Szapáry Ria: Peti és a kisrobot

Peti aranyos 10 éves kisfiú, akinek szerető, de nagyon elfoglalt szülei vannak. A kisfiú pótlásul mindent megkap, ennek ellenére szomorú, és beteges. Mellette áll még segítőkészen Nami a nagymama aki sokat van Petiéknél.

Peti édesapja sokat van külföldön, mivel Párizsban jártában meglátott egy robotot, aki járt és beszélt – igaz nem érthetően – bár nagyon drága volt, de hazahozta ajándéknak. A kisfiú először meglepődött a szinte tökéletes kis „játék”-tól hiszen járt mozgatta a kezeit forgatta a fejét, és beszélt… Lassanként megbarátkozott vele, és elnevezte Francinak, mivel Franciaországból jött.

A kisfiú bizonyítani akar barátja a robot előtt, és egyúttal szülei és Nami is meg kell tudják, hogy Ő nem egy félteni való beteges gyerek, hanem erős aki egyedül, de néha baráti segítséggel győz a sok megpróbáltatás felett – hiszen erős határozott kis ember.

Egyik este nehezen aludt el, és a polcon lévő Francit nézegette, majd mély álomba merült.

Peti egy nagyon szép helyen találta magát, gyönyörű virágokkal, lepkékkel, zöld pázsittal borított réten. Kismadarak fütyülték az aznapi nótájukat. Meglepetésére arra lett figyelmes, hogy érti a madarak énekét. Nagyon csodálkozott, mivel mindig arra vágyott, milyen jó lenne tudni „madárul”.

Jó nekik repülhetnek, oda mehetnek ahova akarnak, nem úgy mint ő aki Apu–Anyu–Nami védőszárnyai alatt korlátozva van. Ők igazi szabadságot élveznek.

Az egyik rigó éppen megszólalt: – Figyelj! Tudod, hogy holnap nagy nap lesz, jó lenne felkészülni, mivel a Madarak királya értékeli a legjobb mutatványokat. Az, aki a legjobban szerepel különleges kitüntetésben részesül.

– Jó–jó – csicseregte a másik kis madár – de ebben mindenki szerepelhet, csak jó ötlete legyen.

Peti nemsokat értett az egészből, ezért elindult a réten hátha többet megtud a részletekből.

Baj csak az volt hogy nagyon egyedül érezte magát, felsóhajtott: ”Bárcsak itt lennél Franci! Igaz nem értem mit mondasz, de legalább társam lehetnél.

Legnagyobb meglepetésére nagy durrogással megjelent mellette kedvenc játéka a robot.

– Hogy kerültél ide? v kérdezte meglepetten a kisfiú .

– Hiányoztál – válaszolt Franci. Ezen aztán még jobban meglepődött Peti, hiszen eddig nem értette amit a barátja beszélt.

– Igazi barát vagy! Jó, hogy jöttél, képzeld el nagy verseny lesz ahol madarak lépnek fel. A Sas-király a madarak királya értékeli a teljesítményt. Lehet, hogy mi is készülhetnénk valamivel?

– Ugyan – nevetett a robot, bár nevetése kicsit gépiesre sikeredett.

Miközben sétáltak a jó levegőn igencsak megéhezett a kisfiú.

– De jó lenne, ha itt lenne Nami! Most nem nyafognék, hogy nem bírom megenni, ráadásul még szomjas is vagyok!

– Ez a legkisebb baj – mondta Franci. Ülj fel a hátamra, megyünk Robotországba. Ami azt illeti én is innék egy kis olajat! – Ezzel nagy léptekkel elindult.

Nemsokára elértek egy nagy táblához, amire kivolt írva: R O B O T O R S Z Á G – belépés csak robotoknak!

A kisfiú elkeseredett.

– Minek jöttünk ide, Franci – kérdezte – hiszen nem mehetek be! Én nem vagyok robot, embergyerek vagyok!

– Várj itt kint, mindjárt elintézem – szólt a robot.

Elővette a zsebéből a kártyáját, és az ajtónál álló örző-robotnak adta. Az Őr beledugta egy gépbe, ami igazolta hogy ő Franci illetve a 143–as számu robot. Mivel itt a számok helyettesítették a neveket.

Bement a kapun, ami mostmár simán beengedte.

Odakinnt ezalatt Peti megszédült az éhségtől, és ledölt a fűre.

A robotőr megszólalt:

– Em-ber – gye-rek a ka -pu -nál!, Em -ber -gye -rek – a ka -pu -nál!, Em-ber gye -rek a ka -pu -nál!

Mikor már harmadszorra mondta megjelent a Robotőrség. Felkapták a kisfiut, és magukkal vitték a Robotkirály elé. Peti nagyon félt, hiszen mit fognak vele csinálni? Esetleg veszélyesnek találhatják, és akkor megszólalt a király:

– Tegyétek le, nem látjátok, hogy erőtlen, Ti erősebbek vagytok, valamint lehet, hogy jó szándékú!

Beszéljünk Vele!

Peti szíve erősen vert, félt vajon mit szándékoznak csinálni? Már, már az éhségét is elfelejtette…

– Mit keresel Nálunk – kérdezte a nagy Robot? – Hogy találtál ide? Kik a társaid, és mi a célod?

Peti már válaszolni akart, amikor dir-dur nagy ismerős lépésekkel megjött Franci.

– Engedd, meg uralkodóm, hogy válaszoljak helyette,

– Ez a kis emberke a barátom, jó gyerek, kicsit szomorú, és magányos és egyedüli társa én vagyok.

Én hívtam ide, hogy megmutassam csodás birodalmunkat.

A nagy Robot először hallgatott. Gondolkodott láthatólag, majd egy idő után bólintott. Ez a beleegyezést jelentette. Majd odaszólt a robotszolgához:

– Adjatok látogatószámot Neki! Robotőrszemet is adok mellétek, hogy ne zaklassanak.

A kisfiú felsóhajtott. Amikor látta, hogy Franci kezében kalács, és innivaló van már a látásától is erőre kapott. Elköszöntek a nagy Robottól, és kisétáltak a kertbe. Leültek egy kidőlt fatörzsre, és Peti enni kezdett. Franci is meghúzta a kis olajkészletét tartalmazó fiolát.

– Köszönöm barátom, hiszen megmentetted az életemet! Éhes voltam, és az életem is veszélyben forgott.

– Ne félj Tőlük – mondta Franci – az embereknél jobbak a Robotok, csak bizalmatlanok, és nem ok nélkül. Bántani azonban senkit sem bántanak. Most pedig elindulunk, és körülnézünk, megmutatom Robotországot.

A kisfiú elkeseredett.

– Minek jöttünk ide Franci, nem mehetek be! Nem vagyok robot, én embergyerek vagyok!

– Várj itt kint! Mindjárt elintézem – szólt Franci. Elővette a zsebéből a kártyáját, és az ajtónál levő őrző-robotnak adta, aki beletette a kártyaellenőrző gépbe, az rögtön igazolta. Ő Franci a 143-as robot. Itt a számok helyettesítették a neveket. Bement a kapun ami most már kap.

A kisfiú sosem hitte volna, hogy ez is van a gépeknél. Leültek Peti gyorsan bekebelezte az ennivalót, és ivott rá. Ezektől új erőre kapott. Franci szintén ivott egy kis gépolajat.

– Köszönöm barátom! Megmentetted az életemet, hiszen éhes, és szomjas is voltam, valamint az életem is veszélyben forgott, ha nem jöttél volna időben.

– Ne félj, az embereknél jobbak a robotok, ők csak kissé bizalmatlanok, de nem bántanak senkit –mondta Franci.

– Most pedig körülnézünk a birodalomban.

Elindultak, tehát az ismeretlen Robotok földjén. A város szinte olyan volt mint egy űrbázis. Mindenütt fémből készült építmények – hatalmas oszlopos, vagy kőralakú, hosszú és széles alakzatban. A város utcáin sok-sok Robot dübörgött. Volt köztük nagyméretű, közepes és kicsi. Szinte hasonlóan az emberekhez. A nagy méretűek, férfiak a közepesek nők, és a kicsik robotgyerekek voltak. A robotférfiak az emberekhez hasonlóan a férfiaknak való munkákat végezték. A robotnők a robotházakat, lakásokat tartották rendben, és gondoskodtak a családról. A robotgyerekek iskolába jártak. Itt tanulták meg mindezt amit a robotoknak tudni kellett. Peti sajnálta a kis robotokat, mennyit kell tanulniuk, és ha rossz osztályzatot kapnak, gondolta, akkor biztos büntetésben lesznek.

– Ez nem így van – mondta Franci – itt nem osztályoznak a tanárok. Itt mindenkit érdekel, amit oktatnak, mivel tudásuk nélkül semmi sem működik.

– Ezek okosabbak az embernél – mondta a kisfiú. – Mindenki az embereknél a jegyek miatt fél, főleg hogy otthon nem örülnek a rossz osztályzatnak. Tulajdonképpen, milyen sok érdeke dolog van, amit érdemes volna megtanulni! Ezentúl odafigyelek – mondta Peti.

A kisrobotok délben hazacsattognak. Az iskolájuk előtt futószalag áll, amire ráállnak, és az szállítja oda ahova kell, illetve ahol lakik. A „ruhájukon” szám van, és az megegyezik a lakhelyük számával.

Ott leszállnak, és már várja a Robotmama a finom üzemanyaggal. Ebéd után játszanak, és este korán pihenősarokba vonulnak. Reggel újra indul a napi menet.

– Ilyen futószalag jó lenne otthon is – ábrándozott Peti. – Mennyivel kényelmesebb lenne, mindenkinek a családban.

Lassan sötétedett Peti elfáradt.

– Franci álmos vagyok, és kicsit éhes is, menjünk haza!

– Jó – mondta Franci. – Megvárjuk a következő szalagot.

Alighogy kimondta már ott is volt. Ráálltak, és a szalag a 143-as Robotháznál megállt. Ez volt Franci azonosítója. A kis robot bemutatta a többieknek barátját. Nagyon kedvesek voltak Petihez, és kínálgatták volna a legfinomabb gépolajjal.

– Éhes vagyok – sírt a kisfiú.

– Meg-old-juk – dübörögte Franci anyukája, szokásosan robotnyelven háromszor.

Robotországban volt egy nagy Robotszervíz, ez olyan volt mint az embereknél a kórház. Az elromlott, vagy meghibásodott robotokat itt javították meg. Az embereknek kis városféléjük volt, és itt élelmiszerbolt is volt. Innen hoztak Petinek vacsorát.

– Rossz szaga van – mondták a robotok Peti szalámis kenyerére. Hiába a gépolaj nekik jobb illatú volt.

Ezután a kisfiút beakarták állítani egy szabad sarokba pihenni. Sajnos azonban erre már felébredt Peti.

– Már nem vagy lázas kisfiam! – mondta örömmel az édesanyja, és megsimogatta a fejét.

– Siessünk – szólt a Papa – majd a Nami elindítja a suliba! Már éppen eleget hiányzott.

Ezúttal nem kellett sürgetni, mintha tanult volna a robotgyerekektől. Nami meglepődve látta, hogy gyorsan öltözik, örömmel jó étvággyal eszi a reggelijét, és visz uzsonnát is.

Csak azt nem látta, hogy Peti rákacsintott Francira, aki a polcon állt. Peti észrevette, vagy csak gondolta, hogy barátjának könnycsepp van a szemében. Mindent megértett.

 

Baja 2010.02.09

 

 

 

Reklámok

Vasi Ferenc Zoltán: A DERVIS

Üzbegisztán egy távoli ország, ahol jóformán semmi sincsen, csupán homoksivatag és hegyek.
Élt ott egy dervis, afféle vándortanító, akinek nem volt egyebe, csak egy göthös tevéje, azzal járt-kelt keletre-délre, s ha emberekkel találkozott, cserélt egy-s-mást. Mondott egy mesét, s azért kapott élelmet, árucikkeket, s egyebeket.
Egyszer én is meghallgattam, hogyan csinál a Jóisten esőt.
A sivatagban a zivatar aranyat ér. Úgy mondta, a Szűzanya könnye, a Szűzanya verejtéke.
Az emberek sokat szenvednek a forró szárazságtól, a dervis kóróhoz köti tevéjét és táncolni kezd, pörög-forog, énekel (kántál): zimme-há, zimmé-hé, uma-ma, há-hé, zimme-há, zimmé-hé, uma-uma,há-hé.
Ájulatig énekel – mire a Szűzanya, a sivatag Királynője felébred, letekint az emberekre, megsajdul a szíve, felhő fut át a homlokán, és zokogni kezd. Siratja elveszett Szentfiát, indul keresni, de a falvakban-városokban üres kirakatokat lát. Szeme könnyei végigcsordogálnak az üvegtáblákon, s átváltoznak arannyá-ezüstté, selyemmé-brokáttá, aztán abbamarad sírása, mély álomba szenderül.
Az embereknek lesz újra mindenük, a legszebb árujukból, a legfinomabb ételükből adnak a dervisnek, aki megköszöni, szépen elfogadja, tevéjét eloldja, s vándorol tovább, hogy az emberek ne lássák, hogy most egymaga sír, szíve tele csordultig bánattal, jósággal.
Távolabb aztán étkezés után Ő is elszenderül, álmában megrakott kirakatok képével.

Vasi Ferenc Zoltán: Béke Veletek!

Élt három testvér, az egyiket úgy hívták: Nemjó! -, a másikat Nagyonjó!-nak nevezték el szülei, és volt végül Nemtudom! -, a legfiatalabb.
Édesapjuk már nagyon beteg volt, hát ágyához rendelte őket, hogy ha ő már átköltözik a másvilágra, mindegyikre hagyjon valami örökséget. Összegyűltek, s kifaggatta mindőjüket az apjuk.
Először Nemjót!-t, hogy ha ráhagyná a házukat, ahol nevelkedtek, mit kezdene vele.
–    Édesapám, az nem lenne jó, mert nem tudnám fenntartani, összedőlne, és az nem lenne  jó.
–    Jól van, fiam, mire vágysz?
–    Az ezüst zsebórádra, apám.
–    Mire használnád?
–    Minden nap nézegetném, hogyan telik az idő, futnak körbe-körbe a mutatók.
–    Jól van, fiam, ha neked az kell, megkapod. Aztán vigyázz rá nagyon.
Utána Nagyonjó!-t kérte maga elé, ha ráhagyná a szülői házat, mire menne?
Nagyonjó! elgondolkodott, aztán azt válaszolta:
–    Az nagyon jó lenne, de nem tudnám fenntartani, s romokba dőlne.
–    És mire lenne szükséged?
Nagyonjó! hamar megfelelt apjának.
–    Az arany pecsétgyűrűnek örülnék!
–    Jól van, legyen úgy. És mire használnád?
–    Felhúznám az ujjamra, forgatnám, nézegetném, büszkélkedve, hogy a Te fiad vagyok.
–    Rendben – mondta az apja.
–    Köszönöm – mondta Nagyonjó!
Végül sorra került Nemtudom! Tőle is megkérdezte a beteg szülője:
–    Ha rád hagynám a házat, elfogadnád?
–    Ha Nemjó!-nak sem kellett és Nagyonjó!-nak sem, akkor én sem fogadhatom el, mert
összerogyna, s benne halnék – válaszolta Nemtudom!
–    S neked mi kéne akkor?
–    A réz távcsöved, amivel a madarakat nézegetted, az lenne Tőled az emlékem. Vizsgálgatnám, ki-merre tart, ki-mit csinál?
–    Jól van – mondta az apjuk. – És mi legyen akkor a házzal? Eladjátok, s abból éltek?
–     Ha áldásodat adnád rá, mi ezt tennénk.
Másnapra az apjuk meghalt. Nemjó! nézte az órát, Nagyonjó! felhúzta a pecsétgyűrűt,  Nemtudom! pedig a madarakat és az embereket leste. Eladták a házat, s jól éltek a pénzből. A szegényes viskót kicsinosította új tulajdonosa, vígan élt benne családjával. Nemjó!-nak gyakran elromlott az órája, fogyott a pénze. Nagyonjó!-nak elkopott a pecsétgyűrűje, de elfogyott a pénze. Nemtudom! gyakran használta a látcsövet, de elfogyott a pénze. Összegyűltek egy év után, apjuk halála napján.
–    Nemjó! hány óra van? – kérdezte Nagyonjó! – Nem tudom – felelte az.
–    Nagyonjó! mi lett a gyűrűddel – kérdezte Nemtudom!. – Elkopott.
–    Nemtudom! mit látsz a távcsővel? – kérdezte Nemjó!
–    Egy csinos házat látok, apánk házát – felelte Nemtudom!
Nemjó! azt mondta: – Örülök, mert nem dőlt romokba.
Nagyonjó! azt mondta: – Szerettem régen azt a házat.
Nemtudom! azt mondta: – A házban lakik egy család. Nekik nagyon jó, nekünk nem jó, s nem tudom, hogy mi lesz velünk -: mondták apjuk sírjánál állva, már egy év múltával.
–    Tartsatok össze – mondta volna apjuk akkor, de csak annyit hagyott rájuk – Béke Veletek!

Bősenbach Erzsébet: Kata tündérlány haja

Kata tündérlány nagyon büszke a hajára!
Eddig minden bajbajutottat meg tudott menteni vele.
Az izzadónak meglengette hosszú haját, máris hűvösebbnek érezte a levegőt.
A hidegtől reszketőt Kata betakarta vastag, meleg hajával.
A vízben fuldoklót hosszú hajfonatával mentette ki.
De volt már az ő haja felhő a tűző nap ellen, függöny az ablakon, sátortető, szénaboglya takarója, terítő az asztalon. Ha kontyba rakta, jó volt párnának, háttámlának.
Egyszer aztán belesett egy ablakon. Pont oda, ahol a kemoterápiát kapták a gyerekek.
Akkor Kata tündérlány odaadta minden haját, hogy újból kinőjön minden kisgyereknek.
Nem bánta meg!
Hiszen az izzadónak ott a hűvös szellő, a fázónak a takaró, a fuldoklónak a vízi mentő, a tűző nap ellen pedig a napernyő.
A szénaboglyát letakarják ponyvával, a sátornak meg van már teteje. Az asztalnak jó az asztalterítő. A kárpitos készít az asztalossal háttámlát a bútoroknak, a varrónők pedig megvarrják a sok szép párnát, amit jól kitömnek ezzel-azzal.
A beteg gyerekeknek csak Kata tündérhaja tudott segíteni, senki más!
Azóta nő ki mindig újból a hajuk.
Ezért olyan büszke Kata tündérlány a hajára!

Bősenbach Erzsébet: Zsolti

Zsoltink fess legényember. Vesztére nőgyógyász és sebész a barátja.
Hősünk tehát vígan élte mozgalmas legényéletét, szentül meggyőződve arról, melyik nemhez tartozik. Sőt! Áhítattal hódolt a hölgyeknek és a korsók emelgetésének is. Pont egy ilyen emelgetés közben közölte vele barátja a diagnózist:
–    Tyúksegg!
–    Mi?- ámult el Zsolti, hiszen ő Pilsenit kért két korsóval.
–    Bőrkinövés, tyúksegg, fököny, … ahogy akarod, úgy hívod, de a lényeg az, kérlek                               szépen, hogy ezt le kell égetni az ujjadról. Gyere be, amikor rendelek, sec-pec leégetem, nem nagy ügy!- fejezte be a hölgyi alsók szakértője.
Telt-múlt az idő és Zsolti addig győzködte magát, míg egyszer csak befordult arra a bizonyos folyosóra.
Nem vártak sokan, tán tízen. Leült közéjük elmélázva, ártatlanul. Szüntelenül csak a leégetésre gondolva, körül sem nézve.
Végre tizedszer is nyílt az ajtó!
Zsolti felállt, üveges szemekkel elindult a végzete felé: lesz, ami lesz. Talán túl éli, talán belehal.
–    De uram, hogy képzeli?- mordult rá az új asszisztens.
Aztán még kétszer így járt, mire felocsúdott. Rájött nemi hovatartozására. Látta a megdöbbent várakozó betegeket, akik – milyen érdekes, – mind hölgyek. Kikristályosodott agyában a színtiszta valóság: itt nem sebészeti, hanem nőgyógyászati rendelés folyik.
A rádöbbenés erejétől teljesen lesújtva motyogta maga elé:
–     Uram, Atyám! Én vagyok a kakukktojás a nőgyógyászaton!

Bősenbach Erzsébet: Tél

Összement a város!
A nagy köd és lomha felhőbarátai egy óriás radírral a távoli hegyeket, messzi házakat eltüntette. A törlés maszatja néz rám.
Fergeteges hóhullással megérkezett a TÉL!
Fényes lámpású ablakokkal néz szembe velem az emeletes, szürke ház. Köztünk kevés lett a légtér, – kitöltik a kavargó hópihék – minden közeli, apró, mint a meserajzok a gyerekek könyvében.
Nincs távolság, csak az „itt”.
Párával telik tüdőm, nyújtott nyelvemre hópihe száll. Tél íze van.
Este aztán kitágul a tér, ha eláll a hóesés! A város sárgás fényeit visszatükrözik az égen járó kóbor hófelhők, mesebeli színekkel, világossággal csalogat ki a teraszra a látvány.
Milyen más a nyári eső! Ott összeért az ég a földdel, a felhőfoszlányok csápjai leértek a házig, hegyig, tudtuk eső közeledik.
„Most” van, az „itt” van, a pára emléke van, csikorog a lépés.
Reggel a szürke, dermedt fagy enged a nap tűszúrásainak, és fénnyel cseppen le a jégcsap. Fény gömböcskék szóródnak, mint a gyöngyök, szaporítják lent a tócsát, benne rezgő kék ég.
Rövid, gyors váltás, dermed megint. Fagy keze madarak szárnya alatt matat, szorul a toll és az apró szív.
Kémény töve langyos, koromszagú, a füst keserű. Kályhából ásít fel a parázs a hamu alól, de reggelre csak emlék.
Erdőben, kérges hó vágja az őzlábat. Véres léptekkel etetőt keres. Ha talál, közel marad.
Szánon jó lehet. Kinek jut?
Várjuk a tavaszt.

Szoboszlai Beáta: A mindent látó kristály legendája

kisregény

„Sok-sok évvel ezelőtt még békés volt a föld. A természet egyensúlyban volt és nem történtek katasztrófák. Az emberek nyugodtan élhettek. Fel sem merült bennük a takarékoskodás, vagy a természet tiszteletének kérdése. Azt hitték, hogy a világ nem változhat, hogy minden olyan marad, mint amilyen akkor volt. Azt sem tudták, hogy életüket egy magasabb rendű teremtmény óvja. A körülöttük lévő világot és mindent, ami történt benne, oly természetesnek hitték. Ennek ellenére mégis voltak, akik hitték, hogy van valaki, aki vigyáz rájuk. Nem voltak sokan, de ők követték a hitüket és megismerték eme lény történetét. Felkutattak minden nyomot a létezésének bizonyítására, majd megalkottak egy szövetséget. Ebben a szövetségben továbbadták az összegyűjtött információkat és a lényről szóló krónikákat, folyamatosan bővítve ezeket újonnan szerzett ismereteikkel. Sajnos az évek múltán a történetük feledésbe merült. Minden, amiben hittek, legendává vált, s a legendájuk ködbe veszett.

