéri tűzoltókat. De most a Boeing 747-ről beszélek veled. – mondta kissé emeltebb hangon.
  • Ne haragudj – próbáltam kedvesnek lenni és mellé ültem.
  • Tudsz nekem hozni vagy 10 Boeing 747-est?
  • ???. De…Hogyan hozzak én neked repülőgépeket?
  • A kezedbe – hangzott a válasz és fejét csóválva nézett rám azzal a tündérkék szemével.
  • Úgy érted képeket a repülőkről?
  • Képeket, a kezedben – mondta Eszter és kezdett furcsán nézni rám, hogy ezt miért nem érti egy felnőtt néni.
  • Értem.
  • De hozzál még Malévos-t is – szólt az újabb kérés. – Láttál már nyolckerekű, összkerék-hajtású MAN-Rosenbauer Panthert?
  • Hogy mit?
  • Repülőtéri tűzoltóautó. Van abból is vagy száz képem. Ez igazgyöngy itt a nyakadban? – a kérdés annyira váratlanul ért, hogy gyorsan felálltam és ismét pakolni kezdtem.
  • Lány létedre miért az autókat kedveled? – kérdeztem már hátat fordítva.
  • Nem jól raktad a trikókat. A piros után mindig fehér jön és csak azután a kék. Mikor hozol nekem Boeing 747 „Jumbo Jet”-et?
  • Talán holnap. Ebéd után nyomtatok neked képeket az internetről.
  • Tudod, hogy kell beírni a googlébe? Beírod, hogy repülőgép, meg Boeing és kiad neked vagy száz képet. Ha beírod, hogy tűzoltóautó, repülőtér, akkor meg a MAN-Rosenbauer Pantherből is nyomtassál vagy tízet. Megint nem jól raktad a pulóvereket. Mondom, hogy a fehér után tedd a kéket. Most ideges lettem.
  • Rakjuk megint át – mondtam a szöszkehajú kislánynak.
  • Jó. Csak, hogy megtanuljad, hogy kell – és eltolva a szekrénytől egyedül rakosgatta tovább a frissen vasalt ruháit.

Mikor Esztert ágyba dugtam kimentem a könyvtárszobába és az internetes keresőbe beírtam a kért járműveket. A Boeing 747, amelynek a beceneve a „Jumbo Jet” legalább 34 találatot adott. No, melyikre kattintsak tettem fel önmagamnak a kérdést. És találomra a 21-es találatra klikkeltem.

– Itt a google varázsló – szólalt meg hang. – Ön a virtuális világ Tündérvarázslójának Apps rendszerébe került és mivel személyében az egy milliomodik böngészőt köszönthetjük három kívánság teljesítésére jogosult. Önnek egy perc áll a rendelkezésére a kívánságok megadására, melyeket rendszerűnk azonnali feldolgozás után végre is hajt. Várjuk az első kívánság megadását – szólt a kerregő, kattogó hang.

A meglepetéstől csak bámultam a számítógép képernyőjét és pislogtam nagyokat. Aztán a pillanat töredéke alatt megszületett a kívánságlistám.

– Kedves varázsló, elsőként szeretnék Eszterrel, a hátsó szoba harmadik ágyából felülni egy Boeing 747-re és elrepülni a NASA Központba, ahol a tetőn puncsos, vaníliás, sztracsatella fagyit eszünk majd. A második kívánságom, hogy fagyizás után átüljünk Eszterrel egy Endeavour űrrepülőgépre és meguzsonnázzunk a Marson. De figyelmeztetlek, hogy kakaós csiga is legyen meg sok-sok vaníliakrémes süti, mert Eszternek az a kedvence. És végül hazatérve a reptéren várjon minket egy MAN-Rosenbauer Panther tűzoltóautó, amivel visszajövünk Karácsondra a Központba. Na ezeket a kívánságokat biztosan nem tudod teljesíteni Nagy Google Varázsló – kuncogtam jó nagyokat, de mekkora volt a meglepetésem, mikor a komputer közölte, hogy 5 percem van a startidőig és gyorsan öltözzünk fel melegen, mert a Marsról hószállingózást adtak hírül a helyi meteorológusok.

Gyorsan berohantam Eszter szobájába, ahol békésen szuszogtak a többiek és felkapva az alvó kislányt meg a szekrényéből a kék pulcsiját gyorsan „rávarázsoltam” a meleg ruhadarabot.

Mire visszaértem a terembe már ott a Boeing 747-es a maga pompájában és még álmélkodni sem volt időm, mert azonnal kinyílt a gépajtó és bentről egy kedves hang beinvitált:

– Köszöntjük a NASA Dryden Repüléskutató Központ egyik járatán. Fáradjanak be kedves utasaink.

Az alvó Eszter a hangra hirtelen kinyitotta a szemét.

– Repülünk Anita néni? De jó. Átvehetem az irányítást? Ne félj, ismerem a gép szerkezetét. Két vagy négy hajtóműves? – szegezte nekem a kérdést.

– A gép a világ legnagyobb és legerősebb hajtóműveivel repül, ami a General Electric GE90 sugárhajtóművet használja, s melynek átmérője 3,25 méter – adta meg a választ a láthatatlan hang.

– Remek. – ujjongott Eszter. – Akkor két-hajtóműves (twinjet). A kialakítással nagyobb üzemanyag takarékosság érhető el, mint a három-hajtóműves (trijet) vagy négy hajtóműves repülőgépeknél – konstatálta a tündérszemű kis ápoltam.

Eszter pillanatok alatt átvette az irányítást. Én pedig csak kapkodtam a fejem. A Google varázsló valóban teljesítette a kívánságaimat, Eszter pedig önfeledten kacagott: a Nasa Központban a fagyikat nyalogatva, a Marson a hó-pillangókat kergetve, hatalmas hópihe virágcsokorral hadonászva. A reptérre érve egy puszit is adott a MAN-Rosenbauer Panther tűzoltóautó piros motorház tetejének és Karácsondig Weöres Sándor Fut robog a kicsi kocsi… c. verset énekelve ült peckesen a kormányülésen.

Az éjszakai kaland után hazatérve kicsit aggódtam, hogy a marsi pillangók kergetése közben Eszter kék pulcsija beleakadt egy faágba és elszakadt. Hajnalban gyorsan megvarrom, csitítgattam magam és a tűzoltóautóból kiszállva egyenesen Eszter szobájába kísértem a még mindig vidáman ugrabugráló kislányt.

Másnap reggel az ügyeletet leadva ismét bekukkantottam a tündérszemű kislányhoz. A kék pulcsiját kerestem, de nem volt a széken. A szekrényhez léptem és kinyitottam. Eszter állt meg a hátam mögött:

  • Megint nem jól raktad a pulóvereket Anita néni. Mondtam, hogy a fehér után tedd a kéket…

Eszter rám nézett, megfogta a kezem, és az éjszakai úton megfoszlott kék pulcsit úgy gyűrtük be közösen a szekrénybe, hogy az szegény csak egy nagyot nyekkent…

Burghardt Klára: Molli kutyus házacskája

Telt- múlt az idő. Az ősz után eljött a tél, havazott minden nap! Erős szelek fújtak, alig voltak lábnyomok a hóban. Harapós hideg volt a tél. Mindenki a vackába menekült. Az éléskamrák tele voltak, és medve koma mélyen aludt barlangjában. Szarvas koma, és őz pajtásai az etetőkhöz mentek naponta, miután a vadászok elmentek. Eleséget kaptak tőlük, jóízűen falatoztak, s aztán ők is menedéket kerestek maguknak. Kevesebbszer jöttek manócskához is A patak csaknem befagyott, nehéz volt az út felfelé, manócska házához. De már nem volt egy percre sem egyedül!

Mollika fenségesen érezte magát a meleg kályha mellett. A finoman gőzölgő étel illatára már hangosan korgott a gyomra, vakkantott is hozzá! Jó étvágya volt, gyorsan fejlődött.

Mire az első madárkák hozták a tavasz hírét, mire a patak újra hangos zuhogásba kezdett, a fák rügyeket növesztettek, mire friss fű – és faillat terjengett mindenfelé, mire virágba borult a rét, Mollika is serdűlt korba érett.

Vígan futkározott a réten, a fák és bokrok közt, kergetve a pillangókat! Farkincáját csóválta, ha meghallotta manócska hívó szavát. Hízelgő, kedves, barátkozó kutyus lett belőle. De tudott időnként harcias is lenni, és mindig megugatta róka komát, aki jó postásként hozta a híreket manócska házába! Ők ketten mindig 3 lépés távolságot tartottak egymás között.

Mollika felügyelt a házra, ő engedte be a barátokat, nekik is kedvesen vakkantva köszönt.

Segített a vízhordásban, a gombakeresésben.

Sokszor feküdt a terasz sarkában, napozott ott, ahova bepillantott a napsugár.

Mollika kinőtte dobozát a kályha mellett. Jó időben szívesen feküdt a teraszon, de esőben fázósan kéretőzött be Rudi manóhoz.

„- Megnőttél, Mollika! Te is kapsz egy házat!”- ígérte manócska.

Lebandukolt a patak mellé, hód barátját keresve. Rá is talált, éppen szorgalmasan hordák a fát.