A nevem Kira én is azok közé az egyszerű emberek közé tartoztam, akik mit sem tudtak az ősi legendákról. Csak éltem a magam kis elfuserált életét és néha eltöprengtem azon, hogy vajon miképp tudott, ilyen mélyre süllyedni az emberiség. Sokszor gondoltam rá, hogy milyen önző és önpusztító faj a miénk. Nehezen tudtam megérteni, hogy egyes emberek miért nem látják, úgy a világot, mint én. Miért nem látják be, hogy azzal amit tesznek, vagy éppen nem tesznek, a környezetet károsítják. Számomra annyira egyértelműek voltak ezek a dolgok. Nem értettem mások miért nem fogják fel. Persze én sem voltam mindig tökéletes. Gyermekként eldobtam a szemetet az utcán, sokáig nem is szelektáltam, de miután megértettem, hogy ezek az apró dolgok mennyire fontosak a környezetnek, megpróbáltam változtatni ezen. Megtanultam hogyan éljem a mindennapjaimat úgy, hogy közben kíméljem a természetet. Sajnos a kisebb létszámú körbe tartoztam ezzel. Az emberek nagy része nem volt ilyen gondoskodó a környezetéhez és sajnos ők voltak többségben. Hiába volt rengetek környezetvédelmi tüntetés az utcákon, az emberek csak legyintettek és azt mondták, eddig sem volt baj. Sokan azzal a kifogással éltek, hogy azért nem szelektálják a szemetüket, mert ebből az állam húz hasznot és ők nem akarják az ők zsebét tömni. Nem tudták és nem is akarták megérteni, hogy ez az egész nem a pénzről szól. Sokan azzal érveltek a környezetvédelem ellen, hogy ők már úgy sem érik meg, hogy szebb legyen a világ, na de könyörgöm, hiszen nem is nekik kell. Az utódainknak kell megóvnunk a földet, hogy legyen egy hely, ahol élhetnek majd. Legyen egy sokáig virágzó bolygó, amire büszkén mondhatjuk, hogy mi óvtuk meg nekik. Nekem ez ugyanolyan fontos, mint a saját életem. Sőt talán fontosabb is. Talán nem lennénk ebben a helyzetben, ha az őseink is gondoltak volna erre és vigyáztak volna a környezetükre. Csakhogy nem így történt. Önpusztító életmódjukkal, egyre jobban felélték a földünk természeti kincseit és egyre több kárt okoztak a természetben. A föld viszont, ezt nem hagyta annyiban, elkezdte megbosszulni önmagát! Nemsokára szinte nem telt el nap anélkül, hogy a tévében ne mutattak volna valamilyen természeti katasztrófáról szóló hírt, borzalmas áradásokról, rettenetes földrengésekről, pusztító cunamikról. Könnybe lábadt szemekkel néztem ilyenkor a tévét. Sajnáltam az embereket, átéreztem a fájdalmaikat és rettegtem, mert féltem, hogy velem is megeshet. Féltettem a családomat, a barátaimat, a környezetemet, amiben éltem. Féltettem az egész világot, hiszen annyi csodálatos hely volt rajta. Álomszép tájak, csodálatos állatok, érdekes emberek. A gondolata is fájt, hogy minden, amit ismerek, és amiről hallottam ebben a csodás világban, valaha elveszhet. Sajnos ez a félelmem lassan beigazolódott. Ezek a rémisztő hírek egyre gyakoribbak lettek és egyre súlyosabb pusztításokról szóltak. Az emberek és a világ kora hanyatlani kezdett. Néhány év alatt a föld nagy része már romokban hevert. A szigetek lakatlanná váltak az egyre gyakoribb és nagyobb szökőárak miatt, aki tehette a kontinensek közepébe húzódott, távol a tengerektől, óceánoktól. Bár ott sem volt éppen biztonságos az élet. Ahol nem a víz pusztított, ott földrengések és kitörő vulkánok tomboltak. Az emberiség lassan tette tönkre a földet, de a föld bosszúja gyors volt. Úgy csapott le, akár a villám. Ahol egyik nap még virágos rét pompázott, ott már más napra kettérepedt a föld, maga alá temetve minden színes növényt. Nemsokára csupán néhány biztonságos zóna maradt a földön. Sokan ezekre a helyekre menekültek, viszont a biztonságos városok befogadó képessége véges volt. A menekültek túl nagy számban érkeztek. Amikor a szállodák és panziók mind megteltek már csak tornatermekben és sportcsarnokokban tudták elhelyezni az embereket. A parkokban is menekült táborokat hoztak létre, de így sem volt elegendő hely. A kis helyre zárt emberek idegesek, feszültek voltak. Minden naposak lettek a konfliktusok, verekedések. Az emberek nem tudtak egymás mellett megélni, ilyen körülmények között sem. A városokban felborult a rend, egyre inkább kitört a pánik. Ekkor a katonaság kénytelen volt a kezébe venni az irányítást. A menekültek nagy részét a városon kívülre telepítették és kordonokat húztak a városok köré. Nem engedtek be több embert, hogy megtartsák a rendet. Csak az mehetett át, aki lakhatási engedéllyel rendelkezett. Ilyen papírt a város lakói kaptak és azok, akiknek még jutott hely a kordonon belül. Pénzért is árultak ilyen engedélyeket. Az alvilági figurák milliókat kerestek, ebben a kiszolgáltatott helyzetben is. Bár a szállás, amit cserébe kínáltak egy patkánylyuknak felelt meg, mégis egyesek az utolsó értékeiket is odaadták érte. Sosem értettem, hogy mit számít ezeknek a bűnözőknek a pénz, hiszen itt már az élet az igazi érték, nem a vagyon. Mégis sokan voltak, akiknek ilyenkor is többet ért a gazdagság. Sokat ugyan nem értek vele, a természet haragja így is, úgy is utolérte őket. A káosz világában az élet az egyetlen érték, ha ezt mindenki belátná, több embert menthetnénk meg. A katonaság a városon kívül sorra építette a menekült táborokat és minden erejükkel segítették az odaérkezőket. Önkénteseket toboroztak maguk mellé, akik segítettek a menekültek ellátásában. Sajnos a segítség sokaknak nem volt elég, volt, aki mindenáron a városon belülre akart jutni. Ők gyakran szítottak zavargásokat a táborokban, még nehezebbé téve a katonák és önkéntesek munkáját. Sajnos nem hagytak más választást. A katonák kénytelenek voltak fenyítéseket alkalmazni. Aki zavargásaival megzavarta a táborok nyugalmát és rendjét, azt egy napra kalodába zárták a tábor közepén. Régi módi módszer volt, de hatásosabb bármi másnál. Az, aki eltöltött így egy teljes napot, már biztosan nem vágyott többre. Nem tudták, hogy a nehéz helyzetük ellenére szerencsések voltak, ellentétben azokkal, akik nem részesülhetek a segítségből. Más helyeken az emberek kétségbeesve várták a holnapokat. Sokan ugyanis nem hagyták el a veszélyes területeket. Volt, akinek egyszerűen nem volt lehetősége a menekülésre és olyanok is akadtak, akik otthonuk iránti szeretetük miatt, inkább alkalmazkodni próbáltak az egyre zordabb körülményekhez. Ők még bíztak abban, hogy ez az egész elmúlik majd egyszer és minden visszatér a régi kerékvágásba. Ennek ellenére, mindannyian tudtuk, hogy erre csekély az esély és egy napon a biztonságos zónákat is eléri majd a természet súlyos csapása. Ezért már csak siránkozni tudtunk, amiért nem vigyáztunk jobban a bolygóra. A tudósok és kutatók viszont nem adták fel a harcot és fáradtságot nem ismerve keresték a megoldást. Ebben a végső helyzetben ismerték csak el a nagyhatalmak is, hogy össze kell fogniuk a túlélés érdekében. Feledve a múltbéli háborúkat és egymás kizsigerelését, végre együtt dolgoztak egy közös célért. Korábban is így kellett volna, akkor oly sok katasztrófától kímélhették volna meg a világunkat, de az emberi faj sajnos ilyen. Csak az utolsó percben használja az eszét és látja be miként kellett volna éljen. Akkor viszont esdekelve könyörög újabb esélyért. A körülmények hatására létrehozták az Egyesült Bolygó Szövetségét, amit mindenki EBS-ként emlegetett. A világ legjobb tudósait hozták össze, hogy megtalálják a túlélés kulcsát. Több száz tagja a nap huszonnégy órájában vitatkozott az elméleteiken, míg a többiek a terepet járva keresték a saját elméletüknek igazát. A feltárások és kutatások sokáig nem hoztak eredményt. Ráadásul a tudósok utazásait is egyre nehezebb volt biztosítani, ahogyan a körülmények egyre zordabbá változtak. Mégis nemsokára egy ős régi legenda híre kapott szárnyra. A tudósok és kutatók sokáig csak vitáztak a hitelességén. Az egyik geológus, egy több ezer éves templom romjaira bukkant, ami egy földcsuszamlás következtében szabadult ki, egy szunnyadó vulkán alól. Épp a hegyen végzett méréseket, amikor hirtelen hatalmas robajjal megindult alatta a föld. Csak a szerencsének köszönhette, hogy nem temette maga alá a sárlavina. Még nagyobb szerencse érte, ahogyan a homokból felemelkedve egy ősrégi templom tárult a szeme elé. Minden lelet fontos volt, hiszen nem lehetett tudni, miben fog rejleni a megoldás a világ megmentésére. Értesítette a szövetséget és nemsokára egy kutatócsoport érkezett a templom feltárására. A Földanya temploma volt. Az egyetlen a világon, sehol máshol nem bukkantak még hasonló leletre. A kőfalakba vésett képek elmesélték a bolygó és a Földanya születését. Ekkor találták meg az Ősanya könyvét is. Egy öreg bőrdarabba varrt régi papírhalmazt, amibe különféle történeteket írtak le. Olyan volt, mint egy évezredeken át vezetett napló. Később kiderült, hogy valóban az lehetett. A papok, akik a templomban éltek évezredeken át tovább adták a könyvet és történeteket írtak bele a Föld anyáról. Mesének tűnt csupán, de végigolvasva megmagyarázta a világ pusztulását. Az írások szerint, miután Isten megteremtette a földet és az embert tudta, hogy kell valaki, aki titokban vigyáz rájuk. Tudta, hogy az ember nem lesz elég bölcs ahhoz, hogy megóvja a környezetét. Azt is tudta, hogy a természetet hatalmas erővel ruházta fel és kell valaki, aki kordában tudja tartani azt. Kiválasztotta hát a legbölcsebb angyalát és rábízta ezt a nemes feladatot. Az angyal, akit Frejának nevezett, boldogan eleget tett Isten kérésének és leköltözött a föld közepébe. A föld magját körülvevő barlang lett az otthona, a kristálybarlang. Telis- tele volt ragyogó, szebbnél szebb kristályokkal és drágakövekkel. A föld magjából, viszont olyan különös sugárzás áradt, ami teljesen átjárta az angyal testét, hozzászokott és hiányába már biztosan belehalt volna, ezért többé sosem hagyhatta el a barlangot. Volt egy mágikus kristálya, amit maga az Isten áldott meg mindent látó tudásával. Freja ezen keresztül figyelte a földet és Istentől kapott hatalmával irányította a természet erőit. Ahol cunami készült, ott lenyugtatta a vizet, ahol földrengés készült, ott megállította a földet. Isten volt az egyetlen, akivel beszélni tudott, és ha ő arra kérte, hogy büntesse meg az embereket, akkor engedett kitörni egy vulkánt, vagy kiönteni egy folyót. Így ment ez évezredeken át. A papok minden természeti kitörést publikáltak és feljegyezték a következményeket, előzményeket. Magyarázatokat adva ezzel, minden valaha történt katasztrófára. Isten jobb kezeként tisztelték Freját és imádkoztak hozzá. A templomot pedig egy barlang szája elé építették fel, ami azon a hegyen volt, amiről úgy tartották, hogy a gyomrán át a föld közepébe juthatnak. Hiába volt a hegy egy szunnyadó vulkán, a papok nem féltek, bíztak benne és szentül hitték, hogy a Földanya nem engedi kitörni azt. Így is volt. A vulkán csendes maradt. Egészen addig, míg egy idegen be nem jutott a kristálybarlangba. Az utolsó történet a könyvben félelemmel volt teli. Valaki, egy sírrabló tolvaj, ki akarta fosztani a templomot. Megtalálta a barlangot mögötte és kincsek után kajtatva nekivágott a sötét útnak. Lejutott egészen a Földanya barlangjába és ott meglátta az alvó Freját. Telerakta a táskáját az ott talált drágakövekkel és észrevette a mindent látó kristályt is. Amikor belenézett látta a föld minden természeti kincsét. Látta a működő vulkánokat, a földkéreg mozgását és azt is, hol van arany és gyémánt a föld alatt. Látta, hogy hol rejt olajat a föld és látta minden kincsét annak. Tudta, hogy ezzel a tudással a világ leggazdagabb embere lehet. Megragadta a kristályt és menekülni kezdett kifelé a barlangból. Freja csak keveset aludt, de mire felébredt a tolvajnak és a kristálynak nyoma veszett. Isten a tolvaj tette miatt, nagyon megharagudott az emberekre, sőt, még Frejára is, amiért nem vette észre a tolvajt, mert aludt. Pedig néha még az angyaloknak is kell aludniuk, főként, ha ilyen hatalmas feladat nyomja a vállukat. Isten megfogadta, hogy többé sosem mutatkozik előttük. Egy ember bűne az egész emberiségre kihatott. Meghagyta a Földanyának, hogy menjen a templomba és bízza a keresést a papokra, mert az ember bűnét csak az ember hozhatja helyre. Freja így tett. Elment a papokhoz és hatalmas küldetést bízott rájuk. Elmondta, hogy amíg a kristály vissza nem kerül a tulajdonába a földön földrengések, vulkánkitörések, cunamik, áradások, földcsuszamlások és más természeti katasztrófák fognak pusztítani, amik egyre súlyosabbak lesznek. A kristály nélkül nem látja, hol készül lecsapni a természet és nem is fogja tudni megállítani azt. Mielőtt teljesen elgyengült volna a sugárzás hiánya miatt, visszaindult a barlangjába. A papok azonnal útnak indították néhány testvérüket. Nem sokkal ezután a vulkán kitört. A papok bennrekedtek az erős kőfalak közt. Belepte őket a forró láva, majd megszilárdulva örök rabságba zárta kicsiny rendjüket. Nem tudták, hogy a kiválasztottak, akiket a kristály keresésére indítottak el, túlélték-e vagy meghaltak. Abban sem voltak biztosak, hogy a Földanya vissza jutott-e a barlangjába, vagy meghalt útközben valahol a hegy gyomrában. Napokat töltöttek el reménykedve és rettegve. Ez idő alatt is igyekeztek mindent leírni az utókor számára. A föld sorsa miatt aggódtak az utolsó perceikben is. Bíztak benne, hogy egy nap a kristály visszakerül a helyére és a történeteik nem merülnek a feledés homályába. Néhány napig tudtak csak életben maradni, a levegőjük lassan elfogyott. Félelmetes lehet így meghalni. Főleg, ha belegondolok, hogy talán én is így végzem majd. Na, de térjünk vissza a tudósokhoz. Alaposan átértelmezték a talált írásokat és hosszas tanakodás után megállapították, hogy van igazságalapjuk. A természeti katasztrófáról szóló történeteket összevetették az archívumban tárolt adatokkal és jelentésekkel. Sok hasonlóságra bukkantak és mivel nem volt más lehetőségük kénytelenek voltak hinni Freja létezésében. Megvolt a templom és a vulkán. Sejtették hol keressék az utat a föld közepébe. El is kezdték meg szervezni az expedíciót, viszont a neheze még hátravolt, hiszen halvány lila fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan kezdjenek bele a kristály felkutatásába. Annyit sejtettek csupán, hogy egy ősidők óta gazdagságban élő családot kell keresniük, mert biztosra vették, hogy ekkora kincset a hajdani tolvaj nem adhatott ki a kezéből. Ezért először sorra vették a világ leggazdagabb embereit. Hónapokba telt, mire elkészültek a listával. Ráadásul az is hiányos volt, mert nem volt mindenkiről feljegyzésük az adatbázisukban. Rengeteg irat pedig el is veszett a katasztrófák alatt. Külön csoportokat hoztak létre a kristály keresésére. Átvizsgálták a gyanúsítottak családfáját és vagyonuk eredetét, már amennyire lehetőségük nyílt rá. Ennek persze senki nem örült és sokan nem működtek együtt, vagy meghaltak és a birtokukat már elmosta a víz, vagy a föld. A tudósokból álló csapat jelenléte és a világ megmentéséről szóló történet sok embert hidegen hagyott. Szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult. Ekkor kénytelenek voltak a katonaság segítségét kérni. Fegyveres kísérettel kellett berontaniuk néhány házba, mert a tulajok be sem engedték őket. Házkutatásokat tartottak. A felsőbb tízezer nagy része ilyenkor is a családi vagyonát féltette. Ám mégis akadt köztük olyan, aki szívesen együttműködött és remélte, hogy a családjának nem ilyen aljas úton lett a vagyona. Sok embernél csupán arra sikerült rájönniük, hogy az egyik ősük rengeteg pénzt fizetett azért, hogy valaki elárulja neki, hol találhat olajat a sivatag közepén, vagy hol kell ásnia, hogy gyémántra leljen. Csakhogy annak az embernek a kiléte, aki ezeket az információkat árulta mindig rejtve maradt. Nehéz volt olyan embert keresni, aki évszázadok óta halott. Még nehezebb volt kideríteni, hogy ki örökölte utána a kristályt. Éveken át tartott a keresés. A természet erői egyre jobban tomboltak. Megbosszult minden rosszat, amit az ember valaha elkövetett ellene. Amikor már a kutatók is kezdték feladni a reményt, hogy valaha is ráakadnak a kristály nyomára, váratlanul egy férfi jelent meg az EBS központjában. A kezében egy ócska faládát tartott. A családi birtokát egy földrengés rázta fel. A föld kettérepedt, magán temetőjükben kifordultak a sírok, így talált rá erre a ládára, amit az egyik őse holtában is szorítva tartott. Elvette a csontváztól és belenézett. A kíváncsiság hajtotta. Amikor meglátta a kristályt benne, tudta, hogy ez az, amit az EBS emberei évek óta kerestek. Nála is jártak, de nem találtak a kristály birtoklására utaló nyomot. A fiú ősapja inkább a sírba vitte magával, minthogy továbbadta volna, ügyesen eltüntetve minden nyomot maga mögött. A tudósoknak a szava is elállt, amikor belenéztek a ládába. Már nem is gondolták, hogy valaha megtalálják. Talán a sors fintora volt, hogy annyi keresés után magától került elő. Szerencsére a kutatás alatti években sem tétlenkedtek. Előrelátóan előkészítettek mindent, amire akkor lesz szükségük, ha megtalálják a kristályt. Az expedícióra már minden készen állt. A járművek és a felszerelés a hangárban várakoztak. Azt is megbeszélték, kik és hogyan fognak lemenni a hegy gyomrába. Sőt, előre küldtek egy barlangász csapatot is, hogy biztosítsák a lefelé vezető utat, ameddig csak lehet. Már csak a csapatot kellett összehívniuk. Itt kerültem én a képbe. Csupán egy asszisztens voltam az EBS-nél. Annak a geológusnak az asszisztense, aki rábukkant a Földanya templomának romjaira. Ő nem csupán tagja lett a csapatnak, hanem ő volt a mentőakció vezetője is. Emlékszem épp hazafelé indultam, vállamon a táskámmal, amikor Tom, a geológus, akinek dolgoztam, hirtelen megragadta a karom és a kezembe nyomott egy öreg ládikát, majd így szólt: „- Megvan a kristály, az expedíció indul. Megtennéd, hogy elhozod a hangárig?” A szavam is elakadt a meglepetéstől, hiszen eddig minden percben mellette voltam és pont a legfontosabbról maradtam le majdnem. Szerencsére Tom nem hagyott ki belőle. A bejáratnál álltunk, a porta előtt. Megvártuk a többieket. Körülöttünk mindenki izgatottan rohangált. A kristály meglétének a híre hamar körbe terjedt és lázba hozta az embereket. A többiek nem késlekedtek sokat, hiszen villámgyorsan összehívták őket. Amint az expedíció tagjai mind megérkeztek, azonnal a hangárba indultunk a járművekhez. A csapattagok elkezdtek beszállni. Épp sok sikert akartam kívánni és a főnököm kezébe átadni a kristályt rejtő ládát, amikor a hangár előtt hirtelen remegni kezdett a föld. Tudtuk, hogy egyszer ezt a zónát is utoléri a természet haragja, de most mégis elég váratlanul ért minket. Szinte perceken át rezgett a talaj, aztán hirtelen, pillanatok alatt egy hatalmas repedés szántotta végig a várost, hatalmas porfelhőt hagyva maga után. A házak kártyavárként dőltek a keletkező gödörbe, emberek estek bele. Hátborzongató látvány volt. Az autók egy része a szakadékba zuhant, én pedig csak dermedten álltam és néztem, ahogyan közelít felém a repedés. Ekkor Tom elkiáltotta magát:”- Gyerünk beszállás!- majd meg ragadta a kezem és engem is berántott az egyik autóba. Amint beültem szorosan magamhoz öleltem a kristályt. Rettegtem, hogy pont én fogom elveszíteni. Tom a volánhoz ült és teljes gázzal száguldani kezdett a repedés elől. Nem sok híja volt, hogy a mi autónk is a szakadékba csússzon. Az életem Tom lélekjelenlétének volt köszönhető. Az expedícióra felkészített öt autó közül csak három maradt. Isten tudja mi lett akkor a többiekkel, bár szívem mélyén tudtam, hogy nem élték túl és elnyelte őket a hatalmas repedés. Amikor hátranéztem csak a porfelhőt láttam magunk mögött és iszonyatos robaj hangja hallatszott. Nem tartott sokáig, de hatalmas pusztítást végzett. Csak remélni tudtam, hogy a családomnak és a barátaimnak nem esett baja és lesz hová haza jönnöm. A húsz fős csapatból csak tizenketten indultak el, plusz egy fő, aki csak véletlenül vált taggá. Én! Tom felajánlotta, hogy kitesz valahol, mert könnyen lehet, hogy ez egy öngyilkos küldetés lesz, amire nekik volt idejük felkészülni, de nekem nem. Nincs garancia a sikerére és arra sem hogy, ha megtalálják a föld közepébe vezető utat, ki is tudnak jönni majd onnan. Tom nem várta el tőlem, hogy vele tartsak, de mindennek ellenére én úgy döntöttem, maradok. Úgy éreztem, hogy a sors akarata, hogy így legyen. Három nap volt az út, de közel sem volt könnyű odajutnunk. Sok helyen az út beszakadt, vagy egy kiáradt folyó lepte el. Sokat kellett kerülnünk. Mire a vulkánhoz értünk még egy autót elvesztettünk, benne négy nagyszerű emberrel. Át kellett kelnünk egy hídon, ami egy hatalmas szakadék fölött vezetett át, két óriási hegyvonulat között. Látszott rajta, hogy a földrengés megviselte, de nem volt más út. Nekivágtunk. Hallani lehetett a vaspillérek ropogását, miközben áthajtottunk rajta. Nem bírt már el minket is. Az elől haladó két autó éppen csak átért, az utolsó viszont a mélybe zuhant, a darabokra hulló híddal együtt. Megálltunk, hátha tudunk még segíteni rajtuk, de amint a szakadék széléhez értünk az autó felrobbant a mélyben. Tudtuk, hogy ezt már nem élhették túl. Érezni lehetett a tűz melegét is az arcunkon, hiába volt oly messze. „Isten óvja a lelketek”- súgta Tom a szélbe! Mindannyian leszegett fejjel jeleztük egyetértésünket, majd tovább indultunk. Mindenki szomorúan hallgatott, kételyek és kérdések ezrei jártak a fejünkben. Az enyémben főleg. Nemsokára elértük a hegyet. A vulkán nem volt épp biztató látvány, úgy festett, mint aki kitörni készül. A barlangász csapat már várt minket, örültek a kristálynak, de a hegyről nem volt épp jó hírük. Nem tudták végig biztosítani az utat a barlangban. Ráadásul a vulkán is egyre mérgesebbnek látszik. Tom nem vesztegette az időt, gyorsan egyeztette a már korábban kitervelt akciót a többiekkel, majd kérdően nézett rám. Elég zavarban éreztem magam. A tekintete olyan volt, mintha azt mondaná:- na, veled meg mit kezdjek, ha már ide csöppentél? Majd a kezemben lévő ládára nézett, amit még mindig, annyira szorítottam és így szólt: „Látom, jó helyen van nálad! Velem jössz és te fogod hozni, tedd a táskádba. Remélem, tudod mennyire fontos vigyáznod rá!”Naná, hogy tudtam, mintha nem fogtam volna már így is elég görcsösen. Ezután elővett egy táskát a csomagtartóból. Ez volt a tartalék felszerelés, mintha érezte volna, hogy kelleni fog. Bár az is igaz, hogy mindig óvatos volt. Abban hitt, hogy inkább legyen és ne kelljen, minthogy kelljen és ne legyen. Életmentő gondolkodás olykor. Azt mondta nem lesz semmi baj, csak tegyem azt, amit mond és maradjak mindig mögötte. A táskámat, amibe a kristályt teszem pedig akasszam a nyakamba és nagyon vigyázzak rá. Így is tettem. Kivettem a kristályt a ládából és a táskámba tettem, majd keresztbe akasztottam a vállamon, nehogy lecsússzon. Ezután felvettem a felszereléses táskát a hátamra. Hárman fent maradtak a templomnál, afféle biztosítéknak. Rádióval tartottuk a kapcsolatot velük. A többiekkel együtt elindultunk a templomba. A templom külseje teljesen meg volt kövesedve. A belsejében pedig rengeteg hamu volt, a levegő áporodott. Tovább mentünk. Tom egy terembe vezetett minket. Itt találtak a régi könyvre. A terem tele volt a hajdanán ott élő papok csontvázaival. A hideg futkosott a hátamon, ahogy végignéztem rajtuk. A terem végében volt egy szobor egy fiatal nőről. Mögötte pedig ott tátongott a hegy gyomrába vezető barlang bejárata. A barlangban félhomály volt, a falra erősített lámpák pislogtak néha. Minden olyan nyirkos volt, de az út biztosítva volt. Néhol fagerendákkal támasztották ki a falakat, hogy be ne omoljanak, a földrengések miatt szükség is volt rá. Néhány helyen még ott hevert egy-két szerszámos láda is. Óráknak tűnt az út lefelé, míg elértük azt a pontot, ahonnan tovább a barlangászok sem mentek korábban. Nekünk viszont mennünk kellett. Mindannyiunknak fel kellett venni a barlangász sisakot, hiszen innentől már nem voltak lámpák és az út is ismeretlen volt. Tovább mentünk. A járatok egyre szűkebbek voltak, sok helyen alig fértünk át. Le kellett vennünk a táskákat és átgyömöszölni a réseken, majd bújni utána. Gyakran megremegtek a falak körülöttünk, olyankor azt hittem vége mindennek, de Tom mindig megnyugtatott. Sosem éreztem még hasonló félelmet, mint ott a szűk járatokban. Akaratlanul is mindig a horror filmek jutottak eszembe. Már-már attól féltem néha, hogy hirtelen egy barlang mélyén élő, eddig sosem, látott szörnyeteg ugrik elénk. Akkor meg is fogadtam, hogy ha egyszer kijutok innen, soha többé nem nézek ilyen filmeket. Feltéve, ha lesznek még filmek, vagy bármi, amin nézni lehet őket. A többiek tartották bennem a lelket. Furcsa, de tudtam, hogy amíg Tom mellett vagyok, addig nem eshet bajom. Akárhányszor rám nézett, mindig kellemes érzés töltött el. Olyankor nem féltem. Nem tudom mennyi ideig haladtunk előre, ezekben a szoros vájatokban, de biztosan órákig tartott. Szinte megszédültünk a hirtelen elénk táruló hatalmas tértől, amikor végre átjutottunk rajtuk. Körbe néztünk, egy nagy csarnokba jutottunk, ahol egy föld alatti tó volt. A barlang fala cseppkövekkel volt teli, amik különféle formákban díszelegtek. Fölötte kicsi, foszforeszkáló rovarféleségek repkedtek. Gyönyörű, de mégis hátborzongató látvány volt. Főként, hogy a sziklafalon is volt belőlük. Attól féltem, hogy bánthatnak. Tamara elkapott egyet és megnézte. Ő biológus volt. Többek közt, azért is csatlakozott a csapathoz, mert a földalatti élőlények, egyik híres szakértője. Sok fajt ő fedezett fel és ismertetett meg a világgal. Nemsokára eloszlatta a félelmeimet. A rovart a szitakötőhöz hasonlította, amelyik alkalmazkodott a sötét, barlangi élethez. Ilyesmit még ő sem látott, de volt egy elképzelése, mégpedig arról, hogy vízben élő egysejtűekkel, férgekkel, vagy hasonlókkal táplálkoznak, ezért van itt ennyi belőlük. Kicsit megnyugodtam, mert ez, azt jelenti, hogy minket nem fognak megtámadni. Viszont a férgekre gondolva, reménykedtem benne, hogy nem kell a vízbe mennem. Miután megcsodáltuk, ezeket a különös lényeket szétnéztünk a csarnokban, keresve a tovább vezető utat. Az egyetlen rés a sziklában az volt, ahonnan kibújtunk. Nem volt tovább. Én kissé lecsüggedve egy cseppkőre ültem, mire az egyik geológus, azonnal rám förmedt. „ Megőrültél? Évmilliókba telik mire egy ilyen cseppkő kialakul, de pillanatok alatt eltörhet. Főleg, ha rá ülsz!”Gyorsan fel is pattantam és inkább a földet választottam. Hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy ezek a kövek milyen sérülékenyek, hiszen tudtam. Tom a tó szélén állt és a kristálytiszta, sötétkék vizet figyelte. A többiek köré álltak és valamiről tanakodni kezdtek. Elég furán éreztem magam, persze megértem, hogy engem nem hívtak oda, hiszen sem geológus, sem biológus, sem más szakértő nem vagyok. Csupán egy asszisztens. Mégis kicsit kellemetlenül, kívülállónak éreztem magam. Viszont hirtelen belém villant egy felismerés. Nem maradhatok ki semmiből, ha már itt vagyok. Figyelnem kell és tanulnom tőlük, ha segíteni akarok, márpedig segítenem kell, mert nem lehetek kolonc a nyakukon, azzal a világ sorsát is veszélyeztetném. Így hát odamentem és figyeltem. Víz alatti járatokról beszéltek. Tamara vállalta, hogy lemerül és megnézi igaz-e a sejtésük, miszerint a víz alatt rejlik az újabb járat. Gyakran volt már része hasonló merülésekben. Elővett a táskájából egy búvár ruhát és belebújt, majd a derekára egy kötelet erősítettek. Nem pazarolta az időt, azonnal beugrott a vízbe. Tom lassan engedte a kötelet, ahogyan Tamara egyre mélyebbre úszott. Izgalmamban a körmömet rágtam. Ki tudja, mi lehet a víz alatt? Pont ő mesélt néhány perce a vízben élő férgekről, erre olyan nyugodtsággal ugrik bele, mintha mindig is itt úszkált volna. A kötél néha megfeszült, majd újra mozogni kezdett. Idegfeszítő volt a várakozás, azokban a percekben. Csak a kötelet figyeltük mindannyian. Tom nyugtatott minket:”- Semmi baj nem lesz, ne izguljatok.” Fogalmam sincs honnan volt benne ennyi pozitív energia, de használt. Valahogy akármit is mondott, mindig elhittem neki. A kötél hirtelen újra megállt. Nem mozgott semerre. Tom óvatosan meghúzta, de a kötél könnyedén mozdult meg. Túl könnyen. Tom ekkor megijedt és hevesen húzni kezdte kifelé, de Simon, aki Tamara munkatársa volt megragadta a kezét.”- Ne húzd ki”- mondta. Tom értetlenül nézett rá, de Simon megnyugtatta. „- Gyakran csinálja ezt. Biztosító kötéllel leúszik, aztán kioldja magát, mert úgy látja, a kötél akadályozná. Hagyd ott a kötelet, meg fogja ragadni újra.” Tom aggódott, de úgy tett, ahogy a barlangász férfi kérte. Vártunk. Idegőrlő várakozás volt újra. Mindannyian a kötelet néztük. Hosszú percek teltek el így, mire a kötél végre megmozdult. „- Most húzzuk”- kiáltotta Simon és megragadta a kötelet, majd húzni kezdte. Tom segített neki. Látszott, hogy a kötél végén most van valaki, legalábbis reméltem, hogy nem valami. Aztán megláttam Tamarát a vízben. Odasiettem és segítettem kihúzni. Zilálva kapkodott levegő után, de mosolygott. „- Megvan az út”- mondta boldogan. A víz alatt egy hosszú keskeny járat volt, ami átvezetett a falak alatt. A másik oldalán pedig egy ugyanilyen hatalmas terembe vezetett, ahonnan Tamara elmondása szerint többfelé voltak járatok. Tom pakolászni kezdett. Elővett egy gumi zsákot, a táskájából, majd elővette a búvárruhát és a zsákot a táskára húzta. Csak néztem mit csinál, majd felém nézett és a táskámra mutatott. „- Neked is van, öltözz”- mondta. Kinyitottam a táskámat és matatni kezdtem benne. Ott volt a sárga gumi zsák és a búvár ruha. Gyorsan felvettem, majd a táskámat, a felszerelések közé dugtam és ráhúztam a zsákot. Tom ekkor rám nézett és nevetve megkérdezte, hogy úsztam e már táskával. Én csak zavartam mosolyogtam, de ő legyintve folytatta „- majd most megtanulsz”. Ezután kijelentette, hogy Tamara megy elől, utána Simon, majd én, utánam ő és a végén Albert és Gregor. Albert szintén geológus, Gregor pedig geofizikus. Gregor elég csendes fickó, ha meg is szólalt csak úgy mormogott, mint egy medve. Talán az orosz akcentusa miatt, de lehet, hogy amúgy is ilyen. Elég borzalmas élmény volt átúszni a víz alatti járaton. Persze volt valami különös szépsége, amíg bírtam szusszal és férgeket sem láttam sehol. Szerencsére a járat nem volt túl szűk és kényelmesen átúsztunk a táskákkal együtt, de ennek ellenére igazán halál közeli élménynek tűnt. Hosszú volt és sötét. Azt hittem sosem lesz vége. A többiek előttem csak úsztak és úsztak előre. Én meg már alig bírtam levegő nélkül. Kezdtem kétségbe esni, azt hittem megfulladok. Ekkor hirtelen Simon felfelé kezdett úszni előttem és akkor már tudtam, hogy itt a vége. Már el is fáradtam, ezért alig bírtam a felszínre húzni magam, de sikerült. Amint kiemeltem a fejem óriási levegőt vettem. Akkor úgy éreztem, mint ha abban a pillanatban születtem volna. Köhögtem, mert a levegővel együtt egy kis vizet is sikerült nyelnem. A kimerültségtől nehézkesen csapkodva vergődtem ki a partra. Tényleg olyan terembe értünk, mint az előző volt. Annyi különbséggel, hogy ebből öt féle alagút vezetett tovább. Méghozzá a szárazon. Levetkőztünk, elpakoltuk a ruhákat. Újra átakasztottam a vállamon a kristályt rejtő táskát. Sőt megnéztem, hogy jól van e. Ekkor furcsa dolog történt. A kristályban egy fiatal, gyönyörű nő képét láttam, aki felém intett. Azt hittem az agyam játszik velem a hosszú ideig tartó levegő visszatartás miatt. Ugyanis úgy tudtam, hogy a kristály csak a természeti kincseket és erőket mutatja. Gyorsan visszazártam a táskát, majd a társaimra néztem. Tom a járatokat nézegette Alberttel, míg a többiek pakolásztak. Kissé komor arcot vágtak, nem nagyon érthettek egyet, de sikerült dönteniük. Visszajöttek és Tom közölte, hogy öt különböző járat vezet tovább. Mindegyik hosszúnak tűnik és érezhető a légmozgás, tehát valószínűleg mindegyik egy újabb terembe vezethet. Nem tudtuk melyik a helyes út. Tom pedig nem merte egyre tenni a választást, ezért úgy döntött, hogy mindet megnézik, egy órát adott maguknak. Öten öt irányba indultak, én pedig itt ülök ebben a sötét barlangban a kicsi lámpámmal és úgy döntöttem hasznosan töltöm el, ezt az órát. Legalább eltereli a figyelmemet arról, hogy egyedül ücsörgök a föld mélyén, a sötétben. Szerencsére nálam van a határidő naplóm és egy pár toll is, ezért eszembe jutott, hogy leírom mindazt, ami történt. Talán, ha nem is éljük túl, akkor ez legalább megmarad az utókornak és megismerhetik az emberek, hogy mit tettünk. Feltéve, ha járna erre valaki, aki meg is találná. Nem azért, mert hős akarok lenni, vagy ilyesmi. Csupán szeretném, ha az emberek tudnák, hogy mi vezetett idáig és ne kövessék el újra ugyanezt a hibát. Persze megeshet, hogy valaki inkább a kristály keresésére indulna, hogy gazdag lehessen, de remélem, ennyire nem lesznek hülyék az emberek. Ezek a motoszkáló hangok kikészítenek, remélem a közelítő társaimat hallom, mert tényleg kezdek berezelni.”