„Mi járatban nálam, manócska?” – kérdezte izzadtan hód apó.

„- Nos, kellene egy kis házat építenünk Mollikának, kinőtte a dobozát!”

„- Csak készítsd el a tervet, mi megcsináljuk a kutyusodnak! Hétvégére befejezzük a munkánkat. Aztán nekiállunk Mollika házának.”-

„- Köszönöm, kedves hód apó! Megtervezem a házikót! További jó munkát!”- intett barátainak örvendezve.

„- Nos, Mollika, te is házban fogsz lakni ezen túl! Nem ázol, nem fázol, sem esőben, sem hóban!”- simogatta meg Molli buksiját.

„- Előbb megebédelünk, azután megtervezzük a házikódat!”-

Molli beleegyezően vakkantott, és csóválta a farkincáját örömében.

Miután megebédeltek, manócska lemosogatott, felsöpörte, felmosta konyháját. Erre minden nap ügyelt. Rend a lelke mindennek! Ez volt a mottója, ezt tanulta szüleitől.

„- Szegények, de kár, hogy nincsenek már velem!”-

De elhessegette szomorú gondolatait.

Előkészített egy papírt, ceruzát, leült a teraszon álló asztalhoz, és törte a fejét. Molli melléje telepedett, és türelemmel figyelte manócska ráncolódó homlokát.

„- Megvan! Kitaláltam, milyen legyen a házad, Mollikám!”- csapott fejéhez Rudi manó!

„- Fából legyen, a kőház hideg lenne. Legyen akkora, ha nősz, akkor is elférj benne! Legyen teteje, ajtaja is. Belül szigetelni kéne, hogy télen ne fázz, nyáron ne izzadj benne! És az állandó helyét is megkeressük!”- tüsténkedett manócska. Molli boldogan bólogatott, és vakkantott hozzá.

„- Hol álljon a házad? Hol szeretnél lakni, a terasz melyik részén?”- kérdezte a kutyust gazdija.

És Molli már futott is a terasz hátsó oldalához, amelyet bokrok takartak hátulról, árnyékban, és szélárnyékban feküdt itt eleget!

„- Igazad van, Mollika, ez a legszebb hely. Innen látod, ha jön hozzám valaki, és védetten áll a házad, nyáron is, télen is!”-

Rudi manó megkezdte a rajzolást.

Elől nagy ajtót – bejáratot tervezett, a ház teteje nyeregtető legyen, amelyről gyorsan lepereg az eső és a hó. A falak vastag fából legyenek, így a padlózat is. Olyan magas lábakon álljon, hogy hó és eső ne jusson belülre, de Mollika kényelmesen be tudjon lépni.

Rudi manó teljesen fellelkesült a szép terv láttán! Ezzel a lelkesedéssel indult hód apóhoz, bemutatni tervét. Ott már nagy kupaktanács jött össze, hiszen róka koma megneszelte a hírt, és továbbította a barátoknak. Nos, a terv nagy tetszést aratott!

„-A legjobb lenne, akácfát használni, mert az tartósabb a kinti kutyaházhoz!”- ez volt csupán az egyetlen tanács Rudi felé.

Most csak várni kell, hogy a hódcsalád a hétvégére elvégezze munkáját. „- Két héten belül már házad lesz, Mollika!”- simogatta meg a kutyus buksiját hód apó.

„- Vau – vau!”- köszönte meg Molli.

Még két hét sem kellett, és a kutyaól büszkén állt a terasz szélén! Mit, kutyaól! Szinte ház, kisebb kastély lett a tervből! Csudájára járt minden állat. Hód apó büszkén mutatta művét, benne a pompásan élő kiskutyát! Boldog volt manócska, boldog volt Mollika is!

Ettől kezdve mintha összenőttek volna. Ha manócska elől ment, a kutyus mögötte ballagott. néha előre szaladt, hangosan csaholva, aztán farok csóválva újra visszafutott gazdijához.

Okos kutyus volt Mollika. Megtanulta az eldobott fát visszahozni, a jó barátot megismerni, manócskának szót fogadni. Hűséges házőrző, barát, és játszótárs vált belőle.

Rudi manó arra gondolt, nem kell többé félnie az EMBERTŐL sem, hiszen Mollika kapocs lett közte és az erdő állatai között, akik szeretettel maguk közé vették!

Burghardt Klára: Rudi manó kutyuskája

Egy reggel Rudi manó furcsa hangra ébredt. Azt hitte, álmodik, így megfordult még egyszer ágyacskájában. De a vékony, vinnyogó, síró, nyüszítő hang még mindig hallatszott.

„- Nem álmodom!”- ugrott ki manócska az ágyából.