  • Tudhattam volna, a légmozgásból rá kellett volna jönnöm! Most feleslegesen elpazaroltunk egy órát- mérgelődött Simon, miközben lassan előbújt az egyik vájatból.
  • Ne hibáztasd magad, így is elég feszült egy küldetés ez- felelte Tamara.

Öten, ötféle vájaton indultak el, de egy óra elteltével egy úton tértek vissza. A járatok, hiába voltak különbözőek, mind egy helyre vezettek. Ismét, egy újabb terembe. Kira hatalmas szemekkel nézte őket. Örült, hogy végre visszajöttek és nem kell tovább egyedül lennie a sötét, rémisztő barlangban. Akaratlanul is a horror filmek szörnyei jártak a fejében és hiába kötötte le a napló írása a figyelmét, minden apró nesztől borsózott a háta. Értetlenül nézett a közeledő Tomra. Meglepte, hogy egy úton tértek vissza. A többiek a táskáikért nyúltak és újra felvették azokat. Kira összepakolt és ő is hasonlóan tett. Fölvette a táskáit és közben várta a magyarázatot.

  • Mind az öt járat egy hatalmas terembe vezet. Ez jóval nagyobb az eddigieknél, majd meglátod- mondta mosolyogva, s már indult is feléjük.

Kira nem szólt semmit csak követte. A többiek a nyomukban haladtak. A vájat, amiben elindultak hosszú volt, nyirkos és sötét, mint minden a barlangban. Érezni lehetett, hogy lefelé lejt az út. Egyre mélyebbre haladtak. Tom hirtelen megállt és hátra tartotta a kezét Kira felé.

  • Óvatosan! Innentől meredekebb lesz. Figyeljetek a lábatok elé.

Kira előre lesett Tom háta mögül és akkor a lámpa fényénél meglátta a hatalmas szakadékot maguk előtt.

  • Hatalmas terem? Tényleg nagyobb az eddigieknél, de mondhattad volna, hogy ennyivel- mondta Kira.

Tom csak mosolygott. Kirának nem volt tériszonya, de azért összerándult a gyomra a szakadék láttán. A vájatból kiérve egy keskeny peremre jutottak, ami a szakadék szélén kanyarogva vezetett lefelé, a végtelennek tűnő sötét mélybe. Hiába világítottak a lámpáikkal, nem lehetett látni az alját. Ekkor Simon felvett egy követ a földről és lehajította. A kő csak zuhant, zuhant, majd percekkel később egy halk koppanás visszhangját hallották. A kövek nem mindenhol voltak stabilak, ezért óvatosnak kellett lenniük. Felfelé nem volt út, csupán apró repedések a sziklákon. Tom a lámpájával körbe világított.

  • Nem lesz könnyű menet. Vigyázzatok- mondta.
  • Isten útjai kifürkészhetetlenek- mondta Gregor a maga dörmögő, orosz akcentusával. A többiek kérdőn néztek rá.- Csak úgy megjegyeztem, elvégre ki tudja hova visz út, talán a pokol vár ránk a mélyén.
  • Gregor, inkább a lábad elé nézz- mondta Tamara.

Lassan, óvatosan indultak el a párkányon. Apró kövek peregtek a mélybe a lépteik után. Tom ment elől. Lassan tapogatta az utat a lába előtt. Alaposan megtaposta a követ, mielőtt rálépett volna. Kira félve követte őt. Lassan lépkedett, akár egy párduc, miközben tenyerével a sziklának támaszkodott. Akárhányszor a mélybe tekintett Istenhez fohászkodott magában. Megpróbált a párkányra koncentrálni, de mégsem tudta megállni, hogy ne tekintsen néha le. Az óriási, tátongó gödör vonzotta a lány tekintetét. A szélein kanyargó keskeny párkányok között, közel 15 emeletnyi magasság volt. Lassan haladtak lefelé. Hirtelen rázkódni kezdett a barlang. A kövek még jobban peregtek lefelé. A csapattagok alig bírtak megkapaszkodni. A falhoz húzódtak és küzdöttek a lábukon maradásért. Hosszú perceken át remegett a föld. Tamara már nem bírta magát tovább tartani és négykézlábra esett. A többiek megrémültek, látták, hogy a nő nem talál biztos kapaszkodó pontot magának és a szakadék felé dől. Csupán egy hajszál választotta el a zuhanástól, amikor hirtelen abbamaradt a rengés. Simon azonnal mellé ugrott és visszahúzta a párkány széléről. Megnyugodva ölelték és csókolták meg egymást. Kirának csak ekkor esett le, hogy ők nem csupán együtt dolgoznak, de egy párt is alkotnak. Simon és Tamara térden állva ölelkeztek.

  • Én is örülök, hogy megúsztad, de jobb, ha minél hamarabb eltűnünk erről a párkányról- mondta Tom.
  • Ebben egyetértek- helyeselte Gregor.

Simon mosolyogva elkezdett felállni, közben felsegítette párját is, csakhogy hirtelen beszakadt alattuk a párkány és mindketten lezuhantak. A többiek ijedten feléjük ugrottak és utánuk néztek.

  • Tamara- ordította Kira.
  • Jól vagyunk- kiáltott vissza a nő.

Több méterrel a párkány alatt, egy másik párkányon landoltak. Épp megpróbáltak felállni, de az a párkány is beszakadt alattuk. Tamara sikított. Szerencsére ismét egy párkányra estek.

  • Gyorsan mássz odébb- siettette Simon.

Tamara gyorsan négykézláb odébb mászott. Simon követte, amilyen gyorsan csak bírta. A párkány, amire estek ismét beszakadt. A fiatal pár ijedten guggolt a sziklafalhoz húzódva.

  • Nem álltunk volna meg az aljáig- mondta Simon nevetve. Tamara is mosolygott.
  • Jól vagytok?- Kiabált Albert.
  • Igen, gyertek lefelé, bevárunk titeket- kiáltotta vissza Simon.- Bár lesz egy-két akadály előtettek- mondta és a mellette lévő beszakadt párkányra nézett.
  • Könnyű mondani, menjünk! Most ugorhatom át, ezt a nagy lyukat itt, amit csináltatok- morgolódott Gregor.
  • Jut még belőle nekünk is- mondta Tom, majd a beszakadt párkányhoz lépett és segített Gregornak átugrani azt.- Ugorj, én megtartalak, hogy ne billenj meg.

Szerencsére nem volt túl széles a lyuk, így az orosz tudós könnyen átugrotta. Albertet is átsegítették rajta. Tom újra elindult. A többiek követték. Hirtelen ropogást hallottak, amint hátra néztek látták, hogy a párkány széle a lyuknál tovább szakadt és a darabja a mélybe hullottak.

  • Ugráljunk még- mondta gúnyosan Gregor.

A történtek után még nagyobb félelemmel lépkedtek a keskeny párkányon. A túloldalra érve látták Simont és Tamarát, ahogyan a párkányon várakoznak közel húsz emelet mélyen. Ebből a szemszögből kicsit ijesztőbb látvány nyújtottak a beszakadt részek is. Tom a lámpával végig világította a lyukakat. Tamaráék alatt még két helyen szakadt tovább, alatta a párkány megtartotta a törmelékeket. A mélybe világítva ugyanazt a sötét végtelenséget látta, mint korábban. Folytatta az utat. A következő hézaghoz érve megállt és Kirára nézett.

  • Ne nézz le, csak ugord át, mint ha egy pocsolya lenne. Próbálj egyenesen ugrani, de ne félj, én előre megyek és elkaplak, ha eldőlnél- mondta mosolyogva, majd hirtelen átugrotta a lyukat.

Tom gyönyörűen és pontosan ugrott, akár egy műugró. Átérve pedig nem habozott. Gyorsan felállt és megtámaszkodott a lábaival, majd bólintott a lány felé. Kira a tanács ellenére mégis lenézett. Nagy levegőt vett és bátran átugrotta a szakadékot. Tom felsegítette, majd odébb küldte és segített a többieknek is. Albert kissé nehézkesen ugrotta át. Nem is csoda, hiszen ő volt a legidősebb a csapatban. Közel az ötvenhez, már nem mennek úgy a távugró feladatok, de szerencsére megoldotta. Albert nem volt épp fiatal, de atlétikus testalkattal rendelkezett és sok fiatal megirigyelhette volna az álló képességét. Koráról csak kerekedő pocakja és őszülő haja árulkodott. Miután átugrott, orosz kollégája követte.

  • Már megint- morogta, majd ugrott.

Még egy szint választotta el őket másik két társuktól.

  • Talán jobb lett volna, nekünk is leszakadni. Megspóroltunk volna sok ugrálást- mondta Gregor.

A többiek csak mosolyogtak. Az eddig csendes harmincas férfi, egyre inkább zsörtölődő, humoros oldalát kezdte megmutatni.

  • Látom megjött a kedved a viccelődéshez Gregor- mondta Albert.
  • Nem kedv kell ehhez barátom, hanem feszültség- felelte. – Van, aki feszült és eszik, van, aki sír, én pedig keresem, min lehet nevetni, mert a nevetés oldja feszültséget.
  • Majd nem nevetsz, ha átugrassz még egy lyukat- mosolygott Tom.
  • Majd meglátjuk nevettek-e, lesz még bőven lyuk, amit ugrálhatunk át.

Óvatosan tovább lépkedtek a félelmetes és egyre gyengébb párkányokon. Hosszú időbe telt mire elérték Simont és Tamarát, akik a lyuk mellett várakoztak a többiekre. Szorosan fogták egymás kezét és bár örültek, hogy nem zuhantak a mélybe, a szemükben mégis a kétségbeesés szikrái csillogtak. Tudjuk milyen az ember. A halál közelsége kell ahhoz, hogy meglássa a helyes utat az életében. Tamara is most döbbent csak rá, hogy valójában mennyire is fontos Simon a számára. Régóta dolgoztak már együtt, de szorosabban csupán néhány éve kerültek egymáshoz. Ennek ellenére Tamara rideg távolsággal kezelte a férfit, egészen eddig a percig. Titkolta a kapcsolatukat, félt bevallani a valós érzelmeit még saját magának is. Most viszont rájött, hogy valójában Simon a legfontosabb személy az életében. A férfi, aki mindig mellette állt, és akibe szerelmes. Most döbbent csak rá, hogy az érzelmeket felesleges eltitkolnia, mert az élete bármikor véget érhet. A korábbi magabiztos, bátor nő arcára, most a törékenység ült ki. Zavart mosollyal fogadta a társait.

  • Menjetek hátrébb, míg átugrunk- mondta Tom.

A pár lassan előrébb sétált és aggódva várták a többieket. Tom ugrott elsőként, megremegett alatta a párkány, majd hosszában végigrepedt néhány méter hosszan. A repedés átfutott Simon lába alatt, a férfi ijedten követte a szemével és magához húzta kedvesét is. Azt hitte újra beszakad alattuk a párkány és tovább zuhannak a mélybe. Levegőt sem mertek venni. Tom négykézláb maradt a repedést figyelte ő is. Amint abbamaradt, lassan felállt.

  • Jobb lesz odébb állnunk, keressünk egy biztosabb pontot és kötélen húzzuk át a többieket- mondta Tom.

Gregor nevetni kezdett. – Úgy látszik, mégsem kell ugrálnunk több lyukat.

  • Ne örülj előre, a többit még átugorhatod, van még kettő alattunk. Ez a párkány viszont nem bírná meg, ha még valaki átugrana rá- mondta Tom, majd tovább lépett Simonék felé.

Abban a pillanatban, ahogy a lábát lerakta az egész párkány leszakadt. Mindhárman zuhanni kezdtek. Kira és Albert ijedten kiáltottak utánuk. Térdre ugorva néztek a mélybe. A párkány a társaikkal csak zuhant, zuhant. Párkányról, párkányra egyre lejjebb és lejjebb. Hallani lehetett a sziklák törését és zúzódását, ahogyan egyik a másik után tört át.

  • Ebből lenni elegem- mondta Gregor mérgesen és a lábával erősen taposni kezdte a párkányt maguk alatt.
  • Megőrültél? Mi is leszakadunk!- Ordított rá Albert.
  • Ez lenni cél, nem keringeni többet sötét vacak kráterben, nem ugrani át sok vacak lyukat.

Kira rémülten támaszkodott a földön, hirtelen nem tudta mit tegyen. Albert a mélybe világított és figyelte alattuk a kráter mélyét, majd Gregorra nézett. A tekintete remegett, de nem állította meg a társát. A szíve mélyén remélte, hogy sikerrel leérhetnek az aljára. Kira ziláltan vette a levegőt. Úgy érezte őrültekkel van körülvéve és az egyetlen ember, akiben megbízott, és akiben hitt, talán összeroncsolva fekszik valahol egy sziklán. Mozdulatlanná dermesztette a félelem, amiből hirtelen saját sikolya rázta fel. A párkány leszakadt, hirtelen zuhanni kezdtek mind a hárman, alattuk a törött szikladarabbal. Kira úgy érezte, hogy a gyomra a torkába csúszott. Egyszerre töltötte el a halálfélelem, az észvesztő adrenalin és a hányinger.

  • Kapaszkodjatok- kiáltotta Gregor.- indulni szikla szörf.

Kirában felmerült egy gondolat. Egy gyermekkori emlék, amikor egy csúszdaparkban lecsúszott a kamikáze nevezetű csúszdán.~ Inkább csúsznék rajta ezerszer le, mint itt lennék- gondolta. Akkor is hasonló félelmet érzett, a gyomra ugyanúgy a torkába szállt, de ott legalább látta a medencét, ahová csapódni fog. Most csak a vak sötét volt alatta. Hirtelen az alattuk lévő párkányra csapódtak, majd azonnal tovább zuhantak. Kira beszorította a szemét és csak arra tudott gondolni, hogy legyen már vége. Gregor kissé még élvezte is a hirtelen jött adrenalin bombát, amit a zuhanás és a halálfélelem érzete késztetett termelésre szervezetében. Az arcára már őrültnek tűnő mosoly ült, miközben a szíve mélyén csupán remélte, hogy bejön terve. Albert tűnt a legösszeszedettebbnek. Zuhanás közben is gondolkodott. A valószínűség számítás járt a fejében. Próbálta kiszámolni a földre érésük esélyeit. Nem a halálra készült, hanem a túlélésre. Újabb párkányt szakítottak át, hatalmas robajjal, majd zuhantak tovább. Maguk mellett láthatták a lyukat, amit Tomék szakítottak át. Kirában egyre több gyermekkori emlék tört fel. Az édesanyja arcát látta maga előtt, aki kedvesen mosolygott rá és azt súgta neki „nem lesz semmi baj kislányom. Isten vigyáz rád”. A lány szemei könnybe lábadtak, hiszen az édesanyja már évekkel ezelőtt meghalt egy földrengésben. A kép pedig, amit látott, olyan valószerűnek tűnt. Hirtelen újabb párkányt szakítottak át. Az ütközéstől Kira könnyei a mélybe hullottak, majd hirtelen megcsillant a hulló könnycseppeken egy apró vörös fény. Kira beszorította szemeit, de Albert és Gregor látták a forrását. Tom és a többiek egy fáklyával integettek a kráter aljáról. Még három párkány választotta el őket egymástól. Hatalmas robajjal szakították át az összeset, majd erőteljesen a kráter aljába csapódtak. A testük teljesen végigrázkódott az ütközéstől, mint amikor meglöksz egy fagyos kocsonyát és az még rezeg kicsit. Csakhogy ez a rázkódás kissé kellemetlenebb volt, mint amit egy kocsonya érezhet. Közel egy méter magas törmelék tetején térdeltek. Abbamaradt a gyomorforgató zuhanás érzése. Kira lassan kinyitotta a szemeit és remegve nézett maga elé. Tom állt előtte, kezében a fáklyával és boldogan mosolygott. Simon átvette tőle a fényt. Tom pedig lassan a lány felé nyújtotta kezeit. Kira el sem hitte még, hogy megúszta ép bőrrel a zuhanást, csak ziláltan vette a levegőt és hunyorogva pislogott az erős fénytől. Gregor persze magabiztosan ugrott le a törmelék tetejéről, annak ellenére, hogy kissé fájlalta lábait.

  • Megmondtam jó ötlet zuhanni, gyorsabb, mint gyalogolni körbe- körbe- mondta mosolyogva, miközben a lábait dörzsölgette, majd hirtelen a fal felé fordult és hányni kezdett.
  • A gyomrod kevésbé tartotta jó ötletnek- nevetett Tom, miközben leemelte Kirát a kőhalomról.
  • Erős ember, vagy erős gyomor. Kettő nem menni együtt- nevetett Gregor, miközben a száját törölgette.

Albert mély levegőt vett és körbenézett a kráter alján.

  • Legalább van tovább út és nem zuhantunk feleslegesen- mondta, majd egy keskeny repedésre mutatott a falon.
  • Igen, de ez az egyetlen- felelte Tom.

A mély kráter egy kerek teremben ért véget. A keskeny repedés volt az egyetlen út, ami tovább vezetett. Olyan keskeny volt, hogy csak oldalazva tudtak haladni benne. Nem vártak sokat, hamar összeszedték magukat és nekivágtak a résnek. Tom ment elől, hisz ő volt a vezető, őt követte Kira, Tamara, Simon, majd Albert és Gregor. A fáklya még égett, Tom előre tartotta a kezében, míg oldalazva haladt. A másik kezében a táskáját húzta maga után. A többiek is hasonlóan vonszolták magukat a szoros falak között.

  • Remélem nem fog szűkülni- mondta Tom.

A fáklya erős fénye hosszan bevilágította a rést és nem tűnt szűkebbnek, de Tom mégis tartott tőle, hogy zsákutcába érhetnek.

  • Istennek vezetnie kell minket, nem lehet, hogy zsákutcába érjünk- mondta Simon.
  • Ugyan miért kéne?- Kérdezte Tom.- Mind tudjuk, hogy megharagudott az emberre és azt akarta, hogy magunk hozzuk helyre, annak a tolvajnak a hibáját.
  • Ekkora zuhanás után, nem mondanám, hogy nem segít Isten nekünk- mondta Gregor.
  • Valójában- kezdte Albert,- Tamaráék első zuhanását figyelembe véve, a párkányok számából és a gödör mélységéből ítélve, nem beszélve sok más tényezőről is persze, igazából elég jó esélyünk volt túlélni a zuhanást.
  • Tudtam, úgy tudtam- mondta Gregor.- Láttam arcodon, sejtettem, hogy zuhanás közben is számolgattad esélyünk.
  • Szeretek számolni, biztosabb, mint egy igazi roma asszony jóslata.
  • Csak ezt ne mondd igazi roma jósnak, mert biztosan elátkozna legalább három életre- nevetett Gregor.

Hirtelen halványodni kezdett a fáklya fénye, majd lassan kialudt. Újra a kicsiny sisak lámpák világítottak csupán.

  • Ki kapcsolta le lámpát?- Kérdezte Gregor morcosan.
  • Sajnálom Greg, a fáklya csak vészhelyzetre van. Legalább már nem kell tartanom- mondta és a földre dobta.
  • Nem gondolod, hogy nem kellene ide dobnod?- Kérdezte váratlanul Kira.

Tom megállt és a lányra nézett. Váratlanul érte a kérdőre vonása. A többiek értetlenül figyelték őket.

  • Most mi van? Nem mindegy neked hova dobja le?- Kérdezte Tamara.

Kira a nőre nézett.

  • Nem! Igaza van- mondta Tom.- Elég szemetet dobtunk már a földre- felelte mosolyogva, hiszen megértette miért szólt rá a lány.

Lassan leguggolt és óvatosan felvette a fáklyát a földről, majd a táskájába dugta. Ezután tovább mentek. Szokatlan volt a sisak lámpák halvány fénye az erős fáklya után, de lassan megszokta a szemük. A keskeny út lassan lejteni kezdett. Egyre mélyebbre jutottak. Nem sokára Tom megállt és meredten bámult maga elé.

  • Mi az? Látsz valamit?- Kérdezte Simon.

Tom óvatosan lehajolt és egy darab rongyot vett fel a földről. Kicsi szakadt rongy volt, amit belepett a kosz, de amint Tom leseperte hófehéren ragyogni kezdett mintha csak ezernyi apró csillagból lenne. A kezében tartva a hüvelyk ujjával dörzsölgetni kezdte. Finom, puha tapintású anyag volt, akár a selyem.

  • Mi az Tom?- Kérdezgette Kira.

Tom lassan továbbadta a rongydarabot. Kira meglepve vette át.

  • Ezt meg honnan szedted?
  • Itt hevert a lábam előtt a sziklára akadva.
  • Sosem láttam még hasonló anyagot.
  • Mutasd- kérte Tamara.

Kira átadta. Tamara is döbbenten vizsgálgatta.

  • Talán egy ruha darabja lenne?- Kérdezte Tamara, majd tovább adta Simonnak.
  • Elképesztő, hogy mennyire ragyogó, pedig egyszerű selyemnek tűnik. Nincs nyoma kristály szemcséknek rajta, amik ragyoghatnának- mondta Simon, majd Albertnek adta, de

Gregor hirtelen kikapta Albert kezéből.

  • Na, mutasd nekem, mielőtt elkezded megszámolni rajta csillogásokat- nevetett, majd komolyra fordult az arca, amikor a kezébe vette a ruhadarabot. – Fantasztikusan gyönyörű és érdekes. Ez nem lehet más, mint darabja Földanya ruhájának. Angyali szövet ez, más nem is lehetne- mondta, majd Albertnek adta a ruhát.
  • Ha ez így van, akkor közel járhatunk- mondta Albert, majd eltette a ruhát.

Tom előre nézett a sötét résben, majd tovább indult. Ez a rejtélyes, földöntúli ruhadarab új reményt adott nekik a küldetésük sikerében. Hajdanán, miután a Földanya kiadta a papoknak a küldetésüket, sietve indult vissza barlangjába, az életet adó sugárzásához. Sietnie kellett, mert a mag sugárzása nélkül nem bírta sokáig. Amit a papok utoljára láttak belőle, az a könnyedén lebegő, ragyogóan fehér ruhája volt, ami csak úgy hullámzott utána futtában.

A keskeny rés egyre mélyebben lejtett, szinte már mászniuk kellett lefelé. Nem könnyű sokáig egy szűk helyen lenni. Hosszútávon még azon is kitörhet a klausztrofóbia, aki soha nem is szenvedett benne. Simont is egyre jobban kiverte a víz, hiszen már órák óta ebben a keskeny járatban haladtak. A homloka izzadt és egyre nehézkesebben vette a levegőt, pedig ő egész életében barlangász volt és hasonló keskeny járatokban mászkált. Volt, hogy napokat töltöttek el egy barlang belsejében. Most mégis egyre rosszabbul érezte magát. Úgy érezte, hogy a falak kezdik összeszorítani. Ő sem értette, de egyre felszültebbé vált és hirtelen kitört belőle, ami még soha. A pánikroham.

  • Ki kell jutnunk innen, nem bírom tovább- kiáltotta.

Tamara megepedten fordult felé. Tom megállt és hátranézett.

  • Minden rendben Simon?- Kérdezte Tom.
  • Nem! Semmi nincs rendben- ordította. – Összenyomnak ezek az átkozott falak- mondta miközben az öklét a sziklába verte.
  • Hagyd abba, még megsérülsz- fogta le Tamara.

Simon csak zilált, megpróbált uralkodni az indulatain, amit maga sem tudott hova tenni.

  • Mi van veled? Sosem zavartak a keskeny vájatok- kérdezte Tamara.
  • Fogalmam sincs, de úgy érzem, mindjárt megőrülök- felelte Simon.
  • Próbáld meg tartani magad! Mindannyian kivagyunk. A barlang pedig nem fog kiszélesedni csak azért, mert nem bírod tovább. Nyugodj meg, vegyél egy mély lélegzetet és gondold végig a helyzetünket- nyugtatta Tom.- Több órája lehet, hogy kúszunk a szűk falak között, az előttünk lévő járat egyre beláthatatlanabb. Nem tudni, hogy hol a vége. Lehet, hogy még egy órát kell mennünk, de lehet hamarabb véget ér. Sem előre, sem hátra nincs értelme eszeveszetten elfutnod a rád törő pánikroham miatt.
  • Tudom- mondta Simon nagyot sóhajtva. – Fogalmam sincs mi volt ez- mondta kissé nyugodtabb hangon.
  • Semmi baj- vigasztalta Tamara.
  • Menjünk tovább- mondta Simon.
  • Amint kijutunk ebből az egérlyukból, megállunk pihenni- mondta Tom.

A pánik, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is múlt el. Tovább folytatták az utat a szűk sziklák között. Simon zavartan érezte magát a történtek miatt, míg kedvese aggódva figyelte őt. Sosem látta még ilyennek. Bár a jelenlegi körülmények enyhítő hatással bírtak, mégis szokatlan volt Simon kiborulása. Ahogy egyre mélyebben haladtak a föld gyomrába, Tamarának is egyre feszültebb lett a hangulata, de ő erősebb volt annál, hogy kiboruljon. A fogait összeszorítva próbálta levezetni az egyre erősödő feszültségét. Furcsa érzés járt közöttük, Kira kivételével mindannyian érezték.

  • Minél lejjebb megyünk egyre jobban fájni fejem- mondta Gregor morgolódva.
  • Közel lehetünk a kristály barlanghoz- felelte Albert. – Talán ez okozza a feszültséget. A papok megírták, hogy a barlangban különös sugárzást bocsájt ki a föld magja.
  • A hőmérséklet is egyre nagyobb- mondta Tom, miközben a homlokát törölgette.

Kira felhúzott szemöldökkel hallgatta a társait, hiszen ő semmit nem vett észre. Nem érezte a feszültséget, amiről a többiek panaszkodtak és a hőmérsékletet is kellemesnek érezte. Sőt, minél lejjebb mentek, egyre inkább úgy érezte, mintha otthon lenne.

  • Végre itt a vége- kiáltott Tom, amint meglátta a szűk járat végét.

Óvatosan, egyesével kioldalaztak a hasadékból, majd néhány métert másztak lefelé a meredek sziklafalon. Megint egy kerek terembe értek. Furcsa hely volt, egyszerre volt hűvös és forró. A pára lecsapódott a falakon és a keletkező víz elfolyt a sziklák rései között. Egyetlen járat vezetett tovább, egy szabályosan kerek alagút, amelyik erősen lejtett. Tom ledobta a táskáját a földre.

  • Itt megállunk. Pihennünk kell egy kicsit, ha nem akarunk teljesen kiborulni mindannyian. Albert, te próbáld meg rádión elérni a fentieket- mondta Tom.

Albert elővette a rádiót a táskájából és próbálta a társaikkal felvenni a kapcsolatot. A készülék csak recsegett, túl mélyen voltak. A föld mágneses ereje árnyékolta az adást.

  • Persze, erre számíthattunk volna- mondta Gregor legyintve.

Mindannyian lepakolták a táskáikat és fáradtan dőltek mellé. Simon és Tamara egymáshoz bújtak. Az eddig erősnek tűnő nő, most olyan törékenynek tűnt, akár egy gyermek. Félelemmel a szemében bújt szerelméhez, látszódott rajta, hogy boldogsággal tölti el érzelmeinek kimutatása. Simon erősen ölelte át, de a szemeiben neki is ott volt a félelem. Mégsem készültek fel igazán az öngyilkos küldetésre, hiába hangoztatta ezt korábban Tom. Ők ketten most jöttek rá, hogy valójában mennyire is szeretnének életben maradni. Gregor úgy ült a földön, akár egy medve és közben dohánylevelet rágcsált. Albert rá is förmedt.

  • Istenem! Hogy bírod azt a borzalmat rágni?
  • Valójában van pocsék íze, de az már olyan pocsék, hogy legalább nem tudok gondolkodni életemen- mondta Gregor mosolyogva.
  • Tudod mit? Adj nekem is belőle- mondta Simon.

Gregor barátságosan odanyújtotta felé a dohányos zacskóját, Simon pedig kivett egyet.

  • Soha életemben nem dohányoztam- mondta Simon.
  • Most is csak rágni fogod barátom- nevetett Gregor.

Simon lassan a szájához emelte és rágni kezdte. Az arcára volt írva, hogy mennyire bűn rossz íze lehet. Elfintorodott, majd köpködni kezdett.

  • Ez rosszabb, mint gondoltam- mondta keserű hangon.
  • De legalább más nem járt fejedben közben?- Kérdezte az orosz.
  • Tényleg nem, az íze valóban mindent elseper, még a gondolatokat is. Azt hiszem, még egy jó darabig másra sem fogok tudni gondolni, mint erre a borzasztó élményre.
  • És még egy jó darabig biztosan nem foglak megcsókolni sem- mondta Tamara nevetve.

Simon elmosolyodott. Kira csak nevetett rajtuk, majd Tom felé nézett. A vezető a falnál guggolt és a lecsurgó vizet kóstolgatta.

  • Ilyen tiszta vizet még életemben nem ittam- mondta a többieknek, majd Kira mellé ült.

Albert felállt és ő is megkóstolta a vizet. Tom a lányra mosolygott.

  • Mondd csak Kira! Nem bántad meg, hogy belecsöppentél ebbe az egészbe?
  • Ugyan- legyintett a lány.- Titokban mindig egy ilyen kalandra vágytam. Reméltem, hogy egy napon majd elviszel magaddal a terepre és veled tarthatok a felderítő akcióidban. Bár nem pont így képzeltem, de így is mindig a világ sorsa múlik rajta.
  • Rád az irodában volt szükség. Te közvetítetted az adatokat, amiket gyűjtöttem. Nélküled sosem lett volna ilyen gyorsan megszervezve ez az egész.
  • Én csak…- mondta Kira, majd végig futott a fejében, hogy mennyi időt ölt az expedíció szervezésébe. Ekkor döbbent csak rá, hogy annak ellenére, hogy milyen jelentéktelen embernek tartotta magát a többiekhez képest, valójában sok múlott rajta is.-…azt hiszem, igazad lehet- mosolygott.
  • Most pihenj, elképesztően ügyes voltál ma, ahhoz képest, hogy sosem jártál terepen velem és szükség lesz még az erődre.

Kira elmosolyodott, majd hátradőlt a táskájára. Mindannyian csendben ültek. A fáradtság utolérte őket. Remélték, hogy ez a kis pihenő nem lesz a küldetésük kárára. Igazából egyikük sem tudott rendesen pihenni. Bűntudatuk volt, amiért megálltak. A testük minél tovább pihent, annál inkább elernyedt. Kira is gondterhelten ült föl. Eddig nem is érezte a fájdalmat a végtagjaiban, de most egyszerre mind sajogni kezdett. Tamara is csupán most eszmélt fel, hogy a zuhanásnál megsérült a lába. A combja csúnyán megzúzódott, a lábszárán pedig egy mélyebb horzsolás volt. Óvatosan felhúzta a nadrágja szárát és nézegetni kezdte a sebét. Simon aggódva nézte a sebet, bár az nem volt annyira súlyos. Albert is odafordult.

  • Észre sem vettem, hogy megsérültél- mondta.
  • Eddig annyira nekem sem tűnt fel- felelte a nő.
  • Jobb lesz, ha bekened fertőtlenítővel. Ebben a nyirkos barlangban könnyen elfertőződhet.

Tamara bólogatott. Tudta, hogy veszélyes egy nyílt seb ilyen környezetben. Volt már alkalma tapasztalni munkája során. Simon elővette fertőtlenítőt a táskából. Alaposan bekente párja lábát, majd bekötözte. Tom komoly arckifejezéssel figyelte őket. Szíve szerint ment volna tovább, de a többieket nézve, esze tudta, hogy még pihenniük kell. Szomorúan lehajtotta a fejét és a kezeire támasztotta. Nem volt épp szokása, de most fohászkodni kezdett:~ Istenem, segíts nekünk, kérlek! Nem kérek egyebet csak, hogy sikerrel járjunk~gondolta. Ezután nagyot sóhajtott és újra felnézett.

  • Minden rendben?- Kérdezte Kira.
  • Amennyire lehet- válaszolta a férfi.
  • Tovább mehetünk, ha akarod- felelte a lány.
  • Ugyan, nézz csak körbe. Tamara megsérült és a többiek is fáradtak. Pihenniük kell.
  • Akkor menjünk előre.
  • Hogy?
  • Mi ketten, előre mehetnénk, talán eljutunk a barlangig és…
  • ..Nem Kira. Ez csapatmunka. Senkit nem hagyunk hátra- vágott közbe Tom.

Kira sóhajtott egyet, majd hátradőlt.

  • Rendben, akkor talán pihenhetnél te is.

Tom a lányra nézett, aki a kristályt rejtő táskát átölelve próbált aludni egyet. A férfi nem tudott aludni, csak hátradőlt és meredten bámult az őket körülvevő sziklákra. Gregor is abbahagyta a dohányrágást és elmerült a gondolataiban. A hazája járt a fejében. A családjára emlékezett, akiket elveszített a természet tombolásában. Miután senkije sem maradt Oroszországban, elfogadta az EBS felkérését és csatlakozott a többi tudóshoz. Így találkozott Alberttel, akivel hamar elkezdhetett együtt dolgozni az EBS központjában. Albertnek nem kellett sok, hamar elaludt, míg a többiek csak pihentek.

Néhány óra múlva Kira riadtan ébredt.

  • Mennünk kell- kiáltotta!
  • Mi történt Kira?- Kérdezte Tom.
  • Álmomban láttam a Földanyát, haldoklott és azt kérte siessek hozzá.
  • Ez csak egy rossz álom volt, ne aggódj az angyalok csak nem halnak meg- nyugtatta Tamara.
  • Ez nem egy egyszerű álom volt Tamara. Érzem, hogy ő üzent nekem így.
  • Miért pont neked üzent volna?- Kérdezte a nő.
  • Talán, mert nála a kristály- felelte Tom.- Készüljetek, tovább megyünk.

Kira boldogan mosolygott, hogy főnöke azonnal hitt benne és gyorsan feltápászkodott a földről. A többiek kicsit nehézkesen keltek föl, főleg Tamara, akinek a lába egyre jobban fájt. Tom előre ment, Kira pedig a szokott módon követte őt. Simon párját segítette. A sérült nő, egyre jobban bicegni kezdett. Albert szó nélkül ment a többiek után. Gregor viszont a maga morcos módján motyogni kezdett.

  • Nem szeretem, álmomból kiáltó asszony kelt.
  • Ne morogj, gyere- mondta Albert.

Az alagút szabályosan ívelt volt. Simon el is csodálkozott rajta.

  • Hihetetlen milyen szabályosan kerek a fal. Sima akár a tükör- mondta Simon, miközben a falat simogatta.

A járat kerek volt, mintha egyetlen lendülettel vágták volna a sziklába, egy szabályosan kerek tárggyal. Az átmérője kicsivel volt nagyobb egy embernél. A szikla fala pedig különösen sima volt, szinte még tükröződött is benne a tudósok arcképe. Kissé kanyargós volt, egy csigalépcső érzetét keltette, csak itt nem voltak lépcsőfokok. Meredeken ívelt lefelé és borzalmasan csúszott a sima felülete miatt.

  • Talán jobb lenne, ha lecsúsznánk, mint egy csúszdán. Nem?- Kérdezte Kira Tomot, miközben erősen kifeszítette magát a falak között.
  • Megőrültél?- Felelte Tom.- Nem tudhatjuk, mi van a végén, az is lehet, hogy egy láva folyamba érkeznénk. Inkább vigyázz meg ne csússz.

Tamara nehézkesen lépkedett a sikamlós talajon. Simonnal egymásba kapaszkodtak. Próbált uralkodni a testén és egyre kevésbé figyelni az erősödő fájdalomra, de a sima talaj még jobban megnehezítette a dolgát. Simon akármennyire is próbált segíteni neki, hirtelen megcsúsztak, mindketten csúszni kezdtek lefelé a járatban az esésük lendületével. Tamara kiseperte Kira lábát és ő is csúszni kezdett. Tom éppen, hogy félre tudott húzódni előlük. Csupán egy hajszálon múlt, hogy őt is elsodorják.

  • Megint rövidítenek- mondta Gregor.- Hogy lehet két tapasztalt barlangász ennyire ügyetlen- mormogta.

Tom hátranézett az orosz férfira, majd mivel nem volt jobb ötlete elővett két mászó kampót a táskájából, készenlétben tartotta maga előtt őket, majd így szólt:

  • Gyertek le lassan utánunk.

Ezután hirtelen egy nagy lendülettel nekiugrott a járatnak és a fenekén, akár egy csúszdán suhant lefelé. Nem volt épp egy kellemes érzés, úgy érezte leég a hátsója, de szerencsére a védőruha, amit viselt, sokat segített rajta, hogy ez ne így történjen. Az alagút végig sima volt és nagyon hosszú. Kanyarogva vezetett lefelé. Tom, azt hitte már sosem ér véget. Az járt a fejében, hogy Gregor és Albert sosem fogják beérni őket, ha betartják, amit meghagyott nekik és óvatosan gyalogolnak le a járaton. Átfutott a fején, hogy talán rossz döntés volt otthagyni őket és levetnie magát ezen az ismeretlen „csúszdán”. Másrészről viszont nem hagyhatja veszni a kristályt, ami ugyebár Kiránál volt. Most a küldetésük a legfontosabb és félre kell tenniük minden mást. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a többiek nem érdekelték. Tom jó vezető volt, odafigyelt minden társára és aggódott is értük. A barátai fontosak voltak neki, hiszen családja sosem volt. A barátai pótolták számára a család hiánya okozta űrt a szívében. Tom egész életében egyedül volt. Négy évesen állami gondozásba került, mert a szülei nem tudtak gondoskodni róla, ezért inkább elhagyták. Egyik helyről a másikra dobálták őt, családról családra, míg fel nem nőtt. Nehéz élete volt. Mindig csak magára számíthatott, ezért megfogadta, hogy ő soha sem fogja cserbenhagyni azokat, akiket szeret. Felkészült rá, hogy ez egy öngyilkos küldetés lesz, de a szíve mélyén remélte, hogy élve ki tudja majd vinni a többieket a barlangból. A rengeteg csúszás után megpillantott egy halvány fényt az előtte lévő kanyarban. Érezte, hogy ennek nem lesz jó vége. Erősen megmarkolta a kampóit, feljebb húzta a lábát és felkészült, hogy teljes erővel a sziklába vágja, ha a járat véget ér. Amint befordult a sarkon elképesztő látvány tárult elé. Hatalmas terembe vezetett a járat, aminek az utolsó néhány méterén már nem volt teteje, csak pereme oldalt. Akár egy félhenger. Tom tovább csúszott, egyenesen a „csúszda” vége felé, ahol egy szakadék tátongott. Mielőtt elérte volna, kampóit erősen a sziklába vágta, így sikerült megállítania magát a vége előtt. Rövid, mély lélegzeteket vett, miközben körbenézett. Hatalmas teremben volt, nagyobba, mint az összes eddigi. A környező sziklák tele voltak ékkövekkel, amiket narancsos fény ragyogott be. A hőmérséklet nagyon magas volt. Szinte forró volt a levegő. Tom lassan felállt. Az első gondolata az volt, hogy ez a kristály barlang, de utána meglátta a szakadék aljában fortyogó lávát. A papok nem említették, hogy a kristály barlangban láva folyik. Tom hamar rájött, hogy mégsem ez még a cél. A láva különös volt. Körbe folyt a terem alján, a közepén pedig egy hatalmas örvény volt. Tom értetlenül állt a látvány előtt. A különös láva kissé elvette a figyelmét, de hamar feleszmélt, miért is csúszott le.

  • Kira- ordította,- Simon, Tamara- kiabált tovább, de nem jött válasz.

A férfi közelebb lépkedett a szakadék széléhez és óvatosan a mélybe nézett. Alatta a fortyogó láva volt, semmi más. Jobb kezét a szája elé emelte, majd megdörzsölte az arcát. Tudta, hogy a többiek a lávába csúsztak. Ezt pedig nem élhették túl. A kristály sem állhat ki, ekkora hőmérsékletet. Nem tudta, hogyan tovább. A kristály nélkül nem tudják teljesíteni a küldetésüket. Azt sem tudta, hogyan másszon vissza, ezen a csúszós talajon a többiekhez. Viszont, erre nem is volt szüksége. Mielőtt még teljesen maga alá esett volna, hirtelen erős csapódást érzett a lábszárán, majd amint hanyatt esett, egy erős kéz markolta meg a vállát.

  • Ez ám csúszda, juhú- kiáltotta Gregor.

Az orosz nem bírt magával és vezetője utasítása ellenére mégis lecsúszott a járaton. Hatalmas lendülettel seperte le Tomot a lábáról és ezzel a lendülettel lerepültek a szikla széléről, egyenesen a fortyogó láva közepén tátongó örvény felé. Tomnak a szíve majdnem megállt a félelemtől, ahogyan a láva fölött suhantak. A pupillái teljesen kitágultak és már majdnem, hogy sokkot kapott, amikor észrevette, hogy alattuk a semmin néhol visszatükröződnek a sziklák képei. Ekkor döbbent rá, hogy a járatnak nem volt vége a szikla szélénél, csupán egy üvegszerű anyagból folytatódott, ami egyenesen a tölcsérbe vezetett. Észre sem vette, pedig ott állt közvetlenül előtte és még keresztül is nézett rajta. Most már kezdett elbizonytalanodni korábbi kijelentésében. Ezek után, már ő is kezdte elhinni, hogy ez már több egyszerű szerencsénél. Amikor belegondolt, hogy a többiek mégsem haltak meg, örömében kiáltott egyet.

  • Köszönöm Istenem!
  • Gregornak köszönd, ne Istennek- mondta az orosz.
  • Honnan tudtad, hogy a járat folytatódni fog egy láthatatlan csúszdán?- Kérdezte meglepve.
  • Honnét tudtam volna?- Kérdezett vissza a férfi, majd mosolygott.

Tom zavartan előre nézett. A hatalmas örvény közepében kanyarogva csúsztak tovább. A láva csupán néhány méterre volt tőlük. Félelmetes érzés volt lemerülni a fortyogó olvadt kőzetek között. A különös csúszda egy újabb barlangba vezetett, ami tele volt ékkövekkel. Amint véget ért a csúszás Tom végre megpillantotta Kirát és a többieket.

  • Kira, már azt hittem meghaltál- mondta Tom, miközben átölelte a lányt. Az asszisztens meglepetten nézett, mialatt a férfi szorosan magához húzta.

Váratlanul érte a kedves fogadtatás. Tom mindig az elérhetetlen férfi volt számára, aki sosem érzelgősködik és mindig keménynek látszik. Állandóan a terepet járta, alig találkoztak, szinte csak telefonon, videón, vagy rádión beszéltek egymással. Kira mélyen tisztelte őt és felnézett rá, de sosem hitte, hogy Tom is jobban kötődik hozzá.

  • Nálam van a kristály, ne aggódj- mondta Kira.
  • Nem csak a kristály számít, hanem azok is, akik hordják- mondta Tom sejtelmesen.

Tamarára és Simonra nézett, majd elégedett mosollyal megveregette a másik férfi vállát. Hirtelen Albert is beesett közéjük. Gregor felsegítette a földről. Az idős férfi kezei csak úgy remegtek az ijedtségtől.

  • Már, azt hittem itt a vég- mondta a többieknek.
  • Mindannyian, azt hittük- felelte Simon.
  • Ez lenne a kristály barlang?- Kérdezte Albert.
  • Kristályok, azok vannak, de nekem lenni gyanús- mondta Gregor.
  • Mert ez még nem az- mondta Kira.- Ez csupán az előcsarnok.
  • Honnan tudod ezt?- Kérdezte Tom.
  • Tudom, hogy furcsán fog hangzani- kezdte a lány lehajtott fejjel,- de abban a percben, amikor megláttam a járat végén a hatalmas lávával teli szakadékot, azt hittem meg fogok halni,
  • Ez egyáltalán nem furcsa- nevetett Tamara,- én is azt hittem.
  • de én hallottam egy hangot a fejemben- folytatta a lány. – Olyan kedves volt és a hangja angyalian csengett. Azt mondta, ne féljek, már csak az előcsarnok van hátra és elérem a célom.
  • Gondolod a Föld anya szólt hozzád?- Kérdezte Simon.
  • Ki más lehetne?- Kérdezett vissza Kira.
  • Lehet, maga Isten vezet, kristályon keresztül- mondta Gregor.
  • Isten férfi. Vagy rosszul tudom?- Kérdezte Simon.
  • Igazából nem tudni pontosan férfi, vagy nő e- mondta Gregor.
  • Azokból, amiket hallottam róla én férfinek hinném- mondta Simon.
  • Attól még beszélhet női hangon- felelte Gregor.
  • Miért beszélne női hangon, ha férfi?- Kérdezte Simon.
  • Mert női hang lenni kedvesebb- válaszolta Gregor.
  • Elég- szólt közbe Tom. – Most itt fogtok ezen veszekedni, vagy megkeressük azt a barlangot végre?- Kérdezte mérgesen.
  • Ok- mondta Gregor feltett kezekkel. – Menjünk keresni barlangot.
  • Akkor is férfi- jegyezte meg Simon még utoljára Gregornak.
  • Á, szereted lenni tied utolsó szó- nevetett az orosz.

Az előcsarnokban két út vezetett tovább, egyik jobbra, másik balra. A sziklafalakat mindenhol kristályok borították. A terem nagy volt és sötét. Csak a sisak lámpák fénye csillant vissza a kövekről. Tom gondolkodni kezdett, merre menjenek. Kira lassan mellé állt.

  • Most sem válunk szét?
  • Mondd! Mi értelme lenne? Kristály csak egy van. Bármelyik út is a jó nekünk, egyfelé kell vinnünk a kristályt.
  • Akkor menjünk erre- mondta Kira és jobbra mutatott.
  • Ezt is Freja súgta?- Kérdezte Tom.
  • Nem- mosolygott a lány.- Ezt csak tippeltem.

Tom nevetett és elindult jobbra. A többiek követték. Mint mindig Kira most is szorosan követte őt, ahogyan az elején ígérte. A kristályos falak csodaszép látványt nyújtottak. Eleinte csak a lámpáik fényét verték vissza, majd halvány narancsos fényben is szikrázni kezdtek. Valahonnan halvány fény pislákolt előttük.

  • Ki lehet ott?- Kérdezte Kira.
  • Nem ki, hanem mi?- Felelte Tom.
  • Hogy érted ezt?- Kérdezte Kira.
  • Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a fényt a forró láva adja és nem valaki egy lámpással- mondta Tom.
  • El sem hiszem, hogy látom kristály barlang saját szememmel- mondta Gregor csodálkozva.
  • Előbb találjuk meg- felelte Tom.
  • Persze, persze, csak úgy eszembe jutott.

Elindultak a fény felé. Ahogy egyre közelebb mentek, Tom egyre inkább elbizonytalanodott abban az elképzelésében, hogy a láva adja a fényt. Furcsa egy alagút volt ez és a végére érve még furcsább dolgot láttak. Tomnak a lélegzete is elállt meglepetésében, amikor megpillantott egy hófehér, ragyogó ruhás nőt a földön feküdni. Mellette egy hatalmas tűzgolyó lebegett, néhány centivel a föld felett, ez adta a halvány narancsos fényt. A többiek Tom köré gyűltek és néhány pillanatig szótlanul figyelték a földön fekvő nőt. Hirtelen Kira kirohant Tom mellől és a nőhöz sietett. Letérdelt mellé és a lassan maga felé fordította az eszméletlen idegen fejét. A nő halottnak tűnt, nem volt pulzusa, a teste hideg volt. Mögötte a barlang be volt omolva.

  • Meghalt- súgta Kira a többieknek, elcsuklott hangon.
  • Ő lenne Freja?- Kérdezte Tamara.
  • A földrengés elzárta az útját- mondta Albert, a nő mögötti szikla halomra mutatva.

Láthatóan beomlott a vájat. Ilyesmit földrengés, vagy robbanás okozhatott. Mivel az utóbbi valószínűtlenebbnek tűnt, ezért Albert a földrengésre gondolt, hiszen abból jutott ki bőven nekik is. Gregor a tűzgolyót vizsgálgatta.

  • Nem hiszek szememnek, miféle tűz lenne ez? Olyan akár lidércfény, de itt nem lenni mocsár.
  • Talán gáz lehet- válaszolta Tom, miközben Kira mellett térdelve a nőt figyelte.
  • Égő, szabályosan gömbölyű gázbuborék?- Kérdezte Gregor gúnyosan.

Tom vállat vont és a nőre nézett. Valójában őt nem is érdekelte a lebegő tűzgolyó. Sokkal inkább a gyönyörű nő a földön. Nem hitt a szemének, ismerte a történetet, hordozta a kristályt, de magát a Földanyát látni, hihetetlen érzéssel töltötte el.

  • Pislogott- kiáltotta hirtelen!
  • Mi? Az nem lehet, hiszen halott- felelte Kira.
  • Nézd! Most is pislogott egyet- mutatta Tom. A többiek mind figyelni kezdték Freját, miközben köré kuporogtak a földre.
  • Ez hihetetlen- csodálkozott a lány. – Ezt nem hiszem el, hiszen pulzusa sincsen és hideg akár a jég.
  • Mit csodálkozol, hiszen angyal- mondta Gregor.

Freja lassan kinyitotta a szemeit. Gyönge volt akár a hajnali harmat. Megszólalni is alig volt ereje. Csupán suttogni bírt, de azt is alig lehetett érteni. Kira közelebb hajolt, hogy értse szavait.

  • Végre eljöttetek. Mindig bíztam benne, hogy az emberek végül nem hagynak cserben. Bár oly sokat kellett várnom rá.
  • Most már megnyugodhatsz. A papok, akikre a küldetést bíztad, ugyan nem élték túl a vulkán kitörését, de mi eljöttünk. Évezredekbe telt mire a létezésedre fény derült. Csak a csodának köszönhető, hogy a kristályra is ráakadtunk- mondta Kira.
  • Nem csoda volt az, hanem az urunk segítő keze- felelte Freja.- Isten látta az elszántságotokat és segített nektek elindulni a küldetésetekben. Leomlasztotta a földet a templomomról és megnyitotta a földet, ott ahol a kristály lapult. Évszázadokon át fohászkodtam hozzá, hogy ne hagyjon el titeket és segítsen nektek.
  • Én mondani, hogy Isten vezet minket ezen a veszélyes úton- mondta Gregor.
  • Miért engedte, hogy idáig fajuljanak a dolgok?- Kérdezte Tamara. – Emberek ezreinek az életét menthette volna meg, ha hamarabb segít.
  • Nem tehette- felelte Freja,- ha megtette volna, az emberek sosem okulnak a hibájukból. Úgy kellett bánjon a fajtátokkal, akár egy dacos gyermekkel, aki ordít és földhöz veri magát, ha akar valamit. Az anya szíve megsajnálja és megadná neki, amit kér, de tudja, ha megteszi, gyermeke sosem tanulja meg, mit lehet és mit nem.
  • Azt akarod mondani, hogy Isten nevelni próbált minket a történtekkel?- Kérdezte Simon.
  • Isten mindig nevelni próbál titeket, csak sosem veszitek észre. Nem láttok tovább a szemeteknél- felelte Freja.
  • Mégis, hogyan láthatnánk tovább a szemünknél?- Kérdezte Tom- Az anyák szíve majd megszakad, ha a gyermeküket sírni látják, akármilyen dacosak is. Isten nem sajnálta azokat, akik ártatlanul haltak meg a természeti csapások soraiban? Túl nagy áldozat volt ez a nevelésünkért- mondta kissé dühösen.
  • Isten szíve is fájt értetek és minden ártatlan lelket, megbocsájtva fogadott a mennyországba maga mellé. A hited az, amivel tovább láthatsz a szemednél. A hit a harmadik szemed, ami megmutatja a megvilágosodás felé vezető utat.

Tom mély lélegzetet vett. Tudta, hogy ezt a beszélgetést nem szabad vitába vezetnie. A hit és az erről szóló történetek, sosem tudnak megegyezésre jutni. Minden ember hite más. A hit, akár a képzelet szabadon szárnyal. Olyan, amilyennek hinni akarjuk. A hitet nem lehet erőszakolni, vagy tanítani. Csupán elmesélni lehet, aki hiszi, hiszi, aki nem az nem, és van, aki utána jár, majd saját hitére akad. A történelem is számtalanszor bebizonyította, hogy nem vezet semmi jóra, ha a hitet megpróbálják másokra kényszeríteni. Oly sok dolgot tettek az emberek Isten nevére és az igaz hitre hivatkozva. Sosem volt jó vége. Tom fölállt és az ég felé nézett. Dacos gyermeknek érezte magát, aki mérges az atyjára, mert nem kapott hamarabb segítséget. Most már biztosan tudta, hogy Isten valóban létezik. Korábban kételkedett benne, ahogyan kételkedett a Földanya létezésében is, de most, ahogy itt volt előtte Freja, már mert hinni. El merte hinni, hogy valóban van valaki odafent, de mégis dühös volt rá kissé, amiért sosem mutatkozott. Megértette ő a haragját az ember felé, de hogy tehette mindezt? Kavarogtak benne a kétes érzelmek. Igazából sosem érezte magát ilyen elveszettnek. Megrázta a fejét és Freja felé fordult, majd újra mellé térdelt. A földanya csak mosolygott. Ő megértette a férfi érzelmeit, nem is próbálta győzködni tovább. Gyenge volt és egyre csak gyengült. A barlang beomlott előtte és nem tudott visszatérni a mag sugárzásának közelébe. Csupán halovány erejét érezte annak. Lassan megfogta Tom kezét.

  • Évszázadok óta nélkülözöm a mag éltető sugárzását. A sziklák és a kristályok, majdnem teljesen elszigetelik azt. Nagyon gyenge erejét érzem csupán, ami kevés ahhoz, hogy élhessek. Réges-rég, amikor visszaindultam a barlangomba, rohanvást jöttem keresztül a szűk járatokon. A ruhámat elszaggatták az éles sziklák- mesélte Freja, Albert ekkor a zsebébe nyúlt és elővette a szakadt ruhadarabot. A nő felé tartotta, mutatva, hogy megtalálták. – Látom, megtaláltátok- mondta mosolyogva. – Tedd csak el. Őrizd meg talizmánként, amit egy angyaltól kapsz, az szerencsét hoz egész életedre.
  • Köszönöm- mondta Albert, majd mély tisztelettel a szemében visszatette a ruhadarabot a zsebébe.
  • A vulkán remegni kezdett. Úgy remegett, mint még soha- folytatta Freja.- A földrengés megbolygatta a barlang falait. Ekkor megálltam, arra gondoltam, hogy visszamegyek a papoknak segíteni, majd rájöttem, hogy értelmetlen volna. Bíztam benne, hogy egy napon eljön majd valaki a kristállyal a kezében és akkor szüksége lesz a segítségemre. Ezért tovább rohantam a barlangom felé- Freja lehajtotta a fejét és szomorúan folytatta. – Sajnos csak eddig jutottam, mert mire ideértem a barlang beomlott a rezgésektől. A sugárzás nélkül meghalok, nem bírom sokáig nélküle. Az út pedig még nekem is hosszú volt. Annyi erőm maradt, hogy fényt gyújtsak a sötétben és utat vágjak a sziklába. Tovább menni már nem tudtam volna. Ezért csináltam egy tűzgolyót és vártam. Vártam, arra a napra, amikor eljön valaki a kristállyal. Tartogattam az erőmet, hogy majd azon a napon meg tudjam törni az utat elzáró sziklák halmát.
  • Ha megnyitod az utat, mi elviszünk a barlangba- mondta Albert.
  • Tudom, de nem lesz értelme. Amint az utolsó erőmmel megnyitom az utat nektek, én meghalok. A lelkem visszatér atyám mellé. Nem lesz testem, amit vihetnétek, mert az angyalok teste ezernyi ragyogó porszemmé válik haláluk után.
  • Mondd- szólt Tom.- Isten miért nem segített visszajutnod a barlangba?
  • Segített volna, ha tehetné, de ő nem jöhet a föld alá. Övé a mennyek országa és látogathat a földre is, de sosem mehet a föld alá. Így szól a megállapodás. Ezért küldött engem őrizni a földet. Így is segített, különben nem lennétek most itt.
  • Miféle megállapodás?- Kérdezte Gregor.
  • A megállapodás Isten és Lucifer között. Lucifer többé nem mehet a mennyek országába, de látogathatja a földet. Isten pedig nem mehet az ő alvilágába, de szintén járhat a földön. Csupán küldötteik járhatnak mindhárom világban.
  • Akkor ez lenni pokol?- Kérdezte Gregor.
  • Nem, ez csupán a föld mélye. A mennyországot sem látni a felhők fölött, a poklot sem a föld alatt mégis ott vannak. A földfelszín a választó vonal a kettő között. Az ott lévő világ, az emberek világa, ahol harmóniának kellene lennie.
  • Ott lenni minden, csak harmónia nem- felelte Gregor.

Freja mosolygott, majd felemelte a kezét és a fal felé tartotta. A kövek finoman mozogni kezdtek, majd lassan felemelkedtek és lebegve odébb szálltak. Mindenki ámulva nézte mi történik. Elképesztő látvány volt. Igazi varázslat, semmi trükk. A Földanya utolsó ereje. Amint a sziklák mind eltűntek az útból, mindannyian rémülten fordultak vissza Freja felé.

  • Csak tegyétek a kristályt a barlangomban lévő üreges sziklába, de vigyázzatok. Csak igaz hitű ember teheti a lábát a barlang felé vezető kövekre. A járat végén meglátjátok az utat. Köszönöm nektek- mondta!