„- Mi lehet ez?”- kérdezte, miközben papucsába bújva, felkapta kabátkáját.

„- Megnézem már, ki sír odakint!”

A hang nyomába eredt. Az erdőben még sűrű pára terjedt, a leveleken cseppekben állt a nedvesség. a hang mintha elhalt volna. Már majdnem visszafordult Rudi manó, amikor a nagy lapulevél alatt megpillantott egy pici gömbölyű szőrcsomót!

„- Nocsak, megvagy!”- szólt manócska, és óvatosan a kis állat felé közeledett.

Az, szegényke félelmében még kisebbre gömbölyödött. Manócska felbátorodva hozzálépett. A kis állatka csak nyüszíteni tudott.

„- Biztosan éhes vagy! És csak úgy reszketsz!”- fogta Rudi a kezébe.

Megszánta őt.

„- Milyen kis elesett árva állatka! De ilyent itt még nem láttam az erdőnkben!

„- Ki lehetsz, mi lehetsz?”- töprengett, mialatt kabátjába rejtve hazavitte. Egy kis láda feküdt a kályha mellett, rongyokat dobált bele, és befektette a kis vendéget. Gyorsan tüzet rakott, és csakhamar megszűnt a kis állatka reszketése a pattogó tűz mellett.

„- Nesze, igyál egy kis tejecskét!”- kínálta őt manócska. A kis állat mohón nekilátott, és csakhamar kiitta az összes tejet az edénykéből. Megnyalta még szájacskáját, és becsukva szemecskéjét, édesdeden elaludt új fekhelyén. Szinte szuszogott.

„De jó, hogy kecske komám este tejet hozott! „- gondolta manócska.

De még mindig nem tudta, ki a látogatója.

Ekkor kopogtattak. Őzike és szarvas koma jöttek jó reggelt kívánni barátjuknak.

„ – Jó, hogy jöttök!”- húzta be őket manócska.

„- Nézzétek, ki alszik nálam!”-

„- De hisz ez az EMBER házőrzőjének, a kutyának kicsinye!” – hőköltek vissza. „- Hol találtad?”-

Manócska elmesélte, milyen szívszaggatón sírt a pici kutyus a levél alatt.

„- Megszántam, és hazahoztam!”-

Őzike és szarvas koma tanakodva találgattak:

„- Talán kidobta valaki a kutyust! Talán csak elcsatangolt otthonról, és hamarosan keresni kezdik! Jaj, talán idejön az EMBER!”- rémüldöztek.

„- Ne féljetek, ha felébred, majd megismerkedem vele.”-

Manócska egészen felbátorodott. Ha keresték volna, nem jött volna ilyen mélyen az erdő közepébe! Majd az ő kis házőrzője lesz! Egész EMBERNEK kezdte magát érezni manócska!

Őzike és szarvas koma siettek, mindenkinek elmondani a nagy hírt!

Sorra jöttek manócska barátai, megcsodálni a kis kutyust, aki immár Rudi manó finom ebédjétől gömbölyödő pocakkal kint feküdt a teraszon a kis ládában.

„- Fehér kis szőrgolyó! Milli – Molli!”- becézgették a barátok.

„- Legyen ez a neve: Molli!- szólt medve koma.

„Mivel még nagyon kicsike, legyen inkább Mollika”- szólt manócska, és érezte, szívébe zárta újdonsült kis barátját.

„- Jó, legyen Mollika!”- szólt a baráti kórus.

Erre Mollika vakkantott egyet, és édesdeden elszunyókált megint.

„- Csak eszik, és alszik!”- szólt manócska.

„- Mert még nagyon fiatal!”- szólt bölcsen szarvas koma.

„- Mit keres ez itt?”- húzta fel orrát róka koma.

„- Ő Rudi manó kis házőrzője!”- szólt a szarvas.

„- Majd jön az EMBER puskájával, keresi őt! Akkor mit csináltok? Állandó veszedelem jön ránk, amíg ez a kis korcs itt tartózkodik közöttünk!”- füstölgött mérgelődve róka koma.

De ez Rudinak már mindegy volt! Gyönyörködve nézte kis kutyusát, és boldog volt, hogy immár állandó társa van a házban.

„- Ha nagyobb lesz, kell neki is egy házikó! Addig bent alszik velem a házban. „- simogatta meg manócska.

„- Én ellátlak benneteket tejjel! – ígérte kecske koma. „- Én húst szerzek! Én ágyat készítek neki! Én puha levelekkel bélelem ki ….- csak úgy záporoztak az ígéretek.

Manócska örült, hogy befogadták barátai a kis jött-mentet.

„Bár remélem, csak jött, és nem megy el!”- kívánta teljes lelkével Rudi manó.