Miután ezek a szavak elhagyták a száját, Freja, ahogyan korábban is mondta, ezernyi ragyogó porszemmé porladt Kira karjaiban. A lány csak nézte, ahogyan a kristályként csillogó porszemek kifolynak a keze közül és a földre hullanak. A tenyerében még tartott valamennyit.

  • Engedd elmenni- súgta Tom.

Kira felnézett a férfire, aki a kezét nyújtotta felé.

  • Menjünk tovább- mondta Tom.

Kira lassan kifordította a tenyereit és az utolsó porszemek is a földre hulltak. Ezután megfogta Tom kezét, aki felsegítette a földről a lányt. Hirtelen a barlang sötétebb lett. A tűzgolyó is kialudt, úgy eltűnt, hogy nyoma sem maradt, mintha nem is lett volna.

  • Biztosan gáz- mondta Gregor.

Tom vállat vont, majd intett a többieknek, hogy induljanak. Kira még visszanézett. Látta, ahogyan a porszemeket odébb fújja a huzat. A szálló porszemek között még utoljára meglátta Freja arcát. Halvány volt, akár egy árnyék. Halkan a hangját is hallotta még:”- Hallgass a szívedre, te tudod mit kell tenned. Isten már kiválasztotta az új angyalát!”

  • Kira- szólította meg Tom. A lány odanézett, majd elindult a férfi felé.

Újra a megszokott sorrendben haladtak tovább. A barlang enyhén ívesen vezetett. Valójában egy hatalmas dundi szív alakot formált, aminek a másik fele a másik alagút volt. Csakhogy az út vége, a szív alja nem ért össze. Nem nyílt egybe a két járat. A másik zsákutca volt. Kira jó utat választott. A végén pedig elképesztő látvány fogadta őket. Hosszú sétát kellett még megtenniük, mielőtt a járat végéhez értek, de a látvány kárpótolta őket mindenért. Egy hatalmas párkányra értek, ami egy óriási kristály csarnok egyetlen, apró bejárata volt. Elképesztően hatalmas, kerek csarnokba jutottak, akkora volt, mint egy város. Előttük csak az óriási szakadék tátongott. A teremhez képest apró párkány, pont középmagasságban helyezkedett el. A teremhez képest apró hangyáknak érezték magukat. A fal tükörsima fehér, gyémánt réteg volt. Középen, pedig ott lebegett egy óriási gömb alakú, fekete szikla.

  • Ez lenne a kristálybarlang?- Kérdezte Tamara.
  • Nagyon nézni ki úgy- felelte Gregor.- Hihetetlen, hogy látni saját szememmel földnek magját. Sosem gondolni volna, hogy megélem e napot.
  • Furcsa- mondta Tom.- A föld külső magjának folyékonynak kéne lennie, az ismereteink alapján és csak belül szilárdnak. Talán rosszul tudtunk mindent és pont hogy fordítva van?- Kérdezte zavartan.
  • Senki nem járni még itt, ismereteink csupán feltevések sokaságai- mondta Gregor.
  • Ez még nem a mag- mondta Kira.
  • Hogy, hogy nem a mag?- Kérdezte Gregor.

Mindannyian értetlenül néztek a lányra.

  • Freja, azt mondta, hogy tegyük a kristályt a barlangjában lévő üreges szikla közepébe. Talán az a szikla az- mondta Tamara.
  • Nem- felelte Kira.- Az nem az a szikla. Az ott a kristály barlang, ez pedig az előcsarnok.
  • Ezt már mondtad egyszer korábban is- mondta Tom.
  • Tudom, mert azt hittem az az, de tévedtem. Ez itt az előcsarnok- felelte Kira magabiztosan.
  • Ok, tegyük fel, hogy az a kristálybarlang- mondta Simon,- de hogyan fogunk odajutni?- Kérdezte.
  • Mi sem lenni egyszerűbb- mondta Gregor.- Lecsúszunk seggen gyémánt falon, fogunk egy nyilat felkötjük nyílra és belelőjük gömbbe, majd felmászunk sorba- nevette.

A többiek lenéztek a meredek szakadékba, majd Gregorra néztek szúrós tekintettel.

  • Mi van? Csak vicceltem- mondta a férfi. A többiek a fejüket rázták. – Komolyra véve, a gömb lehet vasérc, talán magnetit. Biztosan tömör, kemény, ha le is jutunk valahogyan, hogyan megyünk barlangba?
  • Emlékezzetek csak- szólalt meg Albert.- A Földanya azt mondta, hogy csak igaz hitű ember léphet a barlang felé vezető útra.
  • Mit akarsz ezzel mondani?- Kérdezte Tamara.
  • Talán itt is valami trükkös út rejtőzik, ami a szemünk előtt van, de nem látjuk, csak hinnünk kell benne, hogy ott van.
  • Én jobban hiszek abban, hogy előttem egy óriási, meredek szakadék van- felelte Simon.
  • Mégis mit kéne tennünk?- Kérdezte Tom.- Tapogassuk végig a párkány szélét, hogy hol rejtőzik egy láthatatlan út?
  • Talán neked van jobb ötleted?- Kérdezte Albert.

Kira csak csendben figyelte a többieket és közben azon gondolkodott, hogy miért súgta neki Freja azt, hogy tudja, mit kell tennie és hallgasson a szívére. A szíve, azt súgta, hogy vigye el a kristályt a barlangba, csakhogy nem tudta, mit kell tennie. A többiek vitatkoztak.

  • Talán mászókampókkal kellene lemennünk- mondta Tom.
  • Nagyszerű ötlet- felelte Gregor- és utána hogyan mászol fel gömbbel?
  • Kötéllel, vagy talán akad egy láthatatlan lépcső alatta- felelte Tom.
  • Szerintem nem kellene lemásznunk, itt kell lennie az útnak valahol- mondta Albert.
  • Akkor nézzünk körbe- mondta Tom.

A párkány nem volt túl nagy, ezért könnyen át tudták nézni. Kira csak állt és gondolkodott, míg a többiek óvatosan kihajolva a párkány széléről tapogatózni kezdtek a levegőben. Tamara remegve nyúlt ki a párkány fölött. Rettegett attól, hogy lezuhanhat. Simon a fél szemét rajta tartotta, miközben ő is félve tapogatózott. Tom kissé kapkodva keresgélt a semmiben, érezte, hogy értelmetlen, amit csinálnak. Albert buzgón és bátran kutatta az utat. Titkon remélte, hogy megtalálja és bebizonyíthatja igazát a többieknek. Főleg a hitetlenkedő Tomnak, de sajnos ő sem talált semmit. A kezeik mindig az üres levegőt markolták. Alaposan szétnéztek a párkány körül, de semmi kézzelfoghatót nem találtak. Újra tanakodni kezdtek, míg Kira továbbra is csak meredten nézett a semmibe.

  • Most, hogyan tovább? Sehol egy láthatatlan kő- mondta Tom, kissé elégedetten.
  • Én igazán hittem benne, mégsincs semmi- felelte Albert csalódottan.
  • Talán tényleg lenni lépcső gömb alatt- mondta Gregor.
  • Még, ha van is életveszélyes ezen lemászni- mondta Tamara feldúltan, miközben a meredek gyémánt falra mutatott.
  • Neked nem is menne- felelte Tom és a nő lábára mutatott. – Ezzel a sérüléssel nem bírnál lemászni rajta.

Tom az állát dörzsölgette. Olyan megoldást akart találni, hogy ne essen senkinek sem baja. Alaposan körbenézett. A fekete gömb alakú szikla alatt és fölött nem látszott semmi. Csak úgy lebegett a csarnok közepén. Hirtelen elhatározta magát.

  • Én megyek egyedül- mondta.

Kira azonnal feleszmélt a gondolkodásból és erősen magához szorította a kristályt rejtő táskát. Érezte, hogy neki kell elvinnie és nem adhatja át másnak. Azt sem akarta, hogy Tom lemásszon, a meredek falon, ami végtelenül mélynek tűnt. Féltette őt, hiszen szerette. Ekkor hirtelen mindent megértett. Az édesanyja régen, azt mondta neki, hogy nincsenek véletlenek. Ami történik, annak oka van. Lehet, hogy magunk alakítjuk a sorsunkat, de vannak bizonyos dolgok, amiket okkal kell megélnünk, talán azért, hogy dönteni tudjunk, hogyan tovább. A véletlen műve volt csupán, hogy Kira bekerült a csapatba, de mégis okkal történt, hiszen Isten kiválasztotta a következő angyalát, ahogyan Freja mondta. Isten Kirát választotta. Ő hordozta végig a kristályt és most neki is kell visszatennie a helyére azt. A szíve is ezt súgta és már tudta is mit kell tennie. Kivette a táskájából a korábban megírt naplót és Tom felé nyújtotta.

  • Ezt tedd el kérlek. Leírtam mindent, ami addig történt, hogy elindultatok az öt vájatban, öt különböző irányba, majd mégis egy helyre jutottatok- mondta mosolyogva.
  • Mit akarsz ezzel Kira?- Kérdezte Tom értetlenül, mégis félelemmel a szemében.
  • Freja megmondta nekem, hogy Isten kiválasztotta a következő angyalát és hogy tudom mit kell tennem, csak kövessem a szívemet. Nem értettem mit akart ezzel, de most már rájöttem. Okkal kerültem közétek és okkal vagyok itt. Nekem kell a kristály visszavinnem. Én vagyok az a következő angyal.
  • Ez nem lehet, mégis hogyan akarsz bemenni oda, semmi hegymászó képesítésed nincs. Sosem jártál terepen sem. Nem mehetsz egyedül- mentegetőzött Tom.
  • Nem is kell semmi képesítés ehhez- mosolygott Kira.- Elég csak a hitem, hiszen csak igaz hitű ember léphet a barlang felé vezető útra. Ugye?- Kérdezte mosolyogva, miközben Albertre nézett. – Nekem hitem mindig is volt. Hittem mindig abban, hogy épségben visszatérsz a kutatásaidról- mondta kedves mosollyal Tomra nézve. – Hittem, hogy találsz valamit, amivel megmenthetjük a világot. Hittem benne, hogy fontos dologra vagyok hivatott, bár sosem tudtam mi az – mondta nevetve, miközben potyogtak a könnyei.
  • Azt sem tudjuk, hogyan visz a hit a barlanghoz- mondta Tom akadozó hangon.
  • Én tudom- mondta Kira boldogan.

A többiek kérdőn néztek rá. Tamara szemében gyülekeztek a könnyek. Lassan Kirához lépett és átölelte.

  • Nem tudom, mire készülsz, de én hiszek benned- súgta a fülébe, majd odébb állt.

Albert is megölelte a lányt.

  • Nagyszerű tudós vált volna belőled. Büszke vagyok rád!
  • Na álljon meg a menet- mondta Tom mérgesen. – Miért búcsúzkodtok? Kira bármit is talált ki, vissza fog jönni és amúgy is vele megyek. Nem engedlek egyedül.
  • Nem jöhetsz Tom! Egyedül kell mennem- mondta majd nagyot nyelt. – Nem fogok visszajönni. Nekem ott kell maradnom a kristállyal. Én leszek az új őre a földnek. Amúgy is emlékezz csak. A föld magja a barlangban olyan erős sugárzást bocsájt ki, hogy a hiányába Freja is belehalt.
  • Igen, de csak évezredek múlva. Neked sem lesz semmi bajod, ha visszajössz. Nem is leszel ott sokáig, csak beviszed, lerakod a helyére és jössz vissza.
  • Tom! El kell engedned!

Tom körbenézett a többieken. Mindannyian leszegett fejjel figyelték őket. Szólni sem mertek, nem is akartak. Tom erősen markolta a Kirától kapott naplót. Körbenézett a csarnokban és nagyot sóhajtott, majd a naplóra nézett.

  • Leírtál mindent, ami történt?- Kérdezte szomorúan.
  • Amire jutott időm egy óra alatt- felelte Kira mosolyogva,- de folytathatod, ha van hozzá kedved. Sőt! Ígérd meg nekem, hogy folytatni fogod és leírod benne, azt ahogyan hazajutottatok.
  • Hát nem szívesen másznék vissza, azon a láthatatlan csúszdán a láva fölött- mondta zavartan mosolyogva, majd komolyra fordítva folytatta. – Folytatni fogom és megőrzöm amíg élek, de előbb megmutatom az egész világnak.

Kira elégedetten mosolygott, majd elővette a kristályt a táskájából. A többiek kíváncsian figyelték mire készül.

  • Mondd!- szólította meg Gregor.- Mégis, hogyan akarsz odajutni?
  • Hiszek a kristályban, hogy oda vezet- felelte Kira, majd a gömb irányába emelte a ragyogó kristályt.

Nem látott benne semmit, de érezte, ahogyan húzza a gömb felé. Hátranézett még utoljára a többiekre. Először kicsit zavarban volt, mert azt hitte, hogy meglátja a titkos utat a kristályban, de így is hamar rájött mit kell tennie. Hatalmas lendülettel elrugaszkodott a szikla széléről. A többiekben a vér is megállt ijedtükben. Tom hirtelen a lány után kapott, de nem érte el. A szájuk is tátva maradt, ahogyan látták a lányt szállni. Kira úgy repült, akár egy pihe a lágy nyári szélben.

  • Súlytalanság lenne a csarnokban?- Kérdezte Albert?
  • Én biztosan nem próbálni ki- mondta Gregor.- Akkor párkányon is lebegnénk, ha lenne.
  • Akkor mitől repül?- Kérdezte Albert meglepve.
  • Talán a hit szárnyakat ad- mondta Tamara zavartan.
  • Biztosan akad rá ésszerű magyarázat, a hit csak ahhoz kelhet, hogy le merjenek ugrani, ekkora mélységbe- mondta Tom. Miközben lefelé nézett és egyik kezét a szakadék fölé emelte.
  • Nem hiszem, hogy neked lenni elég hited ahhoz, hogy leugorj- mondta Gregor.

Kira visszanézett és Tomra mosolygott.

  • Merj hinni- kiáltotta.

Tom hirtelen el akart rugaszkodni a párkány széléről, de Albert visszarántotta.

  • Ne! Ő nála ott volt a kristály, talán azért sikerült. Ne kockáztass- mondta Tomnak.

Tom az idős férfire nézett. Tudta, hogy akár igaza is lehet. Újra a lány felé nézett.

  • Hiszek benne, hogy visszatérsz hozzám- kiáltotta vissza Tom Kirának.

Kira mosolygott, de tudta, hogy ez nem így lesz. A gömb felé szállt, lassan és biztosan. Amint közel ért hozzá észrevett egy pici járatot rajta. Egyenesen ebbe landolt. Visszanézett a többiek felé. Olyan aprónak látszottak, de látta, hogy még ott állnak a párkányon és őt figyelik. Tom a naplóval a kezében figyelte Kirát. Sosem jött rá korábban, hogy milyen fontos is neki. Nem akarta ott hagyni. Nem akart elmenni. A többiek kérdőn néztek Tomra. Várták mi lesz tovább. A férfi még mindig a gömb felé nézett. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Úgy érezte, hogy túl könnyen ért véget. Nem tudott csak úgy megfordulni és elindulni visszafelé azon az úton, amin ide jöttek. Nem tudta elhinni, hogy a küldetést, ami rá volt bízva Kirának kell befejeznie. Bűntudata volt, amiért a lány ment a barlangba és nem ő. Inkább áldozta volna fel magát ő a világért, hiszen teljesen felkészült már rá lelkileg. Már csak abban bízott, hogy Kira visszatér.

  • Megvárjuk Kirát- mondta.
  • De, azt mondta, hogy nem fog visszajönni- értetlenkedett Tamara.
  • Még meggondolhatja magát. Nem tudhatjuk mi várja ott- felelte Tom.
  • Amúgy is lenni mindegy visszajön e. Szanaszét törtük nagy kráterben levezető utat. Hogyan is mehetnénk vissza rajta?- mondta Gregor.
  • Ezt pont te mondod?- Kérdezte Albert.- Éppen te szakítottad be.
  • Csak azért, mert Tamara és Simon már másodjára zuhantak le. Volt már mindegy párkánynak.
  • Amúgy sem terveztünk visszaútra- mosolygott Tamara.
  • Én úgy terveztem, hogy titeket kiviszlek, még ha én meg is halok- mondta Tom.
  • És hogyan tervezted holtodban kivinni minket?- Kérdezte Gregor nevetve.
  • Megvártam volna, míg kijuttok- nevetett Tom.

A többiek is nevetni kezdtek. Furcsa helyzetben voltak. Bennük volt az érzés, hogy most már mehetnek és Kira beteljesíti a küldetésüket. Közben mégsem tudtak elmenni a párkányról. Nem voltak képesek otthagyni a lányt és amúgy sem voltak biztosak benne, hogy képesek lennének felmászni a már beomlott párkányokon a több emeletnyi mély kráterben. Az üveg csúszdáról nem is beszélve. Kemény út állt előttük visszafelé, az biztos. Sokkal nehezebb, mint ide felé. Mindannyian leültek a földre és kihasználták az időt a pihenésre. Hittek benne, hogy majd csak lesz valahogy.

  • Várunk pár órát, ha Kira nem jön vissza, kiviszlek titeket innen- mondta Tom határozott hangon.

A többiek csak némán néztek rá. Nem szóltak semmit.

Fényes, szürkésfekete volt a gömb alakú szikla, aminek az apró vájatán Kira elindult befelé. Magához szorította a kristályt és lassú léptekkel haladt előre. Az alagút ívelten vezetett a gömb belseje felé. Sötét volt, csak a lány lámpája világított, de minél beljebb haladt, annál világosabb lett a barlang. Kira végre elérkezett a kristály barlangba. Az alagút egy hatalmas, több emeletből álló barlangba vezetett. A lány körbenézett. Előtte egy hatalmas tér volt. Szebbnél szebb drágakövek és nemesfémek ragyogtak benne, mindenféle színben és formában pompáztak. A földön és a falakon egyaránt volt belőlük. Középen a sziklák telis-tele kristályokkal magasra nyúltak. Két irányba lehetett elmenni mellettük. Balra felfelé vezetett az út, míg jobbra körbevitt a középen lévő óriási sziklákon. Kira eltette a mindent látó kristályt a táskájába, majd elindult felfelé. Óvatosan kapaszkodott a gyönyörű kövekbe. Aranyon, rubinton, zafíron és más drágaköveken keresztül mászott fölfelé. A következő szint ugyanolyan volt, mint az első. Kira érezte, hogy tovább kell mennie, ezért mászott még följebb. A második szint is ugyanolyan volt, azzal a különbséggel, hogy ellentétes irányban volt az út felfelé. Kirát ez nem zavarta, tovább mászott. A következő szint olyan volt, mint az előző, de a lány itt sem állt meg. Továbbment a negyedik szintre. Ez volt a vége. Hosszú időbe telt, mire ide jutott, de megérte. Az utolsó szint, olyan volt, akár egy félgömb. Itt is rengeteg drágakő volt, csakhogy a terem közepén egy hatalmas, átlátszó kristálykupola ragyogott. Kira közelebb ment a hatalmas kupolához. Néhány lépésre tőle már látta mi rejlik alatta. Hatalmas higanynak tűnő gömb forgott, mélyen a kupola alatt egy óriási térben. A föld magja volt. Kira a folyékony külső rétegét látta annak. A látványtól a lélegzete is elállt. A mag narancsos fényben ragyogott, ami megvilágította az egész barlangot. Csodálatos volt. A lány percekig csak bámulta azt. Miután feleszmélt a különös látványból, körbenézett. Mögötte a kristályok között egy ragyogóan fényes anyagból készült ágy volt. Nem hitte, hogy Frejának külön fekhelye is volt, de örült neki, hogy lesz hová lehajtsa fejét. Alig egy karnyújtásnyira tőle ott volt egy szikla a kristálykupola szélénél. Derékig érő vékony szikla volt. A tetején Kira meglátta az üreget, amiről Freja beszélt. Elővette a kristályt a táskájából és a közepébe helyezte. A kristály hirtelen hatalmas fénnyel ragyogni kezdett, majd látni lehetett benne egy kitörni készülő vulkánt. Kira közelebb sétált és a kezeit a szikla szélére tette. Nézte a megjelenő vulkánt a kristályban. Hirtelen meglátta a lábánál álló autókat és nézte a megjelenő vulkánt a kristályban. Hirtelen meglátta, a lábánál álló autókat és az embereket, akik ezek felé futnak a füstölgő vulkán elől.

Hiszen ezekkel jöttünk, ezek a mi járműveink- szólalt fel hirtelen.

Ekkor döbbent rá, hogy az a vulkán akar kitörni, amelyiken keresztül a föld alá jutottak. Hosszú rengések után a tomboló vulkán magasra kezdte köpködni az izzó láva golyókat, majd az olvadt kőzet lassan kicsordult a kráterből. Kira a többiekre gondolt. Tudta, hogy most rajta múlik minden. Ideges lett, nem tudta, hogyan állíthatná meg a természetet.

  • Istenem, mit kell tennem?- Kérdezte ordítva. Oldalra nézett, a kupola alatt forgó magra.
  • Tedd csak rá a kezed és engedd, hogy átjárjon a sugárzása. Engedd, hogy beléd szálljon az erő, amivel képes leszel irányítani a természet összes erejét- súgta egy ismeretlen férfihang.

Kira nem habozott. Tenyereit a kupolára tette és nézte a forgó magot. Nemsokára érezni kezdte, ahogyan egy különös, bizsergető érzés a tenyereiből indulva végigfut a testén. Furcsa érzés volt, olyan, mintha egyszerre rázná a hideg és égetné a meleg a testét. Eközben erősen arra koncentrált, hogy megálljon a vulkáni tevékenység.

  • Tudtam, hogy bízhatom benned- hallotta újra a suttogó hangot.

Kira felemelte a kezeit és a kristály felé fordult. Látta, ahogyan a vulkán lenyugszik és az emberek értetlenül, megdöbbenve figyelik a vulkánt. A láva egy helyben állt a hegy oldalán, az izzó tűzgolyók lebegtek a levegőben, majd hirtelen a vulkán visszaszippantotta azokat. A tűzhányó lecsendesedett. Hirtelen az egész föld megjelent Kira előtt és a fiatal lány hatalmasnak érezte magát hozzá képest. Sorra kezdtek elé tárulni a katasztrófák. Kira a kezeit a kristály elé tartotta és lépésenként kezdte megfékezni a természet tomboló haragját. Japán partjai felé hatalmas cunami közelített. A hajdani mesés, büszke ország most szellem szigetnek tűnt az üres, romba dőlt épületeivel. Az első olyan helyek közé tartozott, amiket az emberek kénytelenek voltak elhagyni az egyre gyakrabban előforduló szökőárak miatt. A pusztító erejű víz, most e kihalt földet készült elnyelni újra. A hullámok az egekbe emelkedtek, s mielőtt a partra csapódtak volna megálltak a levegőben. A víz lágyan hullámzott, magas falnak tűnő formájában, mögötte egy cápa úszkált. A hatalmas víztömeg lassan visszavonulásra kényszerült. Óvatosan visszahúzódott a medrébe, miközben az elmozdult földkéreg darabjai visszacsúsztak a helyükre. A tenger lecsendesedett, a cápa nyugodtan úszhatott tovább. Ezután a kristály a Szaharát mutatta, a föld szárazabb volt, mint valaha. A felrepedezett talaj erősen remegett, egy kígyó kétségbe esve cikázott a repedések között. A föld hirtelen kettényílt és elnyelte a hüllőt, majd az egész sivatagot végigszántotta a hatalmas hasadék. Egyenesen egy apró falu és ott maradt lakosai felé száguldott. Az emberek dermedten álltak és nézték a feléjük közelítő tátongó szakadékot. Azt hitték itt a vég, meg sem próbáltak elmenekülni. Hirtelen a robaj abbamaradt és alig egy karnyújtásnyira az emberektől megállt. Néhány pillanat múlva a szakadék elkezdett visszafelé haladva összezáródni. A homok felcsapott, ahogy a föld összeért. A kígyó, amit korábban elnyelt a föld, sértetlenül repült ki a gödörből, majd mintha mi sem történt volna, elsiklott. A faluban volt egy régi kút, ami már évekkel ezelőtt kiszáradt. Váratlanul akár egy szökőkútból, úgy kezdett előtörni belőle a víz. Az emberek ujjongtak örömükben és a kúthoz rohantak. A magasra törő víz átitta a száraz talajt, majd visszahúzódott a kútba, újra színültig töltve azt kristálytiszta vízzel. Megállította a földrengést, visszafordította az áradó vizet, lecsendesítette az őrjöngő tornádókat. Akár egy legyőzött ellenség, úgy hódolt be a természet Kira akaratának. Sosem érzett még ekkora boldogságot, mint ezekben az órákban. Végre tehetett valamit a földért. Annyira szerette volna mindig megmenteni és most sikerült. Végre elérte célját.

  • Már legalább hat óra eltelt Tom- mondta Simon.- Meddig akarod még várni őt?
  • Indulni akartok?- Kérdezett vissza Tom.
  • Talán ideje lenne, nem ülhetünk itt örökké- mondta Simon.
  • Maradhatunk még, ha akarod- mondta Tamara.

Tom a nő lábára nézett. A kötés már teljesen átvérzett rajta és elég csúnyának tűnt.

  • Hogy van a lábad?- Kérdezte Tom.
  • Bírom még használni- felelte Tamara.

Tom odasétált a nő mellé és leguggolt. Mélyen a szemébe nézett, majd leszedte a sebről a kötést. A mély horzsolás, amit a szikla ejtett rajta, csúnyán elfertőződött. A seb gyulladt volt és erősen gennyezett. Tom az arcára tette a kezét. Simon aggódva nézte Tamara lábát. Tartott tőle, hogy ez lesz belőle.

  • Minél hamarabb ki kell vinnünk téged- mondta Tom.
  • Nem mondom, hogy nem szeretném, de csak bajt hoznék rátok. Vidd ki a fiúkat. Engem hagyjatok itt.
  • Nem fogok még egy nőt idelent hagyni- felelte Tom. – Elég, ha csak én veszítem el azt, akit szeretek. Nem kell Simonnak is megélnie ezt.
  • Majd én viszlek- mondta Simon.
  • Mégis hogyan? Az alagút, amin lecsúsztunk rettenetesen csúszik. Képtelenség még engem is felcibálnotok rajta. Nem beszélve, arról a hatalmas kráterről.
  • Meg fogjuk oldani- mondta Tom.
  • Négy erős férfi nehogy már ne bírjon el egyetlen apró nőt- mondta Gregor.
  • Kira is ezt akarná- felelte Albert.

Tom a férfira nézett, majd a gömb felé. Ezután eltette a táskájába Kira naplóját, amit eddig erősen tartott.

  • Megteszem, amit ígértem- mondta, majd készenállva felállt. – Készüljetek, indulunk.

Valójában, élete legfájdalmasabb döntése volt ez. Bízott benne, hogy Kira innen már könnyedén fog boldogulni a kristállyal és nem kell aggódnia e miatt. Mégis szívesebben lett volna ott vele. Mielőtt elindultak volna kifelé, még utoljára alaposan körülnézett a csarnokban. Sosem hitte, hogy valaha ilyen helyre juthat el. Örökké az emlékeibe zárta a gyémánt csarnokot és a hatalmas fekete szikla gömböt a közepén.

  • Azért sajnálom, hogy nem láthattam föld magját- mondta Gregor, miközben lassan Tom mellé állt.
  • Én is sok mindent sajnálok- felelte Tom búskomor hangon.

Gregor megveregette a férfi vállát, majd elindult kifelé a csarnokból. Simon felsegítette Tamarát a földről. Albert is odasietett hozzá és ketten adtak támasztékot a sérült nőnek. Tamara már alig bírt menni. Rettenetesen fájt a lába. Tom még mindig a párkány szélén állt és a gömböt nézte. Albert visszafordult és odaszólt neki:

  • Tom gyere!