Burghardt Klára: Rudi manó vándorútja

Egy délután nyuszika, és manócska a teraszon üldögélve, egy pohárka víz mellett arról beszélgettek, hogy vándorutat kellene tenni. Hamar beköszönt idén a tél, és jó lenne kihasználni még ezt a szép őszi hétvégét.

Merre menjenek? Mit vigyenek magukkal? Egy napra induljanak, vagy több napra-e? Ezen töprengtek.

-„ Tudod mit, nyuszika? Menjünk 3 napra a hegyekbe! Első nap a hegy alján aludnánk, a második nap a hegyen! Már aludtam ott kecske komával!”-

-„De akkor egy sátrat is kell magunkkal vinnünk, meg élelmet, italt is! Mi lenne, ha csak a hegy közepéig mennénk fel, s a második nap vissza is fordulnánk? Akkor két éjjel a hegy alján aludnánk. Ott sok pajtásom van, nem félnék éjszaka! ”- gondolkodott el nyuszika.

-„Rendben, akkor a hegy alján alszunk.”- egyezett bele manócska.

Nem vallotta be, ő is félne a hegyen. Kecske koma bátrabb volt, mint nyuszika.

Nyuszi – muszi biztosan nem tudná megvédeni, ha baj közelegne.

 

Egy szép őszi hétvégén Rudi manó nyuszikával útra kelt.

Előtte nap együtt készültek a kirándulásra. Sátrat hajtogattak össze, élelmet csomagoltak, vizet hoztak a patakról, meleg ruhát pakoltak be a hátizsákba.

„- Valami fontosat elfelejtettünk! Vándorbot nélkül nem tudunk vándorolni!”- kiáltott

manócska!

„- Az erdő közepén biztosan találunk elfekvő botot!”- szólt erre nyuszika.

Eljött hát a kirándulás napja. Manócska keveset aludt, hiszen ilyen úton még nem volt életében.

Reggel korán ugrott ki ágyacskájából, mosakodott, rendbe tette szobácskáját, köszönt a pacsirtának, és a teraszon ülve, reggelizett keveset, s izgatottan várta nyuszi barátját.

Nyuszika meg is érkezett, vidáman, felpakolva!

„Nos, indulhatunk?”- kérdezte.

„- Igen, azonnal!”- válaszolta manócska.

Becsukta házacskája ablakait, ajtaját. Zárt nem használt, hisz senki nem jön be, míg haza nem ér! Tisztelik, szeretik öt az állatok! Bizonyosan vigyáznak házára!

A patak mentén indultak el. Nyuszika ivott még hűs vizéből, a tovább bandukoltak. Gyönyörű volt a napsütés! A sugarak fürdőztek a kék, gyorsan folyó patakocskában!

Hangyák szorgoskodtak a bolyban, szitakötők táncoltak a víz tetején. Vígan integetett a két barát nekik.

Útjuk lassan emelkedett. Egyre több fenyő sötétítette be az utat, a levegő kissé lehűlt. Majd tölgyek, nyárfák, juharfák sűrű lombja takarta őket. Nem volt könnyű a hátizsák, manócska egyre nehezebbnek érezte.

„- Itt megpihenhetnénk!”- mondta nyuszikának, aki fürge lábbakkal ugrándozott előre.

„- Nem csoda, hogy ilyen fürge, hiszen négy lábbal jár, nekem csak kettő van!”- gondolta magában Rudi manó.

Az erdő talaját sűrű sárgás – barna lomb takarta. Szinte belesüppedtek a barátok.

Levették hátizsákjukat, és letelepedtek. Az avar puha volt.

„- Megéheztem!”- mondta nyuszika. Jókora répát húzott ki a hátizsákjából.

„- Én ettem otthon, most csak kicsit csipegetek a szőlőfürtömből.”- szólt erre manócska. Egy-két szem szőlő után elindult, hogy vándorbotot keressen magának.

Kidőlt fák, faágak feküdtek az erdőben. De mindegyik túl nagy volt Rudi manónak. Végre talált egy erős, vastag ágacskát, ami pont az ő méretéhez igazodott.

„- Ez jó lesz! Azonnal ki is próbálom!”- és már el is indult körbe-körbe a botocskával.

„- Nagyon könnyű lesz így a menetelés!”- örült manócska, s megmutatta nyuszikának.

„Add csak ide! Meglátod, milyen szép vándorbotod lesz mindjárt!”- s már neki is állt, fogaival lehántolni a bot külső héját. S lám, szinte fehér lett az akácág!

„- Gyönyörű!”- kiáltott fel örömmel manócska.

Fel is pattant, kézbe vette botját, s indult volna is!

„- Csak lassan, mert hamar elfáradsz kis barátom”- szólt nyuszika. Erdei virágok, ágak, kanyargó utakon lassan elértek a hegy aljára. Igazából egy magasabb dombocska előtt állt a két barát. De a két kis „törpének” a domb hegynek tűnt!

„- Hű, de magas!”- kiáltott fel nyuszi.

„- Engem kecske koma oda vitt fel a szülinapomon!”- dicsekedett Rudi manó.

„- Nos, most felépítjük a sátrunkat”- parancsolta nyuszi, s neki is állott a vázat összerakni. Mire alkonyodott, már a sátor belsejében tanyáztak.

A vacsora után, még egy-két szó elhangzott, aztán lepihent a két barát. .

Hosszú volt az erdei út, sok akadályt kellett leküzdeniük. De az idő gyönyörű volt, a nap melegen sütött, szellő simogatta őket, s a fák árnyékot adtak.

Feljöttek a csillagok, kisütött a Hold. z esti szél megtáncoltatta a falevelek árnyékát a sátortetőn.

Mélyen elaludt Rudi manó és nyuszika.

Hajnalban éktelen fognyikorgásra ébredt a manócska! Csikorgott – nyikorgott az egész sátor! Rémülten rázta meg nyuszikát, aki hirtelen ébredve azt kérdezte:”-

Nyamm – nyamm! Ki vagy te, és én hol vagyok?”-

„- Nyuszi koma, kelj fel kérlek! Valaki vicsorog a sátorunkban!”- reszketett manócska.

Nyuszi most horkantott egyet, aztán körülnézett: „- Vicsorgott, manócska? „-

„- Igen, igen! Vicsorgott a fogaival! De ilyen szörnyűségeset még nem hallottam!”- reszketett manócska.

„- Én voltam te butus! Ha nagyon fáradt vagyok, akkor bizony csikorgok a fogaimmal. Kicsi korom óta.”- nyugtatta nyuszika.

„- Ó, bizony, nagyon megijedtem! „- didergett manócska.

„- De te sem alszol ám csendben! Olyan horkolást rendeztél, hogy alig hunytam le a szemem az éjjel!” – perlekedett nyuszika.

Fáradt volt mindkettő az éjszakai lármától, nem volt erejük a hegyre mászni.

Összecsomagoltak, hazaballagtak.

Amikor a szitakötőkhöz értek, azok ugrándozva megkérdezték őket: „- Hát ti gyorsan hazaértetek! Szép volt a hegy?”- kíváncsiskodtak.

„- Persze, nagyon szép!”- válaszolták, szinte egyszerre.

Azt már senkinek nem mesélték el, hogy csupán alulról látták, milyen szép a hegy!

Burghardt Klára: Rudi manó szülinapja

Hát eljön ez a nagy nap is! Rudi manó napokon belül felnőtt korba lép!

A hír futótűzként terjedt az erdőben, réteken, és mindenki lázasan tárgyalta, mivel lephetnék meg kedvenc kis barátjukat?

Medve koma egy csupor mézzel szeretne majd neki kedveskedni, mókus koma gombatortát süt majd, madártojással, gyümölcsökkel díszítve, őz és szarvas a legszebb ágak leveleit gyűjti össze, róka koma sült szárnyast tálal fel, vaddisznó pajtás makkfigurákkal örvendezteti meg!.

De mindenki megmozdult: „- Hogyan díszítjük majd fel Rudi manó házát? Ki csalogatja el őt otthonról addig, amíg a többiek díszítgetnek? Milyen indokot találjunk ki? Hol terítsünk ennyi vendégnek? Hány tücsök muzsikáljon? Jó lenne egy hatalmas gyümölcstorta is! Ki süsse majd meg? „- záporoztak a kérdések egymás között.

Mindebből Rudi manó annyit vett csak észre, hogy barátai itt-ott csoportokba verődnek, és halkan, de izgatottan suttognak. Ha kíváncsi volt, és odament hozzájuk, elküldték őt. Bántotta ez, hisz nem is sejthette, hogy miért nem fogadják be eddig annyira jó barátai!

Szomorúan ült ki a háza előtti kis padra! Nagyon egyedül érezte magát. Ilyent még sosem érzett. „Vajon mivel bántottam meg őket?”- ezen töprengett. De nem találta a választ.

Még 3 nap volt a születésnapjáig.

„- Így senki nem jön majd a szülinapomra!”- gondolta szomorúan.

Alig volt kedve takarítani, készülődni. „Ugyan, kinek?”-

De azért nekicihelődött, felsöpört, letörölte a port, és felmosott. Már nem volt kivel beszélgetnie a patakparton. Mintha eltűnt volna mindenki!