A bánatos férfi a hang felé fordult és csalódottan elindult a többiek után. Szinte minden lépés után hátranézett. A barlang lassan elkanyarodott és már hiába nézett maga mögé nem látta a csarnokot. Ennek ellenére mégis mindig hátrafordult. Folyamatosan úgy érezte, hogy Kira mögötte van, de mégsem volt ott senki sosem. Lassan és nehézkesen haladtak visszafelé a barlangban. Gregor ment elől. Tamara pedig Albertre és Simonra támaszkodva követte az orosz férfit. Tom kullogott hátul, bánatosan, lehajtott fejjel. Amikor elérték azt a helyet, ahonnan a földanya ellebegtette a sziklákat, mindannyian megálltak egy percre. Fontos pont volt ez a küldetésükben. Az egyik legfontosabb. Tamara letörölt egy könnycseppet az arcáról, ami egyrészt fájdalmában csordult ki, másrészt pedig Kira miatt. Tom még most is maga előtt látta, ahogyan a fiatal lány a karjaiban tartja a haldokló Freját. Ismét hátranézett. A barlang sötét volt mögöttük és csendes. Tovább haladtak. Tamara már előre azon idegeskedett magában, hogy képtelen lesz felmászni a csúszdán. Rettegett a gondolattól, hogy bajt hozzon a többiekre. Gregor úgy ment előttük, mint akinek teljesen mindegy, hogy kijut e vagy sem. Tomhoz hasonlóan ő is az öngyilkos küldetésre készült fel jobban. Már- már bántotta a tudat, hogy kijuthat a barlangból. Lefelé haladva még vezette is egy magasztos cél, de most igazából semmi nem csábította már a felszín felé. Tom még mindig lehajtott fejjel ballagott a sor végén. Nem fért a fejébe, hogy Isten miért nem Freját küldte vissza abba a barlangba, miért kellett új angyalt választania magának. A hajdani tolvajra gondolt, hogy hogyan volt képes ilyen messzire jönni csupán a kincs utáni vágyból. Hogyan volt képes átjutni a gyémánt csarnokon? Hogyan tudott visszatérni a földre? Azzal biztatta magát, hogy ha a tolvajnak sikerült kijönnie innen, akkor Kirának is menni fog. Ekkor végiggondolta az egész utat, amit megtettek idáig és eszébe jutott, hogy egy egyszerű tolvajnak mégis, hogy juthatott eszébe, hogy keresztülússzon a föld alatti tavon. Miért ment keresztül annyi nehezen járható szűk járaton? Csupán a kincs utáni vágyból? Nehezen tudta elhinni, hogy az a valaki ekkora, ismeretlen utat tett volna meg csupán csak a kincs kedvéért. Tom biztosra vette, hogy az az ember nagyon is jól tudta mi van a föld alatt. Biztos volt benne, hogy a kristály volt az elsődleges célja, amiért ilyen messzire merészkedett. Talán minden okkal történt. Tom arra gondolt, hogy a tolvaj valójában egy küldönc volt. Akit elve a kristályért küldtek ide. Talán azért, mert jól tudták, hogy milyen következményei lesznek az eltűnésének. Talán az emberiséget így akarták Isten ellen fordítani. Talán maga Lucifer tett kísérletet rá, hogy e módon borítsa fel az egyensúlyt a három világ között. Nála jobban senki sem ismerte az Istent. Pontosan tudta, hogy mivel haragíthatja meg a legjobban őt. Mivel fordíthatja az emberek ellen. Persze, azt sem tartotta kizártnak, hogy csupán egy átlagos ember volt, aki hallotta a földanya történetét és mérhetetlen kapzsisága vezette idáig. Bárhogy is történt, Tom ráébredt valami fontos dologra. Végre elhitte, mindazt, ami történt. Mert hinni. Furcsa, de olyan érzés volt, mintha egy óriási kő esett volna le a szívéről. A bús tekintete kicsit felszabadultabbá vált. Nemsokára elérték azt a helyet, ahová a csúszda vezetett. A hatalmas láva tölcsér ott keringett a szikla fölött. A tűz fényében néhol megcsillant az üveg járat. Megálltak előtte és nagyokat nyelve néztek fölfelé. Tamara a mellette álló Simonra nézett. Tom előre lépett. Csípőre tett kezekkel nézte az üvegjáratot.

  • Innen nézve lenni olyan, mint óriási félbe vágott üvegtészta- nevette.
  • Szívesebben ennék most egy tál üvegtésztát, mint nekivágni ennek- mondta Tamara.
  • Vicces lesz, meglátod, mint visszatekerni csúszdázó videót- mondta Gregor.
  • Nem hiszem, hogy én nevetni fogok rajta- felelte a nő.
  • Majd én nevetek helyetted- mondta Gregor.
  • Albert- szólt Tom,- te fogsz menni elől, utánad Simon, Tamara és én összekötve biztosító kötéllel. Gregor, te leszel a biztosíték hátul.
  • Nagyszerű, én kapni el mindenkit, ha csúsztok.
  • Elég termetes vagy hozzá- nevetett Tom.

Ezután Tom előkészítette a köteleket és alaposan rákötötte Tamara és Simon derekára, majd végül a magáéra is. Mindannyian elővették a mászókampóikat és nekivágtak a sikamlós terepnek. Albert ment előre. A kampókat erősen a sziklába vágta és apránként haladt felfelé. Egész jól haladt a kampókkal. Miután megtett néhány métert Simon is követni kezdte. Hasonlóan jól ment neki is. Tamarának már nehezebb dolga volt. A kampókat erősen odavágta, de bicegve nehezebb volt felhúznia magát. Tom látta, hogy a nőnek nehezen megy a mászás, ezért úgy döntött nem tartja be a követési távolságot és azonnal nekiindult. Szorosan Tamara után ment és óvatosan tolt rajta egyet, amikor húznia kellett magát.

  • Nem lesz ennek jó vége- motyogta Gregor az orra alatt, majd a többiek után indult.

Nagyon lassan haladtak felfelé. A járat csúszott és alig látták hol van. Félelmetes volt így mászni. Amint beértek a láva tölcsér közepébe, olyan volt, mint ha magát a lávát mászták volna meg. Nagy volt a forróság. Patakokban folyt róluk a víz. Tamara alig bírta húzni magát, még úgy is, hogy Tom tolta előre. Az is csoda volt, hogy Tom meg tudta tartani magát közben a csúszós talajon. Simon gyakran nézett hátra kedvesére, hogy nincs-e baja. Tamara arcán mindig a kínkeserves fájdalmat látta, ahogyan küzdve ellene teljes erejével mászni próbál. Alig jutottak el a tölcsér feléig már úgy érezték, hogy kifogyott az erejük. Még a fiúk is nehezebben másztak pedig egyikük sem volt sérült. Tom egyre nehezebben tolta Tamarát előre. Szinte percenként álltak meg erőt gyűjteni. Szerencsére a csúszda annyira nem volt meredek, csupán kanyargós, de nagyon hosszú. Lefelé sokkal gyorsabbnak tűnt az út. Persze, az is volt, hiszen hatalmas lendülettel csúsztak. A kitartásukkal nem volt gond, ezért nem adták fel. Másztak és másztak felfelé, lépésről, lépésre. A kampókat minden lépésnél belemélyesztették a halványan látszó járatba.

  • amúgy ez nem üveg, hanem egy üveg tisztaságú kristály- mondta hirtelen Albert.
  • Ez most hogy jutott eszedbe?- Kérdezte Simon.
  • Gondoltam szólok, mert alaposan megfigyeltem mászás közben- felelte mászás közben.

Tom ekkor megállt, felemelte a fejét és erősen kapaszkodott a kampóiba.

  • Mennyi a valószínűsége annak, hogy ez a kristály letörik?- Kérdezte.

A többiek, mind Tomra néztek. Meglepett és ijedt arcot vágtak. Albert is megállt, hátra fordult, amennyire tudott és Tomra nézett.

  • Nem szeretnék erre gondolni, de ha továbbra is ilyen erővel verjük bele a kampóinkat, talán 30 % az esélyünk rá, hogy megreped és letörik alattunk.
  • Remélem, addigra feljutunk a párkányig- mondta Tom.
  • Ne izgulj, ahogy elnézem ez a kristály csupán átlátszó, nem pedig vékony. Bírnia kéne- felelte Albert.
  • Szívből remélem fogja bírni, nem lenni kedvem zuhanni megint- mondta Gregor.

Tamara aggódva hallgatta a többieket. Óvatosan tovább másztak. A hallottak után Tamara már alig merte a kristályba verni a kampóját. Megpróbálta gyengébben beleakasztani, de hirtelen kicsúszott a falból és a nő majdnem megcsúszott. Simon csak egy kisebb rántást érzett a kötélen. Ijedten fordult hátra.

  • Tamara jól vagy?- Kérdezte.
  • Persze, ne haragudj, csak megcsúsztam.
  • Jobb lenne többet nem megcsúszni- morogta Gregor hátul.
  • Bocsánat- mondta Tamara.
  • Vágd bele rendesen, azt a kampót- mondta Tom.- Különben nem lesz, mi megtartson.
  • Tudom, sajnálom, de félek, hogy végig reped ez az egész és csak meg akartam próbálni, hogy kisebb ütés is elég-e, hogy megtartson.
  • Ne próbálgatni, figyelni oda- mondta Gregor.

Tamara tovább mászott. A kampóit erősen a falba vágta, bár a hallottak után egyre jobban kezdett félni tőle, hogy a kristály bereped és beszakad alattuk. Lassan elérték a láva örvény tetejét.

  • Nagyszerű- mondta Albert.- Innen már csak egyenesen a párkány felé kell másznunk.

Az alattuk kavargó láva rémisztő látványt nyújtott. Ebben a szögben szinte teljesen láthatatlanná vált az alattuk lévő kristályréteg is. Olyan volt, mint ha a levegőben másznának. A kristály csak a kampó ütéseitől mutatta meg magát kicsit. Albert a párkányt látva teljesen feltöltődött energiával és erőteljesen mászni kezdett felfelé. Simon követte, ahogyan bírta, de Tamara nem volt ilyen formában. Lassan és keservesen mászott. A kötél, amihez Simonhoz volt kötve teljesen megfeszült közöttük. Simon hátra fordult. Látta, hogy Tamara alig bírja már magát. Megállt egy percre és óvatosan fél kézzel húzott a kötélen egy kicsit. Tamara felnézett.

  • Gyere, ne add fel- mondta a párja mosolyogva.

Tamara csak mosolygott és mászott tovább Simon felé. A férfi várt egy kicsit, míg a nő közelebb ér hozzá, majd mászott tovább. Már majdnem félúton jártak. A csúszda kezdett kevésbé meredek lenni, kicsit megkönnyítve a dolgukat. Gregor a kampóját a falba vágta és húzta magát felfelé. Hirtelen reccsenést hallott. Megfordult. Maga mögött meglátta azt a lyukat, ahová a kampót vágta be. Apró hasadék repedt tovább belőle. Nem volt nagy csupán néhány centiméter. Gregor felnézett. Látta, ahogyan a többiek erejük fogytán küzdenek a feljutásért. Nem akarta megijeszteni őket. Nem szólt a repedésről, inkább ment tovább. Furcsa módon, újra hallani vélte e recsegést. Ismét hátra fordult, de most nem látott újabbat. Megrázta a fejét és tovább mászott. Nemsokára ismét hallotta és úgy érezte, mint ha megmozdult volna alatta a kristály. Ezt már a többiek is észrevették. Mind megálltak és félve kémleltek körbe. Nem láttak semmi szokatlant, a mozgás is abbamaradt. Tovább másztak. Valójában a kristály alulról kezdett, hosszában felhasadni Gregor mögött. Gregor érezte, hogy valami nincs rendben, ezért megállt és megfordult. Ebben a pillanatban vette csak észre a hosszanti repedést maga mögött, ami lassan tovább hasadt felé.

  • Jobb lesz sietni- kiáltotta a többieknek, majd ahogy csak bírt mászni kezdett.

Tom megfordult, látta, ahogyan Greg sietni kezd, ezért ő is tolni kezdte Tamarát.

  • Siess- mondta a nőnek.

Tamara nem nagyon bírta már, az ereje teljesen elfogyott, csak Isten tudja mi vitte előre. Megpróbált belehúzni, de sikítani tudott volna a fájdalomtól minden mozdulat után. Már közel volt a láthatatlan kristályút vége. A párkány után ugyan még várta őket tovább a csúszós vájat, de legalább ott látszott és nem volt fortyogó lávával teli szakadék alattuk. Gregort szinte üldözte a repedés. Lassan hasadt a kristály, ez volt a szerencséjük. Albert már majdnem elérte a párkányt. Az utolsó csapása a látható sziklafalba fúródott. Boldogan mászott fel a már egyenes, de még mindig csúszós sziklára. Simon kicsit le volt tőle maradva a megállásai miatt, de már ő sem volt messze. Hirtelen a lassú repedés villámgyorsan végigszáguldott a kristály rácson egészen a párkányig. Albert is hallotta a reccsenést a végén. Rémülten fordult a többiek felé.

  • Gyorsan- kiáltotta!- Ez le fog szakadni.

Simon felkapta a fejét és mászni kezdett, ahogy csak bírt. A kötél teljesen kifeszült közte és Tamara között, hiszen akárhogy is igyekezett a sérült nő, ő nem bírt olyan gyorsan menni. Tom tolni kezdte és biztatta, hogy meg tudja csinálni. Tamara hősiesen küzdött. Mászott felfelé. Simon már felért, megkapaszkodott a sziklában és felhúzta magát az egyenes szakaszra. A kampóit a sziklába vágta és a lábával nekik támaszkodott. Albert megfogta a férfi derekát és rátartott, nehogy visszacsússzon. Simon húzni kezdte a kötelet. Tamara próbálta felvenni a gyorsított tempót és mászni, ahogy a párja húzta felfelé. Már majdnem fenn volt, amikor hirtelen beszakadt a párkány és úgy egészében elkezdett oldalra fordulni.

  • Ereszd el, kihúzunk- kiáltotta Simon a nőnek.

Tamara rémülten nézte, ahogyan a csúszda a láva tenger felé dől, de bízott a társaiban és kirántotta a kampóit a kristályból. Tom Gregor felé fordult.

  • Add a kezed- mondta, miközben a kezét nyújtotta felé.

Gregor erősen megragadta Tom kezét. Feljebb húzta magát, majd a másik kezével a Tom derekára erősített kötélbe kapaszkodott. Lassan a csúszda kidőlt alóluk és mindhárman a láva fölött lógtak. Albert és Simon kezében.

  • Istenem nem bírom őket- kiáltotta Simon.- Túl nehezek.

Albert a háta mögül megragadta a kötelet és megpróbált segíteni húzni a többieket. Simon lába alatt csak úgy recsegett a kampó a sziklában. Egyre közelebb csúszott a szakadékhoz. Nem bírták húzni őket, éppen hogy csak meg tudták tartani a kötelet.

  • Nem fog menni- mondta Gregor.- Túl nehéz vagyunk nekik.
  • Tarts ki, feljutunk- mondta Tom.
  • Igen, de csak ha elengedsz- mondta.
  • Nem hagylak meghalni- felelte Tom.
  • Nem hagyni?- Kérdezte nevetve az orosz.- Hiszen ezért jönni ide- mondta, miközben elengedte Tom derekán a kötelet. Tom a fogát szívta, alig bírta tartani a nagydarab férfit.- Engedni el, vagy mind lezuhanni.

Tom meredt szemekkel rázta a fejét. Nem akarta elengedni a férfit. Gregor már egyáltalán nem kapaszkodott. Elengedte magát. Már csak Tom tartotta.

  • Engedni el Tom, hagyni bevégezni sorsom- mondta. Nektek ki kell jutni, ki kell vinned Kira naplóját. Mesélned kell, tanítani embereket.
  • Nem engedhetlek el téged is.
  • Muszáj lesz, Simonék nem bírni megtartani, lerántjuk őket is. Mind meghalunk. Eressz el. Jó volt veled dolgozni. Örökké emlékezni rád mennyországban is.

Tom tudta, hogy barátjának igaza van. Nem volt más választása. Gregor keze egyre jobban kicsúszott a kezéből. El kellett engednie.

  • Sajnálom barátom- mondta.
  • Ne sajnálni Gregort. Nekem ez lenni büszkeség- mondta az orosz és abban a pillanatban kicsúszott a keze Toméból.

Tom az ujjait a férfi felé tárta, míg másik kezével a kötélbe kapaszkodott. Könnybe lábadt szemmel nézte, ahogyan a férfi a forró lávába zuhan. A teste azonnal porrá égett. Simon érzete, hogy a kötél megkönnyebbül és nehezen, de így már bírta húzni. Alberttel nagy nehezen felhúzták Tamarát és Tomot. Tamara zokogott Simonhoz bújva. Tom leszegett fejjel ült a sziklán. Mindannyian gyászolták Gregort. Még egy ideig némán ültek a párkányon, a szakadék szélén.

  • 30 % volt az esélyünk rá, hogy leszakad. Csupán harminc a százból, mégis megtörtént- mondta Albert.
  • Egyszer egy nagyszerű ember, azt mondta nekem, hogy, ha valaminek csupán egyetlen százaléknyi esélye is van, akkor az már bőven elég, ahhoz, hogy lehetőséget kapjon valóra válni- felelte Tom.
  • Sok minden múlhat egy százalékon- mondta Albert leszegett fejjel. – Gregornak igaza volt. A valószínűség számításommal elmehetek a fenébe- nevetett.
  • Ugyan Albert- legyintett Tom.- A számításaidnak már sok mindent köszönhettünk. Csakhogy egyet mondjak. Emlékszel az utolsó lóversenyre?
  • Hogyan felejthetném el? Borzalmas látvány volt, ahogyan a versenypályát elnyeli a föld.
  • Csakhogy mást is elnyelt volna, ha te nem vagy ott. Hihetetlen gyorsasággal kiszámoltad a valószínűségét annak, hogy egyenesen ott fog keresztül gázolni az az óriási repedés, ami a szomszédos városban tört ki, a földrengést követően.
  • Sosem jöttem volna rá, ha nem mutatják a kivetítőn a híreket.
  • De mutatták és neked köszönhetően sikerült időben evakuálni a lovit.
  • Na meg az EBS igazolványnak, mert anélkül nem is hittek nekünk, azt hitték pánikba estünk- nevetett Albert.
  • Igen, de azért kíváncsi lettem volna, hogy az a ló, amelyikre fogadtál valóban befutott volna-e.
  • Kétségkívül ő volt a nyerő- felelte Albert.- Gregor is ráfogadott.

Az EBS igazolvány, amit a tudósok és az ott dolgozó emberek kaptak, jogosulttá tette a tulajdonosát, arra, hogy bárhol és bármikor evakuálási parancsot adjon ki, ha a katasztrófa fenyeget. A szövetség a Föld megmentése céljából jött létre, de az is a feladatuk közé tartozott, hogy segítsenek a katasztrófa sújtotta területeken, vagy megelőzzék a további katasztrófákat, amennyire lehetőségük nyílik rá. Jól szervezett szövetség volt. Egyesítették a hatóságokat, kutató intézeteket, kórházakat. Együtt dolgoztak a tűzoltók, a rendőrök, az orvosok, a tudósok, négy külön részlegben. Minden részlegnek megvolt a maga feladata. Az „A” részleg dolga a mentés volt, itt dolgozott a legtöbb ember, a rengeteg katasztrófa miatt. Sok kisebb csapatból állt össze, hogy minél több helyre eljussanak. A „B” részleg dolga a megelőzés. Az ő dolguk a megfigyelés, vizsgálat és előrejelzés volt. Ők próbáltak a baj elébe menni és számításaikkal előre jelezni, hogy hol várható újabb csapás. Ők szervezték meg az evakuálásokat is. Ennek a csapatnak volt a tagja Albert és Gregor is, mielőtt csatlakoztak volna Tomhoz. A harmadik részleg a „C” részleg, más néven a remény csapat. Azért hívták így őket, mert ők voltak azok, akik csak azzal foglalkoztak, hogy megtalálják a megoldást, a kiutat az egyre terjedő káosz világából. Az utolsó „D” részleg pedig a rendfenntartó csapat volt. A legnagyobb részét a katonaság adta, de rendőrök és orvosok is akadtak köztük. Ezen kívül rengeteg önkéntes is csatlakozott hozzájuk. Az ő feladatuk a rendfenntartás volt, a meglévő városokon belül, de ezen kívül ők szállították a segély szállítmányokat is. Rengetegen dolgoztak, azon, hogy a szövetség jól szervezett maradjon. Tom remélte, hogy ez az intézmény továbbra is megmarad és céljukként a Föld megóvását tartják majd szem előtt ezután is.

Tamara könnyek között hallgatta a férfiakat, közben a kristály csúszdát nézte, ahogyan egyre jobban elmerül a felcsapó lángok között. Tomnak be kellett látnia, hogy Kira már akkor sem tudna visszajönni, ha akarna. Ez a baleset kellett neki ahhoz, hogy újra elöntse az elszántság. Felállt és határozottan a többiekre nézett.

  • Menjünk ebből az átkozott barlangból- mondta.

A többiek keserves mosollyal az arcukon álltak fel, de készen álltak tovább menni. A járat még itt is csúszott, de legalább biztonságosabb és látható volt. Tamara ismét középen mászott, most Tom ment előtte és Simon mögötte, Albert zárta a sort. A kanyargó sima talajon alig bírtak felfelé haladni. Tamara ordítani bírt volna a fájdalomtól. Sírva mászott Tom után. A sérült lábát már mozdítani sem tudta csak vonszolta maga után, míg a másikkal tolta magát előre. A kezei már remegtek a kimerültségtől. Simon aggódva mászott utána. Kegyetlen érzés volt látnia, ahogyan a kedvese ennyire szenved, de büszke volt rá a kitartásáért.

  • Tamara, ha kijutunk innen, hozzám jössz feleségül?- Kérdezte váratlanul.

Mindannyian megálltak egy percre. Tamara óvatosan hátra fordult, egyáltalán nem számított egy ilyen kérdésre. Sem a hely, sem az idő nem az volt, ami a nagy könyvben meg volt írva. Nem beszélve a kínzó fájdalomról, amit érzett.

  • Ez aztán a romantikus pillanat- jegyezte meg Tom.
  • Fogd be! Nem téged kérdeztelek- mondta Simon.

Tamara még mindig döbbenten nézett a férfire, de aztán elmosolyodott.

  • Igen, hozzád megyek- mondta. – Nálad jobb férjet, amúgy is nehéz lenne találnom.
  • Igazából csak meg kellene fordulnod- mondta Tom.- Csak sajnos az én szívemben nincs hely a számodra- mondta szomorúan, miközben Kirára gondolt. – Ezek után még eggyel több okom van rá, hogy kivigyelek titeket épségben innen- sóhajtott fel hangosan.
  • Én nem tartalak vissza- kiáltott előre Simon.

Albert csak mosolygott hátul. Soha meg nem fordult volna a fejében, hogy ilyen különös lánykérésnek lesz a tanúja. Ezt nehéz lesz felülmúlnia bárkinek is. Hallott már ejtőernyőzés közbeni lánykérésről, vagy víz alattiról, de azt hogy a világ megmentésére indított expedíció után tegye meg valaki, miközben kínkeservek között próbálnak kijutni a Föld közepéből?! Na, erről még nem és biztosan nem is lesz hasonló. Azt mondják, hogy aki a legnehezebb időkben is szerelmes tud lenni, az igazán boldog ember lehet. Simon remélte, hogy elérik ezt a boldogságot és kijutnak innen. Egy dolgot már biztosan elért. Lelket tudott önteni Tamarába, hiszen mint minden nő, fájdalom ide, vagy oda, az esküvő hallatán teljesen lázba jött. Már szinte el is képzelte magát az oltár előtt, bár a körülményeknek köszönhetően csak sántítva látta magát. Kicsivel elszántabban kezdett mászni. A lánykérés Tomot is elgondolkodtatta. Soha nem akart megnősülni. Talán, azért mert nem akarta, hogy hasonló sorsa jusson, mint a szülei. Ennek ellenére most mégis szívesen feltette volna ezt a kérdést ő is egy lánynak. Annak a lánynak, aki mindig mellette volt és segítette a háttérben. Annak a lánynak, aki fél életében az orra előtt volt, de sosem vette észre úgy, ahogy kellett volna. Most már tudta, hogy elkésett és nem hozhatja helyre soha. Egyetlen célja az lett, hogy kijuttassa innen a többieket. Talán órákba telt, mire végre kimásztak a csúszós alagútból és újra a nedves barlangba jutottak.

  • Nem hittem, hogy újra ihatok majd ebből a mesés vízből- mondta Tom, miközben a fal szélén csordogáló vízhez sietett.

Lehajolt és inni kezdett. Nagyon szomjas volt már, a torka kiszáradt. A barlang falán lefolyó víz minden egyes cseppje nagyon jól esett neki. A többiek is inni kezdtek. Tom megtörölte a szája szélét és feltöltötte a kulacsát.

  • Gondolom nem siettek az esküvővel- mondta,- mert itt megállunk az egérlyuk előtt- mondta, miközben a sziklán tátongó szűk hasadék felé biccentett a fejével.
  • Alig várom- felelte Simon a hasadékot nézve.

Tamara a fogát szívva figyelte a fiúkat. Éles, égető fájdalmat érzett a lábában, ami lüktetett, akár a szíve. Úgy érezte, hogy a fájdalom a csontjáig hatol, és felfelé sugárzik a lábában. Simon leszedte róla az átázott és bekoszosodott kötést, ami már bele volt ragadva a fiatal nő sebébe. Tamara a földet csapkodta az öklével fájdalmában.

  • Semmi baj szívem, meg kell néznem- nyugtatta Simon.

Tamara bólintott, miközben a fejét a vállára szorította.

  • Istenem, ez egyre csúnyább- mondta Simon.

Tom odasietett és ránézett a sebre. Az arca mindent elárult. A seb teljesen begyulladt és teljesen elfertőződött.

  • Imádkozzunk, hogy ne kapjon vérmérgezést- mondta Tom.- Az elsősegély csomagban van alkohol és fájdalomcsillapító. Tisztítsd le, amennyire lehet és kösd át neki.
  • Azon vagyok- felelte Simon aggódva.
  • Tom- hívta félre Albert a férfit-, a sebe túl mély és csúnyán elfertőződött. Láthatóan szenved és izzad, ha be is lázasodik, biztosak lehetünk benne, hogy vérmérgezést kapott. Remélem, tudod, hogy mi az egyetlen esélye olyankor?
  • Nem végezhetünk ilyesmit ezen a helyen- súgta Tom, az amputációra célozva. – Képtelenség lenne szárazon tartani, nem beszélve arról, hogy nincs megfelelő eszközünk hozzá.
  • Attól félek kicsi az esély rá, hogy elkerüljük a szükségét- súgta Albert.
  • Mit akarsz ezzel mondani? Mégis mit vársz tőlem?- Kérdezte Tom.
  • Nem állhatunk meg, mennünk kell tovább. Amint tudunk, rádión szólunk a többieknek odafent, hogy készüljenek és jöjjenek elénk.

Tom bólogatott. Majd Simonék felé fordult és leguggolt.

  • Mégsem állhatunk meg. Sajnálom.
  • Tamarának pihennie kell- mondta Simon.
  • Amint átkötötted a sebét indulunk. Hidd el, ez az ő érdeke- mondta miközben a lábára nézett.

Simon tudta, hogy igaza van Tomnak és sejtette, hogy miért gondolta meg magát. A vájatra nézett. Mélyen sóhajtott és Tamarára nézett.

  • Szedd össze magad kicsim, mert még hozzám kell jönnöd és még gyerekeket is akarok tőled- mondta mosolyogva, remélve, hogy erőt vehet kedvese a szavak hallatán.
  • Reméltem is különben kereshetnél másik asszonyt magadnak- mondta Tamara nehézkesen.

Lassan felálltak. A hasadék másfél méter magasan volt a sziklafalon. Albert előre mászott a résbe. Oldalasan állva fért be csak. Tom félig mászott fel és keresett magának egy biztos pontot, amin megállhat. Simon felsegítette Tamarát Tomhoz, Tom pedig tovább segítette Simonhoz. Ezután Simon is felmászott, majd Tom követte.

  • Istenem- sóhajtott Simon,- órákba telt mire végig oldalaztunk ezen- mondta.
  • Hát, készülj fel, mert most is annyiba fog- felelte Tom, majd követte a többieket.

Tamara nagyon szenvedett. A szűk falak súrolták az amúgy is kegyetlenül fájó lábán a mély horzsolást. Remegett a szája miközben hősiesen mászott felfelé a szűk hasadékban. Egy darabig meredeken felfelé vezetett az útjuk és mászniuk kellett, majd végre kezdett egyenletesebb lenni. Tomnak előre az járt a fejében, hogy hogyan jussanak fel a mély kráterben, minél gyorsabban. Előre tartott a víz alatti járattól is. Az áztatás semmi képen nem hiányzott a nő lábának. Tamaráról egyre jobban kezdett folyni a víz. Simon látta, hogy rosszabbodik az állapota, de a szűk hasadékban nem tehetett semmit. A nő kezdett belázasodni. Simon tudta, hogy minél gyorsabban menniük kell, de szerelme alig bírt haladni.

  • Elsőnek fiút szeretnék, utána egy kislányt- mondta.

Tamara mosolygott. Tudta, hogy Simon lelket próbál önteni belé, de már nem tudott jobban erőt venni magán.

  • Tamara meséld el nekünk milyen esküvőt szeretnél- faggatta Tom. Tudta, hogy beszéltetniük kell a nőt, nehogy elveszítse az eszméletét a láztól.
  • Nagyot- mondta halkan Tamara, miközben vonszolta magát előre. – szeretnék három koszorús lányt, barack színű ruhában- mosolygott. – Egy igazán vicces vőfélyt és álomszép menyasszonyi ruhát, óriási szoknyával. Hatalmas lakodalmat szeretnék, élő zenészekkel, koktél bárral. Szeretnék csinos lakodalmas töltött káposztát és aranyló húslevest, mindenféle ropogós sült húsokkal.
  • A kajákat inkább ne sorold, mert éhen halok- mondta Albert.
  • Én is épp azért sorolom- mosolygott Tamara.
  • A gondolatuktól is csorog a nyálam- mondta Tom.- Remélem, meghívtok majd.
  • Persze, lehetsz a tanúm- mondta Tamara.- A Simoné pedig lehetne Kira.

Tom felnézett. A szava is elállt a lány neve hallatán. Simon ijedten Tomra nézett. Tudták, hogy Tamara kezd félre beszélni a láztól és azért említette a lányt, hiszen tudta jól, hogy Kira a barlangban maradt.

  • Tamara, Kira nem lehet ott majd- mondta Simon.
  • Persze, persze csak azt akartam mondani, hogy lehetett volna ő is akár- mentegetőzött. – Sajnálom.
  • És a torta?- Kérdezte Albert.- Az esküvőn a torta az igazi szenzáció.
  • Hatalmas bíbor színű tortát akarok, hófehér díszekkel, rózsa marcipánnal és élő virággal a tetején. Az oldalán pedig ott lóghatna egy barlangász nászpár, akik éppen a torta közepén lévő hasadékba próbálnak bemászni.
  • Igen, ez az a nő, akibe beleszerettem- mondta Simon.- Vérbeli barlangász, még ezek után is barlangot akar az esküvői tortájára.
  • Ami engem illett, ha kijutok innen, a földfelszínnél lejjebb biztosan nem fogok menni, legalábbis egy jó darabig- mondta Albert.
  • A barlang nem tehet semmiről- mondta Tamara,- az csak úgy van. Magunk okozzuk a galibákat benne.
  • Inkább beszélj a családról- kérte Tom.- Hány gyereket szeretnél?
  • Legalább hármat. Az első fiú legyen Simon kérésére, a második pedig lány. A harmadik pedig legyen meglepetés baba. Remélem lesz sok unokám és szebb világban fognak élni, mint ami nekem jutott.
  • Minden jobb lesz, hidd el- mondta Tom.