Senki nem szólította meg, senki nem kiáltott utána:”- Hogy vagy, kis manó?”-

Nem értette a dolgot semmiképp.

Ez így ment 3 napon át. Teljesen elveszettnek érezte magát Rudi manó!

Szülinapja reggelén egyszer csak korán kopogtattak nála.

-„Ugyan, ki lehet ez ebben a korai időben? „- mászott ki álmosan az ágyból. De örült, hogy végre valaki kíváncsi rá. Így ajtót nyitott. Szemecskéi még nagyon kicsik voltak, így alig látta a hegyi kecskét, kedves jó barátját. Azt gondolta, szülinapján köszönti őt ilyen korán. De erről szó sem volt! Mint aki ezt nem tudja, vidáman kiáltott kecskekoma: „- Rudikám, öltözz gyorsan, megyünk a hegyre kirándulni! Ma nagyon szép időnk lesz, nem illik ilyenkor a házban lustálkodni!” –

Már fogta is Rudi manó ruháját, hogy mielőbb kimenjenek a házból.

Szegény manó csalódottan felöltözött, alig tudta savanyú ábrázatát elrejteni barátja elől.

-„ Hát még ő sem tudja, hogy ma van a szülinapom?”- sóhajtott nagyot manócska.

Aztán elindult barátjával. így nincs is értelme otthon maradnia, hisz nem jön senki őt köszönteni. Nehéz szívvel és léptekkel indult útnak. Mentek réten, erdőn át, egyre magasabbra. Alig beszélgettek, mindketten gondolataikba fordultak.

Kecske koma azt gondolta át, mit is mondtak neki a többiek, mikorra érjenek haza?

Manócska az önsajnálatba burkolódzott.

A hegy tetején megpihentek kissé, ettek egy kis gyümölcsöt, amit útközben szedegettek. Leheveredtek, és kecskekoma alvást rendelt el. Manócska még mindig álmos volt, most a fáradtság is hozzájárult, így hamar el is szenderült!

Ám ezalatt odalent, erdőben és mezőben felbolydult az élet!

Kicsi és nagy szaladt-futkosott, sütött-főzött, és díszített!

A hód család hatalmas favázat épített a réten. Őzike és szarvas koma gyűjtötték a leveleket, egyik szebb volt, mint a másik! Ezzel a sátortetőt borítottak be.

Madárkák rózsaszirommal szórták tele a leveleket. Mókusok gyermekláncfűből Rudi manó házát körbe füzérezték! Szentjánosbogarak költöztek a fűzérbe, ők lesznek este a lámpások!

A házba vezető út színes virágszirom – tengerrel lett borítva.

Hatalmas fűasztal várta az ünnepeltet és az összes vendéget a sátor alatt.

Tücsöksereg hangolta a hegedűjét muzsikára.

Róka koma családjával szárnyas hadat sütött! A faluban csirkevész tört ki! Kipirosodott orcával hordta az egész család a finom sülteket a fűasztalra. Aztán figyelő szemmel álltak őrt, nehogy valaki megegye Rudi elől! Neki kell megvágnia az első szeletet, és a tortát is. Erről szegény manócska mit sem tudott odafenn!

Kecskekoma ébredt fel először a hegyen. Már a lemenő napot látta, így felébresztette manócskát: „- Igyekezzünk lefelé, mert mindjárt lemegy a nap!”-

Manócska feltápászkodott, és minduntalan azt gondolta:”- Mit is jelent ez a kirándulás?”-

Szófogadóan követte kecske komát lefelé a hegyről.

Ahogy leértek az erdőbe, mintha kihalt volna! „- Hol van mindenki? De furcsa! Nem hallom a madarakat, sem a többiek hangját! Hova tűnt el mindenki? ”- furcsállotta Rudi manó, de nem szólt hangosan.

Amikor a nagy rétre értek, már szinte sötét lett. Mintha finom illatot érzett volna, de nem látott senkit sem manócska.

Ám amikor kecske koma nagyot mekegett, kigyúltak a fények, s egyszerre egy egész had állat kiáltott fel egyszerre: „- Boldog szülinapot, kedves Rudi manócskánk, kedves Barátunk!”-

Rudinak tátva maradt a szája az ámulattól! Ilyen szépet még sosem látott!

A szíve boldogsággal telt meg, elfelejtette egy pillanat alatt az elmúlt napok keserűségét, Nála boldogabb nem volt Erdő országban!

A fűasztal közepére állította őt a szarvas, és mindenki hozta az ajándékát. Az örömtől kipirulva fogadta őket. Egymás után kezet fogtak vele, egyenként újra köszöntötték őt, s annyi ajándéka lett, hogy majdnem rogyadozott az asztal! A tücskök zenélni kezdtek, a madarak énekeltek hozzá, ők ezzel köszöntötték kedves kis barátjukat.