A beszélgetéssel könnyebben repült az idő. Rövidebbnek tűnt az út is. Amint kiértek a szűk hasadékból, akkor látták csak igazán, hogy Tamarát már csak egy hajszál választja el az eszméletvesztéstől. A feje le-lebicsaklott, a szemei pedig szinte forogtak a rosszulléttől. Hihetetlen erő volt ebben a nőben. Más feleannyit sem bírt volna, mint ő. A teste egyre forróbb volt. A sebe ismét átvérezte a megrongyolódott kötést. Tom látta, hogy mennyire kisúrolták a sziklák Tamara lábát, ezért odaszólt Simonnak.

  • Kösd át gyorsan, addig körül nézek.

Simon gyorsan elővette az elsősegély csomagot és nekilátott a kötözésnek. Tamara már bóbiskolni kezdett. Albert megpróbálta finoman pofozgatni közben, hogy ne veszítse el az eszméletét. Tom ezalatt a kráter alján nézelődött. Próbált rájönni, hogyan jussanak fel. A párkányok két vonalban végig beszakadtak. A törmelékek a földre hullva hevertek. Néhol apró porszemek hullottak még le a sziklák pereméről.

  • Albert próbáld meg a rádiót- mondta Tom.

A férfi azonnal elővette a rádiót és hívni kezdte a többieket. A vonal csak recsegett, még nem voltak elég magasan, hogy kikerüljenek az árnyékolásból. Tom visszasietett a többiekhez. Simon befejezte a kötözést és karjaiba vette Tamarát. Próbálta ébren tartani. Albert átadta neki a rádiót, csalódottan rázva a fejét, jelezvén, hogy nem sikerült elérnie a többieket. Nemsokára Tom is odasietett.

  • A párkányokon nem jutunk fel- mondta Tom. Előre mászok és felviszem a kötelet, amint biztosítottam felhúzlak titeket- mondta.
  • Nem- rázta Simon a fejét.- Jobb, ha én megyek. Gyorsabban mászok nálad.
  • Biztos vagy benne?- Kérdezte Tom.
  • Igen, csak vigyázz addig rá- mondta Tamarára mutatva.

Tom bólogatott. Simon valóban jobb mászó volt Tomnál, hiszen hivatásos hegymászó és barlangász volt. Tapasztaltabb és rutinosabb a mászásban, na meg legfőképpen gyorsabb. Volt is nála néhány biztosító kapocs és dupla adag kötél. Mindannyian átadták a köteleiket Simonnak, hiszen a kráter nagyon mély volt. Ezután a férfi felkészült a mászásra. A kapcsokat és köteleket az oldalára erősítette, hogy könnyedén elérje, majd nekiindult a falnak a beszakadt párkány mentén. Nagyot sóhajtott és még utoljára Tamarára nézett. Tudta, hogy mennyi múlik most őrajta. Érezte, hogy végre eljött az ő ideje, amikor bizonyíthat és tehet a csapatért, főként szerelméért. A fáradtság ellenére hatalmas lendülettel ugrott fel a falra és kezdett mászni felfelé. Nem volt könnyű dolga. Közel 160 emeletnyi mély volt a kráter, ami azt jelentette, hogy durván számolva 500 méteren kellett végig biztosítania a köteleket, hogy fel tudja húzni Tamarát és a másik két férfit is. A sziklafal szerencsére nem volt túl sima, ezért Simon mindig talált kapaszkodót rajta. Összesen ötven darab kapocs volt nála, ezért nem siette el a kötél biztosítását. Az elsőt úgy kétszáz méternyi magasságban rögzítette a falba. Innen már ő is nyugodtabb volt, hiszen, ha zuhanni kezd lesz, ami megtartsa. Simon valóban gyorsan mászott. Úgy mozgott a sziklafalon, akár egy majom a dzsungel fái között. Tom odalent fél szemmel a férfit figyelte, miközben Tamarát tartotta a karjaiban. A nő lázas volt, kiverte a víz, remegett és halkan zagyvaságokat motyogott. Albert idegesen a fejét rázta.

  • Nem lesz ez így jó- mondta. – Nem fogja kibírni, még ott a víz alatti járat is.
  • Valahogyan megoldjuk. Ne légy borúlátó- felelte Tom.
  • Csupán reálisan gondolkodok. Te is tudod, hogy a lábát már nem menthetjük meg, és ha nem amputáljuk időben, akkor Tamarát sem. A víz alatt pedig semmiképpen nem vihetjük át a műtét után.
  • Akkor átvisszük még előtte.
  • Nem halogathatjuk túl sokáig, különben meghal. Mire feljutunk ezen a kráteren, rengeteg időt vesztünk. Nézz csak rá- mondta a nőre mutatva. – Lázas, félre beszél, az egész lábán elterjedt a fertőzés. Mégis hogyan akarod áthúzni a víz alatt. Képtelen lenne visszatartani a levegőt is- mondta dühösen Albert.
  • Meg fogjuk oldani- felelte Tom.
  • Hogy vagy képes, ezt ilyen nyugodtan kijelenteni?
  • A harag, a düh és az idegeskedés csak elvakít és nem látom tőle a megoldást- felelte Tom.- Higgadt fejre van szükségem, ahhoz hogy helyes döntést hozzak.
  • Igazad van- mondta lehajtott fejjel Albert,- de én túlságosan aggódom érte. Képtelen vagyok higgadt maradni.
  • Mond csak! Van legalább egy százalék esélye, arra hogy kibírja a tó előtti barlangig?- Kérdezte Tom.
  • Az állapota egyre súlyosabb és minden perccel rosszabbodik- felelte Albert.- Nem szeretném számolgatni az esélyeit.
  • Albert, ha csak egy százaléknyi esélye van, akkor még van miben hinnünk.
  • Csakhogy a hit nem segít rajta. Ami segítene az az antibiotikum, a fertőtlenítő és egy steril amputációs készlet.
  • A történelem számtalan példát sorolt már fel, olyan emberekről, akik életlen bicskáikkal maguknak amputálták végtagjaikat a végszükség miatt. Nem volt senki, aki segítsen rajtuk, sem steril felszerelésük mégis életben maradtak- mondta Tom.
  • Csakhogy az ilyen esetekben szinte mindig a karjukat vágták le és azért, mert beszorult valahová. A szabadulásra pedig nem volt más mód, ezért tették meg. Tamara helyzete közel sem hasonlítható hozzájuk. Arról nem is beszélve, hogy a lábamputáció a legveszélyesebb beavatkozás.
  • Tudom, de én hiszek benne, hogy ki tudjuk őt vinni- mondta Tom.
  • Én is szeretnék, de nem megy- mondta Albert, miközben Simon felé nézett. A sötétben nem nagyon látott semmit, pedig a férfi már majdnem félúton járt a sziklafalon. Elszántan haladt felfelé.
  • Simon gyors, nem fogunk sok időt veszíteni- nyugtatta Albertet Tom.

Albert csak a fejét rázta. Ideges volt és nagyon féltette a lányt. Rettegett attól, hogy addig halogatják az amputációt, míg Tamarának késő lesz. A bokájától majdnem a térdéig, közel egy ujjnyi mélyen horzsolta végig a szikla a vádliját. A gyulladás már az egész lábszárára ráterjedt. A seb gennyezett, a lába duzzadt és lila volt. Térd fölött kellene amputálniuk a lábát, ha meg akarják menteni a nőt. Ez pedig valóban a legveszélyesebb beavatkozás. Tom nem csak emiatt akarta halogatni, hanem azért is, mert tudta, hogy a csonkot nehéz lenne ilyen körülmények között szárazon tartani. Nem beszélve a további fertőzésekről és a sokkos állapotról, ami a műtétet követi. Túl kockázatos lett volna belevágniuk. Penge élen táncoltak ugyan, de így is ez tűnt a jobbik megoldásnak. Simon már megtette az út nagyobb felét. Nem sok híja volt, hogy a végéhez érjen. Tom a magasba nézett. A sötétben semmit nem látott, csak az alul libegő kötélből lehetett tudni, hogy Simon mozgásban van valahol. Hősiesen mászott felfelé. Közben eszébe jutott a nap, amikor először találkozott Tamarával. Meleg nyári nap volt, csoda szép idő. Tudta, hogy új társat fog kapni, aki biológus és barlangász, de nem sejtette, hogy ennyire megszeretik egymást. A felderítendő barlang előtt várt a nőre, aki kicsit késve, rohanvást érkezett. Az első percben beleszeretett, de sokat kellett még várnia rá, hogy együtt legyenek. Nem akarta elveszíteni a nőt, ezért sietett felfelé. A sötétben nem látta, hol a kráter teteje, de érezte, hogy közel van. Kitartóan mászott és egyik kiálló kőről, a másikra húzta fel magát, miközben kirakta a kapcsokat a sziklafal réseibe. Nem sokára elérte a tetejét. Elképesztő boldogság öntötte el, amikor meglátta az öt járatot a szikla szélén. Óvatosan kimászott a gyenge párkányra, majd lassú léptekkel, félve tapogatózva elsétált a járatokig. A kötelet a stabil járatban rögzítette egy erős szikla köré, majd lehajította a másik végét a többieknek. A kötél suhogva zuhant lefelé. Tom és Albert hallotta a furcsa hangot, majd hirtelen meglátták, ahogyan a kötél vége a föld fölött néhány centivel ficánkolva landolt.

  • Megcsinálta- mondta Tom, majd gyorsan felállt és Felemelte Tamarát a földről.

Albert segített a félig ájult nő köré erősíteni a kötelet, majd egymásra néztek. Mindketten tudták, hogy ha Simon húzni kezdi, akkor Tamara a falhoz csapódhat, ami veszélyes lehet. Viszont Simon két embert nem bír felhúzni egyszerre.

  • Felmegyek vele- mondta Albert.
  • Kötél nélkül veszélyes és neked kevesebb rutinod van a mászásban- mondta Tom.- Majd én megyek.

Albert beleegyezett, bár kissé zokon vette, hogy Tom nem hitt benne úgy, mint Simonban. Persze megértette és tudta is, hogy igaza van a férfinak. Ennek ellenére mégis sértette kicsit az önbecsülését a dolog. Tom megrángatta a kötelet, jelezve Simonnak, hogy húzhatja, majd a kötél mentén mászni kezdett. Simon óvatosan húzni kezdte a lányt. Tudta, hogy Tamarát küldik előre, de bízott benne, hogy még magánál lesz a nő. A kötelet nehézkesen húzta. Érezte, hogy egy teljesen elengedett testet húz a végén. Remélte, hogy nincs nagy baj és óvatosan húzta tovább. Tom a lány mellett haladt és miközben mászott felfelé óvatosan eltolta a sziklafaltól. Néha megcsúszott kicsit, de nem hagyta el magát. A kötél stabil volt. Simon hibátlanul biztosította. Tomnak csak a lábával kellett támaszt találnia, miközben húzta magát. Albert odalentről figyelte őket, ameddig látott a lámpa fénye mellett. Ezután eltűntek a sötétben. Egyedül a kráter mélyén, feszült volt a várakozás. Albert fel alá sétálgatott és közben felfelé nézett. Várta a kötelet. Ideges volt és magában sokkal lassabban telt az idő. Már nehéz volt megőriznie az önuralmát. Úgy érezte órák óta elmentek a többiek, pedig valójában nem volt túl régóta. Albert egyre türelmetlenebb lett. Leült egy sziklára és megpróbált megnyugodni. A lánya jutott eszébe, akit két éve veszített el egy szökőárban. Őt is Tamarának hívták és apjához hasonlóan az EBS- nél dolgozott, orvos volt. Életét a gyógyításnak szentelte. Az „A” részleg tagja volt és a csapatával a katasztrófa sújtotta területeket járta. Sok hasonlóság volt közte és Tamara között. Hasonlóan erős és kitartó nő volt. Egy nap túlélők után kutattak egy szökőár után, amikor hirtelen újabb hullám csapott le a földre, teljesen váratlanul mosva el mindent, ami megmaradt az előző csapás után. A mentő csapat szinte minden tagja odaveszett, köztük a lány is. Albert felelősnek érezte magát a lánya halála miatt, mert az ő csapatának a dolga lett volna az előre jelzés, mégsem vették észre a fenyegető árt. Semmi jel nem utalt arra, hogy a katasztrófa ilyen rövid idő alatt megismétli önmagát, mégis hibásnak érezte magát. Talán ezért aggódott most annyira Tamara miatt. A fiatal nő találkozásuk első percétől a saját lányára emlékeztette. Nem akarta őt is elveszíteni. Ösztönösen támadtak fel benne az atyai aggódás szikrái és teljesen elvesztette a fejét. Nem bírt tovább várni. Tudta, hogy nem egy profi hegymászó, de bízott magában és képtelen volt kivárni, míg a fiúk újra ledobják a kötelet. Elindult Tom után. Mászni kezdett a kötél mentén. A lábával kereste a támasztékot és a kötélbe kapaszkodva húzta magát felfelé. Már néhány méter után rájött, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet. A fáradtságtól és az idegeskedéstől kissé szédülni kezdett. Erősen a kötélbe kapaszkodott, kitámasztotta a lábait és közben az arcát a falhoz nyomta. Megpróbált erőt venni magán. Amint lenézett még látta, hogy nem ért el túl messzire. Érezte, hogy hibát követett el, ennek ellenére tovább mászott. Simonnak nem sokára sikerült felhúznia Tamarát. Tom segített felemelni a lányt a párkányra és kioldani a kötelet a derekáról, majd megvárta, míg Simon beviszi a járatba. Nem akarta terhelni a gyenge párkányt. Miután Simon a járatban volt ő is kimerészkedett, és visszadobta a kötelet Albertnek. Albert már javában mászott valahol fél úton, amikor hirtelen meghallotta a korábban is hallott suhogó hangot. A falhoz húzódott, megpróbált teljesen rálapulni. Hirtelen a lazán feltekert kötél a fejére esett, majd tovább zuhant lefelé. Albert megingott. A lába lecsúszott a szikláról. Alig bírta megtartani magát, míg a lábaival újra sikerült támasztékot találnia. Nagyot sóhajtott. Nem sok híja volt, hogy leessen. Hátrafordult. Látta maga mögött a kötelet, amit Tom dobott le neki. Egy karnyújtásnyira volt tőle. Nem tudta milyen messze van még a teteje, ezért megpróbálta elérni a kötelet, hogy a többiek felhúzhassák. Óvatosan nyúlt felé az egyik kezével, de épp csak az ujjbegye érintette a kötél szélét. Ahhoz, hogy elérje el kellett távolodnia a faltól. Albert nem nagyon merte eltolni magát a sziklától, de nem volt más választása. Megpróbálta a testsúlyát a lábaira helyezni és egy hirtelen mozdulattal eltolta magát a faltól, míg a másik kezével a kötélért nyúlt. Sikerült megragadnia a kötelet, de mielőtt a másik kezével is meg tudta volna fogni, a lába alól hirtelen kitört a támasztékot adó szikla. Albert egy kézzel nem bírta magát megtartani, a keze csúszni kezdett és nem volt ideje a másikkal is megkapaszkodni. Az egész pillanatok alatt történt. Az idős férfi magatehetetlenül zuhanni kezdett lefelé. Zuhanás közben a hátára fordult, tudta, hogy meg fog halni. A szeme előtt lepergett az egész élete, de a legtöbb emléke csak a lányáról szólt. A kráter teteje felé nézett. Tom érezte odafent, hogy a kötél egy pillanatra elnehezedett, majd megkönnyebbült. Érezte, hogy valami baj történt. Albert tovább zuhant. A kráter alja már közel volt, tudta, hogy egyetlen százaléknyi esélye sincs a túl élésre. Mielőtt a sziklába csapódott volna így szólt:

  • Istenem könyörögve kérlek, segíts nekik kijutni ebből a barlangból!

Az idős férfi szavait egy hatalmas puffanás követte. A korábban leszakadt sziklahalmokra zuhant. A gerince azonnal kettétört. A férfi szörnyethalt. Tom hallotta a baljós puffanás hangját és nagyon megijedt.

  • Visszamegyek Albertért- mondta Simonnak.- Te addig vidd Tamarát a barlangba és adj neki fájdalom csillapítót.

Simon bólintott. Felvette a nőt az ölébe és elindult vele a járatban a barlang felé.

  • Simon- kiáltott utána Tom. – nálad van a rádió?
  • Albert ide adta, nálam van- felelte.
  • Akkor a barlangból próbáld meg elérni a többieket, talán ott már nem árnyékol a mágnesesség.

Simon ismét bólintott és elindult a lánnyal. Tom lassan kimászott a párkányról és leereszkedett a kötélen. Óvatosan, de gyorsan nagyokat ugorva engedte le magát, miközben Albert nevét kiáltozta. A kötél véresre súrolta a tenyerét a súrlódás miatt. Csend volt, nem kapott választ. Hogyan is kaphatott volna, amikor az idős férfi a kőhalom tetején kiterülve feküdt. A feje lefelé lógott a magasból. Amint Tom elég közel ért, hogy a lámpája megvilágítsa a talajt, meglátta a férfit a sziklán.

  • Istenem- súgta, miközben elfordította a fejét.

A kötélen lógva nézte a férfit. A szemeiben könnycseppek gyűltek. Nem volt képes ott hagyni a barátját. Lemászott és nehezen leemelte Albertet a szikláról. Nem volt szép látvány, de Tom akkor sem hagyta ott. Lefektette a földre és mellé ült.

– Sajnálom, hogy nem voltam melletted- súgta.- Nem gondoltam, hogy ez történhet veled, amíg felsegítem Tamarát. Te sem szóltál, hogy erre lenne esély- zokogott.- Ki fogja ezek után megmondani nekem, hogy milyen esélyekre számítsak?- Tom megtörölte az arcát, majd folytatta.- Apám helyett, apám voltál, bármily ritkán is találkoztunk az utazásaim miatt. Nyugodj békében, remélem együtt leszel a lányoddal a mennyországban- súgta. Hirtelen észre vette Freja ruhájának darabját, ami kilógott Albert zsebéből. Kivette és összegyűrte azt.- Amit egy angyaltól kapsz szerencsét hoz, egész életedre- súgta ismételve Freja korábbi szavait.- Túl gyenge lehetett megáldani a ruhát- mondta, majd Albert kezébe tette.- Remélem a túlvilágon meghozza a szerencsédet- súgta, majd a leomlott párkány darabjaival betemette a férfit. Ezután újra mászni kezdett. Nem tudta elképzelni, hogy Albert hogyan zuhanhatott le. Tudta, hogy ideges volt és türelmetlen. A férfit ismerve pedig sejtette, hogy nem várta ki, míg leér a kötél és előre mászhatott. Nem is volt ennél ésszerűbb magyarázat a történtre, hiszen, ha megvárta volna a kötelet és rögzíti magán, akkor Tom felhúzhatta volna gond nélkül. Könnyekkel a szemében mászott újra felfelé, hiszen jó barátok voltak. Közel tíz éve ismerte már Albertet. Az idős férfi fiaként kezelte az első perctől fogva. Albert mindig szeretett volna egy fiút, de csak egy lánya volt. Őt is el kellett veszítenie a természet ellen vívott harcban. A számításaival sok helyzetben segített Tomnak. A férfi gyakran fordult hozzá segítségért, ha előre akart látni valamit. Gregorhoz hasonlóan nem hitt száz százalékosan a valószínűség számításban, de azért figyelembe vette mindig az adatokat. Nagyon sajnálta az idős férfit és bűntudata volt, amiért lent hagyta egyedül, de tudta, hogy nem volt más választása. Engedhette volna, hogy ő másszon fel Tamara mellett, de akkor két életet is veszélybe sodort volna vele. Tudta, hogy a történtek ellenére is jó döntést hozott. Ezalatt Simonnak sikerült elvinie Tamarát a barlangba és lefektette a földre. Újra ellátta a sebét és lenyelette vele az utolsó fájdalomcsillapítót. Tamara nagyon rossz állapotban volt, alig volt magánál. Simon a rádiót próbálgatta. Már nem recsegett úgy, mint korábban, de senki nem válaszolt neki. Nagyon aggódott. Minden percben az alagutat nézte, hogy hol késlekedik már Tom. Tamara nyöszörgött, motyogott valamit. Simon közelebb hajolt, hogy értse mit mond, de az egész csak zagyvaságnak tűnt.

  • Kira, azt mondta segít, segít kijutni. Le kell vágnod a lábam- mondta ziláltan.
  • Dehogy kell levágnom, félre beszélsz, lázas vagy- súgta a fülébe Simon.- Kira nem tud segíteni nekünk, a barlangban maradt te is tudod.
  • Azt mondja segít, hallom a hangját.
  • Lehetetlen, csak képzelődsz- mondta Simon.

Kira a kristály barlang mélyén Simonékat figyelte. Isten mindent látó kristályát kérte meg rá, hogy mutassa meg neki a barátait. Látta, hogy Tamara szenved és hogy Tom a kráterben mászik felfelé. Egészen idáig a világon tett rendet. Lecsillapította a természetet ott, ahol szükség volt rá. Ez idáig a kristály magától mutatta neki, hogy hol történnek katasztrófák, de amint bevégezte küldetését, megkérte a kristályt, hogy mutassa a barátait neki. Tudta, hogy segíthet átjutni nekik a vízen, ezért megpróbált beszélni Tamarához, aki meghallotta a lány szavait. Simon ugyan nem hitte el, hogy Tamara valóban Kira hangját hallja, de remélte, hogy tényleg kijuthatnak a barlangból. Hirtelen a rádión egy férfihang szólalt meg:

  • Simon, te vagy az? Minden rendben?

Simon örömmel kapta fel a rádiót és beszélni kezdett.

  • Hála az égnek, igen én vagyok.
  • Már több, mint egy napja semmi hír rólatok, kezdtük azt hinni, hogy meghaltatok.
  • Történtek katasztrófák- felelte Simon.- Azonnal utánunk kell jönnötök. Tamara csúnyán megsérült. Amputálni kell a lábát.
  • Jézus, milyen mélyen vagytok?
  • Több órára a föld alatt, egy víz alatti barlang van előttünk, amin át kell jutnunk.
  • A barlangászok nem beszéltek föld alatti tóról.
  • Mert a biztosított út után van. Keskeny vájatokon jöttünk keresztül, mire ideértünk. Tamara nagyon rossz állapotban van, ha átvittük a víz alatti járaton, muszáj lesz levágnunk a lábát.
  • A felszín még órákra lesz tőletek, nem fogja kibírni.
  • Ezért gyertek elénk és hozzatok bármit csak túlélje- felelte Simon.
  • Azonnal hívom a központot és kérek egy mentő helikoptert, a többieket pedig küldöm felétek. Tartsatok ki.
  • Sajnos rajtam már nem múlik.
  • Simon?- Kérdezte a férfi.
  • Tessék.
  • Hihetetlen dolgot vittetek véghez. A vulkán már majdnem kitört, de aztán váratlanul lecsendesedett. Sikerült visszavinnetek a kristályt, ugye?
  • Kira vitte vissza. Egyedül neki köszönhetjük- felelte Simon. -Feláldozta magát az egész világért és ott maradt a kristálybarlangban.
  • Az egész világ hálával tartozik neki, tartsatok ki, megy a segítség.

Simon letette a rádiót és átölelte Tamarát.

  • Hallod szívem? Jönnek a többiek. Csak tarts ki még egy kicsit- mondta zokogva.

Hirtelen Tom is visszaért. Simon mellé térdelt és megfogta a vállát. A férfi ijedten nézett fel.

  • Albert?- Kérdezte.
  • Lezuhant a szikláról, meghalt- felelte Tom szomorúan.- Már csak mi maradtunk. Hogy van Tamara?
  • Egyre rosszabbul. A lába borzalmasan néz ki. Le kell vágnunk Tom. Le kell vágnunk neki- mondta sírva.

Tom megveregette a férfi vállát és a fejére hajtotta a fejét. Albert halála és Tamara rosszabbodó állapota egyre inkább megviselte őket.

  • Előbb át kell vinnünk a víz alatt. A túloldalt kell megcsinálnunk- mondta Tom.
  • Nézz csak rá, nincs eszméleténél, lázas és félre beszél. Nem tehetünk mást. Nem várhatunk vele, mire átérnénk már késő lenne. Amúgy sem tudna lélegezni a víz alatt. A járat hosszú.

Tom lehajtotta a fejét. Látta, hogy Tamara nagyon rosszul néz ki.

  • ha most nem vágjuk le neki, akkor a fertőzés egész felmegy a combján és már nem segíthetünk rajta- mondta Simon könnyek között. – Nézd csak meg- mondta, miközben felhajtotta a felhasadt nadrágot a nő lábáról.

Tom elszörnyedt Tamara lába láttán. Már a térde is lila volt és duzzadt. Az egész lábát gennyes kelések borították.

  • Istenem- sóhajtott Tom.
  • Vágjátok le, Kira segít kijutni súgta a nő.

Tom felkapta a fejét és körbe nézett.

  • Kira?- Kérdezte meglepetten.
  • Azt motyogta az előbb is, hogy hallja Kira hangját és azt mondja neki, hogy segít kijutni- magyarázta Simon.
  • Kira segít- súgta Tamara.
  • Vágjuk le neki- mondta Tom határozottan.
  • Csak nem hiszed, hogy Kira valóban tud segíteni?- Kérdezte Simon.
  • De igen. Hiszem, hogy tud. Merek hinni benne- felelte Tom.

Simon meredten nézte a férfit.

  • Te magad mondtad, hogy nem bírja ki, hogy nem várhatunk vele- mondta Tom.
  • Jól van. Csináltál már ilyet?- Kérdezte Simon.
  • Soha, de kaptam orvosi kiképzést.
  • Én egyszer segítettem amputálni egy barlangász társam karját, mert beszorult a beomlott szikla alá.
  • Akkor ketten csak összehozzuk valahogy- mondta Tom.

Simon bólogatott.

  • Milyen kés van nálad?- Kérdezte Tomot.
  • Csak egy balta- felelte. Simon szemei hatalmasra nyíltak.
  • Na ne, azzal nem csináljuk- felelte. – Nálam van kés- mondta és elővett egy vadász kést a zsebéből. – Nem tökéletes, de ha nincs más, megteszi.
  • Jól van, kössük el a lábát, aztán fertőtlenítsük. Készíts elő szorító kötésnek rengeteg kötszert.

Simon bólogatva tette, amit Tom mondott. Előkészítette a kötszereket és lelocsolta fertőtlenítővel a nő lábát.

  • Nincs több, mivel fogjuk kitisztítani a sebét?- Kérdezte Simon.
  • Majd kiégetjük- felelte Tom és elővett egy öngyújtót a zsebéből.
  • Gyújtóval akarod kiégetni?- Kérdezte meghökkenve Simon.
  • Hát, nincs jobb ötletem- felelte Tom.
  • Jól van, legyen- mondta Simon, miközben elszorította Tamara lábát egy darab kötéllel.
  • Térd fölött kell levágnunk, ott kisebb lesz a csonk és kevesebb az artériás vérzés esélye. Még épp nem érte el a fertőzés. Szerencsénk van- mondta Tom.

Simon bólogatott és megtörölte a kését. Tom kitartotta az öngyújtóját, meg gyújtotta. Simon fölé tartotta a kését. Kicsit megégette, majd újra letörölte. Erősen megmarkolta a nő combját és a térde fölé emelte a kést. Nagy levegőt vett és vágni készült.

  • Várj- kiáltott Tom.- Nem lesz jó a gyújtó, túl kicsi a lángja. Nagyobb felület kellene, hogy kiégessük.
  • Akkor keress valamit gyorsan- felelte Simon.

Tom gyorsan a táskájához nyúlt és turkálni kezdett benne. Ott volt Kira naplója. Tom elővette és Simonra nézett.

  • Azt nem gyújthatod meg- szólt Simon.- Tartozunk annyival Kirának, hogy a történetét megosszuk a világgal.
  • Más nincs, ami jól égne.
  • Adom az ingem- felelte Simon.
  • Az nem jó, nem ég elég nagy lánggal- felelte Tom.

Hirtelen ropogást halottak. A föld megrepedt mellettük. Apró lyuk keletkezett rajta. Tom közelebb ment és megnézte mi az. A lyuk alján lassan fényt lehetett látni, majd nemsokára láva folyt ki rajta, ami Tamara mellé csorgott egy gödörbe. Ezután a lyuk visszahúzódott. Tom és Simon meglepetten nézték, hogyan történhetett ez, majd világossá vált nekik, hogy Kira valóban tud segíteni rajtuk. Nem késlekedtek. Gyorsan folytatták, amit elkezdtek. Simon újra megragadta Tamara combját, majd erőteljesen vágni kezdte a térde fölött. Átvágta a bőrét, majd a húsát. Tamara ordított fájdalmában. Ezután egy erős mozdulattal áttörte a csontot is. Tom gyorsan segített felemelni a nőt és a láb csonkját egyenesen a fortyogó lávába mártották. Tamara ekkor már eszméletlen volt. A vérző sebet hamar kiégették, majd azonnal szorító kötést tettek rá. Simon alaposan bekötözte, majd az ölébe fektette a nőt és szorosan átölelte.

  • Tarts ki. Most már nem lehet bajod- mondta.

Tom feszülten nézte őket. Sosem volt még része hasonló esetben. A keze remegett az izgalomtól. Nem volt épp egy puhány alkat, aki a vér látványától is elájul, de mégis kicsit megrázta a látvány, ahogyan Simon egy kicsiny késsel levágta a nő lábát. Nem volt ideje sokáig gondolkodni a történteken. Hirtelen megmozdult a víz a földalatti tóban. Lassan forogni kezdett, majd kettényílt, szárazzá téve a víz alatti átjárót. Tom tátott szájjal nézte. Simonnak is elakadt a lélegzete. Viszont nem tétováztak. Gyorsan feltápászkodtak a földről és Tamarát a karjukra vették, ahogyan azt gyermekkorukban is játszották sokszor. Összekulcsolták a kezüket és ráültették a nőt, miközben rohantak vele. Igyekeztek magasan tartani a lábát, hogy ne lógjon és elindultak a járat felé. Tudták, hogy Kira irányítja a vizet és mivel nem tudták, meddig képes megtartani azt, ezért gyorsan kihasználták a lehetőséget. Ahogy csak bírtak, úgy mentek keresztül a tó alatt.

  • Ilyen érzés lehetett Mózesnek is átmennie a kettényílt tenger között- mondta Simon.
  • Igen, furcsa belegondolni, hogy akkor is a Földanya segíthette őket- felelte Tom.
  • Pedig milyen ésszerű, máshogy hogyan is mehettek volna át- mondta Simon.
  • Sok -féle képen magyarázták már meg a tenger kettényílását. Minden áron be akarták bizonyítani, hogy van rá ésszerű magyarázat, pedig csak el kellett volna hinni, ami történt- nevetett Tom.

Különös volt belegondolniuk, hogy a régi bibliai történetek, amiket csak mesének hittek, valóban igazak lehettek. A Földanya létezése megmagyarázott sok mindent és a történtek után már el is hitték ezeket. Amint átértek és kiléptek a tó mederből a víz visszacsapódott a helyére. A foszforeszkáló rovarok körbe szálltak rajtuk, majd elrepültek a barlang tetejére. A két férfi lefektette Tamarát a földre és felpolcolták a lábát a táskáikkal. Körbenéztek, Tom alig merte elhinni, hogy ilyen könnyen átjutottak a vízen, amitől olyannyira félt korábban. Rettegett a víz alatti járattól, hiszen nem tudta, hogyan vigye át rajta Tamarát ilyen állapotban. Szerencsére Kira mellettük volt és a távolból segítette őket.

Kira a kristálybarlang közepén állt és a mindent látó kristályon át figyelte a barátait. Annak ellenére, hogy az elején még tehetetlennek érezte magát és nem tudta mit kell tennie, mostanra már teljesen kiismerte frissen szerzett erejét. Rájött, hogy nem csupán a dühöngő természeti erőket tudja megfékezni, hanem képes irányítani és mozgatni a földet alkotó elemeket is. Így sikerült rést nyitnia a sziklákon keresztül és átvezetnie rajta a lávát, egészen a Tamara mellett horpadó gödörbe, majd így nyitotta ketté a föld alatti tó vizét is. Látta, ahogyan Tom és Simon kimerülten kémlelik a barlangot és tudta, hogy a felszín felé vezető út még órákba telne a számukra szűkebbnél, szűkebb járatokon át. Gondolkodni kezdett, hogy hogyan tudná kijuttatni őket minél hamarabb. Elsőként az jutott az eszébe, hogy kettéválasztja a sziklát egyenesen a felszínig, de csupán az elemeket képes mozgatni, az embereket nem. Ekkor a zuhanásukra gondolt a kráterben és azok a szavak, amik elhagyták akkor Gregor száját „ készüljetek a szikla szörfre”.

  • Szikla szörf! Hát persze- kiáltott fel, hiszen már tudta mit fog tenni.

A barlang mélyén Simon szorosan ölelte át Tamarát, aki még mindig ájultan feküdt. Tom mellettük állva figyelte a barlangot. Titkon azt remélte, hogy meglátja valahol Kirát a sötétben, bár a szíve mélyén tudta, hogy ez nem lehetséges. Azon töprengett, hogy induljanak e tovább, vagy várjon még valami csodás segítségre. Nem tudta, hogy Kira tud- e még tenni értük valamit és a szűk vájatoknak sem szívesen vágott volna neki. Ezért inkább leült Simon mellé. A férfi Tamara arcát simogatta. Remélte, hogy ezek után már jobban lesz.

  • A kötés tiszta. Ez jót jelent- mondta Tom mosolyogva.

Simon felemelte a fejét és a férfira nézett. Mosolygott, jó érzéssel töltötték el barátja szavai.

  • Elképesztő dolgot csináltál ma- folytatta Tom,- én biztosan képtelen lettem volna rá.
  • Szükséges volt, ha nem teszem meg Tami…- akadtak el Simon szavai. Belegondolnia is borzalmas volt, hogy a szeretett nőt elveszíthette volna. Ráadásul nagyon is közel jártak hozzá.
  • Akkor is büszke lehetsz magadra. Nem sok ember lenne képes levágni a párja lábát, még akkor sem, ha az élete múlna rajta.
  • Nem csak az ő élete múlott rajta, hanem az enyém is, hiszen nekem ő az életem- felelte Simon.

Tom bólogatott, majd megveregette Simon vállát.

  • Kijutunk innen és meg fogjátok tartani azt az esküvőt, ha az életem múlik is rajta- mondta Tom.
  • Nem szeretnék elveszíteni még egy barátomat, úgyhogy csak vigyázz- mondta Simon.

Hirtelen remegni kezdett alattuk a föld. Simon erősen szorította Tamarát, miközben másik kezével a földre támaszkodott. Tom egyik kezével barátját fogta, míg a másikkal kapaszkodni próbált.

  • Földrengés?- Kérdezte meglepve Simon.- Mi történhetett?
  • Nem tudom- felelte Tom, miközben maguk köré nézett. Látta, hogy sehol máshol nem mozog a föld csak ott, ahol ők vannak. A kisebb kövek körülöttük lassan lebegni kezdtek. – Azt hiszem nincs semmi gond- mondta bizonytalanul.
  • Kira csinálja?- Kérdezte Simon.
  • Nagyon remélem- felelte Tom.

Lassan, remegés közepette velük együtt felemelkedett a szikladarab, amin hevertek és szállni kezdett a mennyezet felé. Az apró kövek leperegtek az aljáról. Simon meghökkenve nézett lefelé. Tom pedig aggódva figyelte a tömör sziklából álló barlang tetejét. Simon is felnézett. Látták, ahogyan közelítenek a szikla felé.

  • Mi a fene ez? Ki fogunk lapulni- kiáltotta Simon.

Tom a fejét rázta. Ő is félt ugyan, de nem hitte, hogy a szikla azért emelkedne velük a magasba, hogy a plafonra préselje őket. Tudta, hogy ezt csakis Kira csinálhatja és benne pedig teljesen megbízott. Amint közelebb értek a sziklához, az lassan elkezdett kettényílni, ahogy korábban a rés a földön, amin a láva folyt ki. Ez viszont sokkal nagyobb volt. Tovább emelkedtek és egyenesen belerepültek a résbe, majd tovább szálltak felfelé. A szikla előttük folyamatosan nyílt ketté, míg alattuk összezáródott. Simon nevetett.

  • Ez hihetetlen- nevette,- megmenekültünk. Köszönjük Kira! Köszönjük- ordította.

Tom csak nézte a férfit és örült ugyanannak, hogy kijutnak, de közben mégis szomorú volt. Lehajtott fejjel nézte az alattuk összezáródó sziklát, ami egyre jobban elválasztotta őt az odalent maradt lánytól. Különleges látvány volt, ahogy a sziklák előttük megnyílnak, majd mögöttük újra összezárnak. Furcsa volt, kicsit a születésre emlékeztette őket, ahogy a magzat közelít a világ felé, csak őket maga a föld készült világra hozni. Sokáig tartott az emelkedés. Tom szíve egyre inkább belesajgott, minél közelebb kerültek a felszínhez.

  • Vajon lát minket?- Kérdezte Simont.
  • Biztosan lát, hiszen másképp hogyan segített volna- felelte a férfi.
  • És szerinted hall is?
  • Igen, szerintem hall is, hiszen küldte a lávát, amivel kiégethettük Tami sebét.

Tom leszegett fejjel vett egy mély levegőt.

  • Ne tartsd vissza, amit mondanál neki- mondta Simon,- egy életen át bánnád.
  • Sajnálom, hogy ott kell maradnia, sajnálom, mert szeretem- mondta Tom.
  • Ne nekem mondd, én tudom- mosolygott a férfi.
  • Szeretlek Kira, sajnálom, hogy most jöttem rá és nem korábban. Sajnálom, hogy itt kell maradnod, ha tehetném, visszapörgetném az időt és nem engedném, hogy te vidd be a kristályt. Remélem hallod.
  • Hallom- mondta Kira a barlang mélyén, de ezt a többiek nem hallhatták. – Én választottam ezt az utat, te nem tehetsz semmiről. Örülök, hogy beismerted az érzelmeidet. Remélem, megtalálod a boldogságod. Én figyelni foglak. Szeretlek- mondta Kira.

A lány tovább irányította a sziklákat és emelte a követ a barátaival. Emelte sziklán, földön, kőzetek ezrén át. Hirtelen erős fény vakította el Tomot és a többieket. A kezüket a szemeik elé tették, így próbálták védeni a vakító fénytől. A föld néhány méterre a várakozó mentő helikopter mellett nyílt meg és kiemelkedett alóla a háromfős csapat. A mentősök és az épp velük beszélő férfi, akivel Simon is beszélt rádión, döbbenten figyelték a váratlan és kicsit sem megszokott eseményt. Az álluk is tátva maradt a csodálkozástól, amikor meglátták, hogy a csapatuk tagjai bújtak ki a föld alól. A szikla, amin emelkedtek még felszállt a levegőbe néhány méterre, míg alatta a talaj összezáródott. Ezután lassan visszaszállt a földre. A döbbent mentősök azonnal odasiettek és megvizsgálták Tamarát. Kérdezgették a férfiakat is, hogy jól vannak e. Simon röviden elmondta mi történt Tamarával, miközben hordágyra tették. A mentősök azonnal a helikopterhez vitték, Simon mellette rohant. Amikor visszanézett látta, hogy Tom még mindig a földön ül, és lefelé néz, kezeit a földön tartva.

  • Egy pillanatot tudnának várni?- Kérdezte a mentősöket.
  • Csak egyet, felelte a mentős.

Simon visszarohant Tomhoz és leguggolt elé.

  • Gyere, most már minden rendben lesz.
  • Nem, én még maradnék kicsit- felelte Tom,- de te csak menj Tamarával, maradj mellette. Később benézek hozzátok a kórházba.
  • Ígéred?
  • Ígérem- felelte Tom.

Simon megveregette a vállát, majd a helikopterhez rohant és beszállt a lány mellé. Rick, a férfi akivel Simon rádión beszélt, még mindig döbbenten állt és figyelte az eseményeket. Hirtelen beindult a helikopter propellere és a szél, amit támasztott egyenesen Rick arcába fújt. A férfi végre feleszmélt és a fejét takarva Tomhoz sietett. A helikopter felszállt. Tom felnézett és nézte, ahogyan egyre messzebb száll.

  • Tom- szólította meg Rick.- Mi a fene volt ez?
  • Kira- felelte a férfi.
  • Kira? Az asszisztensed?- Kérdezte döbbenten.
  • Nem- felelte Tom.- Kira, a Földanya- válaszolta, szomorú mosollyal az arcán.
  • Kira a Földanya- ismételte a férfi, majd észbe kapott, hogy a többieket már előre küldte a barlangba.

Gyorsan a rádióért nyúlt, ami a derekán lévő tartóban volt.

  • Emília, Emília jelentkezz itt Rick. Hallasz engem?
  • Itt Emília, hallak téged. Mi a helyzet?- Kérdezte egy halk, recsegő női hang.
  • Mentőakció lefújva, ismétlem akció lefújva. Simonék kijutottak. Gyertek vissza.
  • Hogyan? Simonék kijutottak? Mégis hogyan?
  • Azt hiszem, ezt nehéz lenne elmagyaráznom- felelte a férfi.
  • Rendben, visszamegyünk, akció lefújva- ismételte a nő.

Rick visszatette a rádióját a tartójába és Tom mellé ült a földre. Egymásra néztek. Tom fáradt volt, koszos és megviselt a ruhája.

  • Pocsékul nézel ki öreg- mondta mosolyogva Rick.
  • Nem lehetek pocsékabb nálad- felelte Tom.
  • Sikerült? Most már helyre jön a világ?- Kérdezte a férfi.
  • Igen, a világ a legjobb kezekben van- mondta szomorúan.
  • Kira kezében?- Kérdezte Rick.- Hogyan vált Földanyává?
  • Isten kiválasztotta a következő angyalát, aki megóvja a földet. Jobb angyalt nem is találhatott volna- mondta szomorúan.
  • Választhatott volna mást is helyette- mondta sejtelmesen Tomra nézve.- Mi lesz veled nélküle? Ő volt a jobb kezed, a társad. Együtt alkottatok egy erős egészet.
  • Ne emlékeztess rá. Jó?- Felelte Tom. – Így is elég nehéz volt ott hagynom őt.
  • A többiek?- Kérdezte Rick.
  • Gregor belezuhant a lávába. Albert pedig lezuhant egy kráterben. Gregor boldogan vállalta a halált. Büszkén, hősként halt meg. Mindannyiunk életét megmentette, mind meghaltunk volna ott, ha ő nem áldozza fel magát.
  • Istenem- súgta a férfi- és Albert?
  • Alberttel nem tudom mi történt pontosan. Odalent hagytam a kráter alján, míg felmásztam Tamarával. Ideges volt, talán nem volt türelme várni és elindult felfelé. Éreztem, ahogyan a kötél megfeszül és nehézzé válik, de utána könnyű lett. Visszamentem megnézni mi történt, de mire leértem Albert holtan feküdt a sziklán.

Tom lassan felállt és elindult a templom felé.

  • Most hova mész?
  • Igazából magam sem tudom, csak sétálnom kell egyet- felelte Tom.

Rick bólogatott, majd felállt és az autókhoz sétált. Tom lassan a templomba ment. Nem találta a helyét, csak kóválygott. Fáradt volt és üresnek érezte magát. Úgy érezte, hogy jobb lett volna, ha ő hal meg valamelyik barátja helyett. A templomban végigsimogatta a falakat és közben arra gondolt, hogy hajdanán a Földanya tiszteletére építették. A barlang bejáratához sétált és megállt a szobor előtt. Ekkor vette csak észre, hogy a Földanyáról készült szobor kísértetiesen hasonlít Kirára. Korábban nem is vette észre ezt a hasonlóságot. Utólag belegondolva, viszont rádöbbent, hogy maga a Földanya is hasonlított rá. Furcsának találta ezt a felfedezését. A barlang elé állt. A kezét a sziklához támasztotta, némán állt és nézett a barlang mélyére. Kérdések ezrei jártak a fejében. Talán Kira eleve erre született? Ez volt a sorsa? Freja az ősanyja lett volna, vagy maga Isten gyermeke? Erős érzés fogta el. Vissza akart menni a barlangba. Elképzelte maga előtt az egész utat. Úgy érezte képes lenne rá, képes lenne visszamenni Kirához. Hirtelen hangokat hallott a barlangból. Az utánuk indult emberek hangja volt. Visszaértek, valójában nem is jutottak messzire. Boldogan fogadták Tomot. Örültek, hogy kijutott.

  • Örülök, hogy látlak. Hol sikerült kijönnötök?- Kérdezte Emília.
  • Kipattantunk a földből- mondta Tom.
  • Kipattantatok? Ez jó- mosolygott a nő.- A többiek?
  • Kérlek, most hagyj egy kicsit- mondta Tom.- Később mindent elmesélek.

Emília látta, hogy Tom teljesen meg van törve, ezért nem is faggatta tovább. A többiekkel együtt kiindultak a templomból. Emília szintén Tomékkal együtt érkezett ide. Ő volt a három fő egyike, akik fent maradtak a templomnál. A másik Rick volt, a harmadik pedig Janis, egy görög mentő orvos. Emília Janissal és még három barlangásszal sietett le a barlangban Simonék segítségére, de nem kellett messzire menniük. Kira hamar a felszínre repítette a társait. A csapattagok mind büszkén veregették meg Tom vállát, miközben elhaladtak mellette. Tom ott maradt. Tovább nézte a barlangot. Az ujjaival kopogtatott a sziklafalon. Képtelen volt elmenni onnan, de túl fáradt volt, hogy újra nekivágjon az útnak. Ésszerűen próbált gondolkodni. Tudta, hogy előbb pihennie kellene.

  • Menj már el- súgta Kira, miközben a kristálybarlangban figyelte a férfit.
  • Elszántnak tűnik- szólt egy férfi hang,- ha el is megy, visszafog jönni hozzád.
  • Őrültség lenne.
  • Elég őrült, hogy megtegye.
  • Nem sok esélye lenne átjönni a láva fölött, miután a kristály csúszda leszakadt.
  • Neked kell dönteni Kira, ha hagysz neki reményt, visszajön.

Kira nézte a kristályban a zavarodott férfit. Lehajtotta a fejét, majd szomorúan összezárta a markát a kristály előtt. Hirtelen beomlott a barlang Tom előtt. A férfi éppen odébb tudott ugrani. A leomló kövek teljesen elzárták a járatot. Tom pedig beütötte a fejét és elájult.

  • Légy boldog és élj szerelmem- súgta Kira, majd a kupola felé fordult és a föld magját kezdte nézni. – Megvédelek. Nem hagyom, hogy elpusztuljon ez a csodálatos világ- mondta.

Órákkal később Tom ébredezni kezdett. Egy világos szobában feküdt, a kezében kanül volt. Valami átlátszó folyadék csöpögött neki az infúzióból. Kómásan körbenézett. Tiszta hálóruhában, egy kórházi szobában feküdt. Hirtelen kinyílt az ajtó. Simon jött be rajta.

  • Hol vagyok?- Kérdezte kábán Tom.
  • Az EBS kórház részlegén.

Tom tapogatni kezdte magát, majd ijedten keresgélni kezdte a táskáját.

  • Hol a cuccom?- Kérdezte mérgesen.
  • Nyugi, minden holmid itt van a szekrényben- mondta Simon és odalépett a szoba végében lévő fém szekrényhez.

Kinyitotta és megmutatta Tomnak, hogy minden, ami nála volt ott van benne. Simon tudta, hogy ami valójában Tomnak fontos, az Kira naplója volt. Kivette a koszos táskából és a férfinek adta.

  • Megvan, ne aggódj- mondta.

Tom elégedett nyugodtsággal vette el a naplót, majd hátradőlt az ágyban.

  • Hogy kerültem ide?- Kérdezte.
  • Rick a barlang szájánál talált rád. Eszméletlenül hevertél a földön. Mentő helikopterrel hoztak be a központba.
  • Beomlott a barlang bejárata előttem, ez az utolsó amire emlékszem.
  • Rick elmesélte.
  • Kira nem akarta, hogy visszamenjek hozzá- mondta Tom szomorúan.- Ez járt a fejemben mielőtt beomlott a járat.
  • Szerintem csak félt, mert pontosan tudja, hogy a kristály csúszda leomlott és az út életveszélyes. Nem akarta, hogy bajod essen. Inkább lemondott rólad örökre.
  • Mihez kezdjek most?- Kérdezte Tom csalódottan.
  • Szerintem van dolgod- mondta Simon a naplóra mutatva.- Biztosra veszem, hogy itt is lát minket szóval jobb lesz, ha folytatod, ahogy megígérted neki. Jobb lesz nem felbosszantanod, mert most a haragja hatalmas erővel bír- nevetett Simon.

Tom a kezében lévő naplóra nézett. Kinyitotta és beleolvasott az első néhány sorba. A szemei könnybe lábadtak.

  • Tamara hogy van?- Kérdezte.
  • Jól. A lába nem fertőződött tovább, úgy néz ki szépen be fog gyógyulni a seb. A mérnökök már el is kezdtek tervezni neki, egy speciális művégtagot- mondta mosolyogva.
  • Amúgy nem tudod, mit adagolnak belém?- Kérdezte Tom a fölötte csüngő infúziós zacskóra mutatva.
  • Ne aggódj, csak egy kis vitamin koktél, én is kaptam- mondta Simon mosolyogva, majd elindult kifelé,- ha nem haragszol meg, én inkább visszamennék a menyasszonyomhoz.
  • Menj csak- mondta Tom.
  • Amint felépül megtartjuk az esküvőt, már szervezem is, hogy valóra váljanak az álmai- mondta kifelé menet, majd behúzta az ajtót.- Ja és te leszel a tanúja, úgyhogy szedd össze magad- mondta visszanézve.

Amint Simon kiment Tom újra kinyitotta a naplót, majd olvasni kezdte. Le sem bírta tenni míg a végéhez nem ért. Hamar végigolvasta Kira gondolatait. Ekkor értette meg igazán, hogy a lánynak egyáltalán nem volt nehezére magára vállalni, ezt a hatalmas feladatot. Szerette annyira a földet, hogy az életét áldozza fel a védelmére. Tom ekkor jött rá arra, hogy míg Kira odalent óvja a világot, addig neki idefent kell megtanítani az emberiséget arra, hogy vigyázzanak jobban a bolygójukra, hiszen ahogy Rick is mondta, ők ketten alkotnak egy igazán erős egészet. A világ ennek a néhány embernek köszönhetően megmenekült. Hosszú nehéz utat tettek meg, azért, hogy visszavigyék a kristályt a föld mélyére. Rengeteg áldozatot hoztak, azért, hogy a szeretett bolygójuk megmaradjon olyannak, amilyennek emlékeikben élt. Gregor és Albert lelke bebocsájtást nyert a mennyek országába és az angyalok dicsőséggel fogadták őket maguk között. Albert valóban megtalálta a lányát és bocsánatot kérhetett tőle, amiért nem tudta megmenteni. Felesleges volt az éveken át tartó önmarcangolása, hiszen a lánya sosem haragudott rá és kicsit sem hibáztatta apját. Isten maga köszönte meg nekik a segítségüket, majd megnyugtatta őket, hogy a világ ezután helyre fog állni. Valóban így történt. A katasztrófák megszűntek és a föld kezdett kivirágozni. Kira nem csupán megállította a természet tombolását, de újra életet adott a sivár területeknek és helyre állította a városában beszakadt földet is. A sivatagban meghagyta a szárazságot, mert tudta, hogy fontos élőhelye ez a kietlen vidék számtalan állatnak, de hogy jobbá tegye oázisokat fakasztott a homokdűnék közé, hogy legyen egy hely, ahol megállhatnak az utazók és ahová inni járhatnak az állatok is. Afrika síkságain termővé tette a földet, hogy az éhező őslakosok termeszteni tudjanak, majd beomlasztotta az összes gyémánt bányát, ami oly sok gondot okozott az egész világon. Afrikában főleg. A gyémánt bányászat nem csupán a természetben okozott beláthatatlan károkat, de az embereket is megkárosította. A harcok nagy része a kincsben gazdag földért dúlt, aminek során ártatlan gyermekeket kényszerítettek kegyetlen katonákká. Elvéve tőlük gondtalan gyermekkoruk minden örömét. Kira eltüntette a bányák nyomát is és remélte, hogy a barátai a földön segítenek neki, abban, hogy többé ne legyen ekkora káosz a gyémánt bányászata miatt. A szigeteket, amiket elnyelt a tenger és az óceán, újra kiemelte a víz alól. Átrendezte az egész bolygó földrajzát, egy új csodálatos világot teremtve ezzel a régi mellé. Az EBS igyekezett betartani mindent, hogy az új világot megóvják és úgy éljenek benne, amivel nem okoznak kárt a természetben. Tamara hetekig lábadozott, de mire kiengedték a kórházból az új műlábán sétálhatott el, egyenesen az oltár elé. Simon mindent elrendezett azért, hogy Tamarának megvalósítsa az álmai esküvőjét. Egyetlen szót sem feledett el, amit a nőtől hallotta a barlangban. Megrendelte a legszebb menyasszonyi ruhát, amit csak lehetett kapni a nehéz időkben és a torta is pontosan olyan volt, ahogyan azt Tamara leírta. Három emeletes, sötét bíbor színű tortát készíttetett, hófehér rózsa marcipánokkal és fehér díszítéssel. Az oldalán tátongó lyuk előtt, pedig valóban ott lógott egy barlangász nászpár is. Az esküvőt az EBS központjában tartották meg. Ott várták a párt a barackszínű ruhába öltözött koszorús lányok is. Készen volt a koktél bár és a konyhán már készültek a finomságok a vacsorára. Tamara könnyeivel küszködve nézte mindazt, ami csak álom volt számára. Simon pontosan úgy valósította meg ahogy azt Tamara elképzelte. Minden apró részlete passzolt. Az egyetlen ami hiányzott az Kira volt, de mindannyian biztosra vették, hogy ő is figyeli őket a föld mélyéről. Valóban így volt. Kira bár nem lehetett ott velük, mégis mindig jelen volt, a kristályon át figyelte őket a föld közepéről. Boldog volt, amiért a barátait is boldognak látta és elégedett mosollyal az arcán nézett a kristályba. A nap biztatóan ragyogott a földön és nyoma sem volt a korábbi pusztításnak. Tom magányosan ült az EBS központjában lévő irodájában. Egy ideig ez lesz az otthona. Ült Kira régi asztala mellett és nézegette a családi fényképeit, amik a fiókjában maradtak. Előtte ott hevert a kinyitott napló és a kezében forgatta a tollat. Írni készült, folytatni a naplót, ahogyan azt korábban megígérte. Sosem volt egy író alkat, az mindig Kira dolga volt. Ő csak a terepet járta és diktált az asszisztensének. Éppen ezért nehezen jött az ihlet, hogy hogyan kezdjen az egészbe. Meredten bámult ki az ablakon. Tudta, hogy Kira figyeli őt és nem akart csalódást okozni, ezért erőt vett magán és megragadta a tollat. Sokáig csak tartotta a papír felett és nézte az üres lapot. Semmi más nem lebegett a szeme előtt csak a lány kedves arca. Visszaemlékezett a szavaira, a tetteire és akkor rájött, hogy csupán el kell mesélnie mi is történt. Mély levegőt vett és utoljára kinézett az ablakon. A nap békésen sütött. Az ég ragyogóan kék volt. Az emberek sürögtek a város újjáépítésén. Végre elszállt a feszültség és a pánik az emberekről. Mindenki az újra kezdésen dolgozott. Tom látta, hogy az emberek végre boldogok, mert tudták, hogy a gyermekeikre szép jövő fog várni. Elégedetten a papírra nézett és végre írni kezdett.

„ A nevem Tom. Nemrégen egy hihetetlen kalandban volt részem, aminek a során megmentettük a földet a pusztulástól. Részletesen elmesélek mindent, de előbb szeretnék elmondani néhány dolgot. Az emberiség a végítélet küszöbén állt. Sok hibát követtünk el a föld ellen, de most eljött az ideje, hogy megmutassuk az Istennek, hogy vigyázni is tudunk rá. A Földanya templomával fogjuk kezdeni. Saját kezemmel fogom felújítani és én magam leszek az, aki tanítani fogja a világot a föld tiszteletére. Örök hűséget fogadok a Földanyának, felajánlva neki testem, lelkem egyaránt. Őrzöm majd az otthona felé vezető barlang bejáratát és továbbadom tanításait az emberiségnek. Büszkén fogom elmesélni mindenkinek, hogy a második Földanya, Kira az én legjobb barátom és segítőm volt. Büszkén mesélem majd el, hogy ő az egyetlen nő, akit igazán szeretek és szeretni fogok örökké. Visszamennék a föld alá érte, ha tehetném, de elzárta előlem az utat. Ezzel viszont nem tarthat távol magától. A Földanyával együtt a papsága is újjá fog születni és én magam leszek az, aki vezeti majd a rendet, csakhogy ezúttal nem fogom hagyni, hogy a története a feledés homályába vesszen. Gondoskodni fogok róla, hogy minden egyes ember megismerje a történetünket, kezdve az ősidőkkel, ahol még Freja volt a Földanya. Gondoskodni fogok róla, hogy a világ tanuljon a hibáiból és ne kövesse el újra őket. Esténként pedig ott fogom álomra hajtani a fejemet, ahol a legközelebb lehetek szeretett Földanyámhoz. Az ősi templom hátsó termében, a beomlott barlang mellett. A szobor lesz az, aminek az arcát elalvás előtt utoljára látni fogom és remélem, hogy álmomban együtt lehetek majd vele. A történetünk eleje már megvan. Kira elmesélte mit éltünk át, de folytatni nem tudta. Viszont itt van valaki, aki végig kísérte egészen a föld közepéig és aztán ki is jutott onnan. Ez a valaki nem más, mint én. Tom a geológus, aki mindig Kira mellett volt. Kira magányosan ült a sziklán, míg mi elmentünk felderíteni az öt különböző irányba vezető járatot. Amikor visszatértünk a szemei boldogan csillogtak. Látszott rajta, hogy félt egyedül. Bevallom nem szívesen hagytam magára, de ez tűnt a legjobb megoldásnak akkor. Bíztam benne tudtam, hogy nem lesz baja és ott lesz, amikor visszaérek. Bíztam benne mindig, bíztam akkor és bízni fogok ezután is………………”