Mindenütt virágillat, és ételek illata terjengett. Még sosem volt ilyen szép az erdő, s a rét!

„- Mindenki telepedjen ide, a vendégeim vagytok ma estére!”- kiáltotta manócska.

Nagy ujjongással neki is álltak az állatok a magoknak, szárnyasoknak. Jó étvággyal, és jókedvvel falatoztak!

Az evés sokáig tartott. A sok étel lassan elfogyott.

Hódék tábortüzet gyújtottak. Fény járta be a fák sötétjét

Mindenki tele hassal üldögélt a tűz mellett, és nevetgéltek, amikor Rudi elmesélte, hogy érezte magát az elmúlt napokban. Társai egymás szavába vágva elmondták, csak manócska szülinapját szervezték meg. erről ő nem tudhatott.

„- Minden meg van bocsájtva!”- kiáltott boldogan Rudi manó.

Amikor késő éjjel barátai a házába kísérték, Rudinál boldogabb manó biztosan nem volt a Föld kerekén! Szeretettel kezet fogtak, elbúcsúztak tőle, és fáradtan hazamentek. Manócska lefeküdt, de a boldogságtól sokáig nem jött álom a szemére. „- Milyen csodálatos barátaim vannak! Hogy is gondolhattam, hogy cserbenhagynak!” –gondolta.

Az ünnep képei folytatódtak benne, amikor elaludt, s manócska végig mosolygott álmában.

Burghardt Klára: Rudi manó barátai

Néha meghívta barátait egy délutáni beszélgetésre is, és ők jöttek örömmel Rudi manóhoz, mert szépen tudott mesélni. Mókus koma, madárkák, és a vén bagoly a fa tetején hallgatták őt, őzike a fűbe heveredett, lompos róka a bokor mögött settenkedett, süni koma kicsinyeivel a fűben lapult. A vaddisznó csíkos kicsinyeivel a háttérben röfögött.

Egérkék futkostak, vígan kergetőzve, csak a sas madár nézett le komoly szemekkel rájuk!

Mackó koma, és a szarvas, az erdő hatalmasai csendben álltak hátul, néha mormogva egyet-egyet, mire teljesen csend lett! Hiába, ők az erdő királyai!

Amikor mindenki megérkezett, Rudi manó mesélni kezdett. Mesélt messzi vidékekről, síkságokról, hegyekről, tengerekről, tavakról, és patakokról. A leginkább akkor maradtak csendben az állatok, amikor az Emberről beszélt manócska.

„- Honnan tudhat ennyit róla Rudi manó? ”- ezen töprengett néhány állat, akik még soha nem láttak embert, még sosem hagyták el az erdőt.

„Anyukám mesélt Róla! Én még nem találkoztam emberrel, azt hiszem, nagyon félnék tőle!”- mesélte manócska.

„ Vannak jó emberek is!- szólt közbe szarvas koma.

„Minden télen eleséget hoznak ki nekünk az erdőbe! Nem hagyják, hogy éhen halljunk! Nagy szánnal jönnek, többen is. mi a távolból figyeljük őket. Kukoricát, magvakat szórnak az etetőbe, szalmát is hoznak alomnak. Mi csak akkor megyünk oda, ha az emberek elmentek. De jól esik a gondoskodásuk. „

„- Jaj, de izgalmas lehet!”- ugrándoztak a kisebb állatok. Az idősebbek szigorúan tekintettek rájuk.

„Ó, én nem szeretem őket!”- kiáltott közbe most róka koma nyafizva.

„- Amikor esténként a faluba megyek, megkörnyékezem a tyúkólakat, azonnal rám támad az Ember kutyája, majd széttép! Akkor még az Ember is kijön, és puskát tart felém, alig tudok elmenekülni! „

„- Megérdemled! – szólt le a vén bagoly a fáról. „ – A tyúk az Ember élelme, húst és tojást ad neki. A kutya pedig az Ember leghűségesebb barátja, persze, hogy megvédi, ami az övé!”-

„ – Mi csak a vadászidényt nem szeretjük!”- szólt csendesen őzike. „- A puskák zaja, és elesett társain vére nagyon bánt minket. Olyankor menekülünk, ahogy tudunk!”-

„Szarvasbőgéskor mi is célpont vagyunk a puskáiknak!” –mondta szarvas koma.

Így beszéltek, beszélgettek. Egyik szó követte a másikat. Egyik történet a másikat.

„De jó is, hogy ennyi barátom van! Engem nem bánthat senki, ők megvédenek engem! „- sóhajtott boldogan manócska.